jbnnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnboiőö89z98986987698ö769ö8968ö

Csomagjaid - melyeket nem rakhatsz le,
pánikvetés: "Ha letenném elveszhetnének."
Fogod hát - toporogva a bámulod a padlót.
A világ halad, közömbös tempóval lépked,
furának tűnsz az önzés-világban. Tudsz róla,
de senkinek nem tartozunk magyarázattal ----
azért sem mert teljesen felesleges, emellett pedig
csupán gyermekink szánalmas időpocsékolása,
félünk lépni, hibákat hagyva - de ezt is sejted.
Reményt nem akarsz. Csak vársz és tartod Azt,
már nem kapaszkodsz. És igen: meg is őrülhettél.
Túlszeretni? Az önzés törvénye szerint hiba, De
szerintük minden az ami nem instant haszon.
Maradsz. Őrzöd az emlékezést, töprengsz -
valójában senkit nem érdekel, ha mostantól
fura dilisként létezel, ők elvannak a bevétellel.
Az érdeklődés ha van - képmutatás, szenzáció.
Egy puha gumiszoba közepére képzelnek -
kopott mosoly, érthetetlen, katatón motyogás.
"Fog valamit! Szánalmas, nyomorult barom."
A sokaság felsőbbrendű közönye átlép rajtad,
de azt sem észleled, hogy léteznek. Számukra
meg elvesztél - ez a nullaság megtapasztalása,
az én-mentes övezet pengékkel teli keskeny útja,
"Ki tudja mi vár?" - blabla...közhely... A relativitás 
egyszerűen csak van, olykor fáj. A+B = élet.