képek, betűk

még kettő nap Itt, nem foglalkozok semmivel, lassan gondolkodok, nem lélegzek túl sokat, keveset se, az oxigén magától értetődő, mindenkinek járna, növénytől a bálnákig. semmi nem történik, próbálok szeparálódni, és meggyőzni magam arról, hogy este csináljak valami hasznosat, mondjuk olvassak, esetleg főzzek valamit, esetleg egy kis aggódás nélküli óra eltöltése az ágyban, vagy bűntudat nélküli öt perc, námán elfogadni, hogy van olyasmi ami irányíthatatlan és minél jobban irányítani akarom annál észveszelytőbben imbolyog az egész, de úgysem vagyok képes elfogadni ezeket.

Laurent Grasso munkáit nézegettem ebédszünetben, ő az egyik legérdekesebb kortárs képzőművész, az olajképei középkori technikákkal készülnek, az installációi is nagyszerűek, a festményeiben a magritte-i titok és rejtély keveredik az abszurditással.

Laurent Grasso, Studies into the Past, 2012 (link)

neki::::a pislogás lassan vetíti képeimet benti falaimra,
színtelen, fekete tapétákon az a kék kör ott egy tó, náddal, halakkal mindenféle díszlet-dolgokkal, hogy körénk fonódnak, mert kellenek - a tó feneke Mindegy-kövekkel kirakva, alig hullámzik a tükre, csak aprókat rándul és rezeg -- zsíros kárászok tánca, néma compók kórusa: nyári nádas sikolya, elképzelem ahogyan összefonódott ujjakkal műanyag székeken ülünk és a meleg levegő minden titokot lágyan elfúj, ez itt egy másik bolygó, másik valóság:---valóság, botanikus kert-szerű---: belógatom a lábam a vízbe, langyos szőrsimogató iszapillatú hűsítő langy, olyan mint egy selyemkabát, gyémánthold a feketeség közepén, ott pöffeszkedik, nagy vigyorral, és miközben közeledek a bőrödhöz egyre hűvösebbet érzek, én pedig mint halott meteor, forró kőként zunanok bolygódba --hogy közösen némulni, vágyódni, elragadni: hát így végződött a Valamink, az összetettség megismételhetetlen rétegei, ezer-párna, sóhaj, rándulás: torokszorító történetünk hihetetlen történetében rajzolatlan lapokként hevernek a végek és a kezdetek, megszakítva, legyilkolva, fájdalmas. Álom volt, sosem járt városokban, sosemvolt ujjak, egy olyan kitalált történet ami leírhatatlan fájdalommal hagyta nyomait tudatomban::

Dexter Dalwood, Room 100, Chelsea Hotel (link)

11 körül azon kaptam magam, hogy kétszer is majdnem elaludtam az asztalomnál, nincs mit csinálnom, a kérdésekre meg már nincs kedvem válaszolgatni, próbálok ignorálni minden slack üzenetet és emailt, minden leírtam amit kellett, két hónapjuk volt arra, hogy kiszedjenek belőlem minen infót amire szükségük volt. Ásítozok, ásítozva meredten bambulok, hogy jó lenne máshol lenni, jó lenne levegőt kapni.