képek, betűk

Egészen mélyre süllyedtem: két álom közé, reszkető, színtelen kockákon néhány fotó,
egyvonalban minden, középen összeszűkülő emlékkép a nappaliról,
talán mert este még felporszívóztam, ideje lenne szőnyeget cserélnem,
egyébként is a legjobb megoldás a tárgyak problémájára a kidobás,
gyorsan megszabadulni, hogy ne foglaljuk egymás időszeleteiben a helyet. Megjelent Krystian Zimerman új albuma Schubert: Piano Sonatas D 959 & 960 címmel, a Spotify-n rögtön ott volt, így nem kell ügyeskedve hallgatni, vagy megfrendelgetni, nagyszerű dolog a gyorsaság - még túl lassú az életnek nevezett szarkavalkád körülöttem, még gyorsulnék, nagyobbakat lökve előre magamon, minden irónia nélkül (ahogy mondani szokták) pillanatokra lehúnyni a szemeket (ahogy csinálni szokták) a hatást és az eredményt várva, na gyon la ssú pi slogás egészen szinkronizálatlan ütemet kitalálva, pi pö pö pppp alma.
A Sleek magazinban volt egy interjú Rachel Louise Hodgson-al, állítólag megtalálta a saját stílusát, ami, ha jól érzékeltem, akkor valamiféle fotóretusálás-nagyonszínes módon, esetleg tetoválás és expresszív vonalvezetésű rajzok és egyébként tetszik (most hazudtam), főleg a vadabb vonalvezetésű grafikái,(most hazudtam) elraktároztam a nevet, formákat, színeket (most hazudtam) - ahogyan kell. A látvány kód. Ha csak egy pillantig is őrizgetem,
szétpotyogna, lehullana a szőnyegre és kopogva
a szekrény alá gurulva, velem múlatná nyomorult idejét,
bélyegsarkát rágva: édes-borzalom: lángtalan gyertyavirágok,
homályos őszhajnal zihálva szenvedő hideg tüdején.
Ellopott hajnal, odakint erős, viharszerű szél - mozgatva mindent, ha akvárium lenne a ház: lötyögne benne a magány, odébbrúgnám, mint egy levetett zoknigolyót, sünként rohanna a szemközti falig. "Fura minden ha él, fura minden ha létezik - a furaság nem dícséret, nem kivétel és nem erény: akármelyik pillanat lehet fura." - gondolom és kortyolok a kávémból.
Közben azon ámulok, hogy Schubert No.20 In A Major, D.959: 2. Andantino című piánó szonátája mennyire fantasztikus, plüttyög és motyog, egyszerre vad és szerény, hmm, alvajárás közben hallgatni. Camelot visszaaaludt, hallgatom a szuszogását, ma már kétszer várta, hogy elindulunk sétálni, mindkétszer túl korán várakozott, még nem fogta fel, hogy az őszbe-kúszás azzal jár együtt, hogy a napok eleje és vége is a sötétség egyre növekvő teste miatt, egyre nehezebben elvislehető folyamat, hogy ilyenkor már várakozni kell arra, hogy előbukjon valami derengés és nagy valószínűséggel az is bizonytalan pislákolás lesz felhőkkel beburkolva, nedvességgel körülölelve. Így. Nem akarok nadrágot húzni, a nedves mohaszagú bakancsomba belelépni. Van egy pár, aki ugyanabban az időben sétáltatja a kutyájukat, ami egy fehér alapon fekete mintás kutya, többet nem tudok róluk, de a férfi tegnap még rövidnadrágban sétált, ez volt minden amit észleltem belőlük: a nő ugyanabban a szürke melegítőnadrágban, a férfi rövidgatyában, a kutya meg fehér alapon fekete pöttyökkel, alattuk egy járda, mögöttük néhány ház-kerttel és fent meg felhőszürke pamacstalan égbolt.
Valószerűtlenül kellemes a létezés, nem kell komolyan venni a valóságot, az akarat erejének és hatásának az illúziója könnyen csalódést okozhat, valójában minimális befolyásunk van a történésekre, mindenféle önszuggeszció röhejes, természetesen ez nem azt jelenti, hogy "nincs mit tenni", hanem csak annyit, hogy a "mindent megtettem" önmagában még nem garancia semmire - pongyolán fogalmazva. Nem merengek ma, mert nincs olyan szemem, ami erre alkalmas lenne, éjjel kicseréltem őket, két sötétkék gombra, lyukakkal a közepén.
A csend egyébként az egyetlen vigasz, a csendben levés valójában bátorság, az illúziók nélküli létezés egy formája lehet - lehet, de nem biztos, egyén és agy-függő, monsterikumizmus. Összekapom magam, felébresztem C.-t és lassan nekivágunk a szeles, nedves hajnalnak, elsétálunk a park felé, C mindentől meg fog rémülni amit a szél a járdán görget, elég egy ág, papírfecni - rémülten megugrik, majd néz rám: "ugye nem halálos" - kérdi, "nem halálos" - mondom és sétálunk tovább.