87zehdfnzitgkhdbrsfdxc pkm iiii

Ismerős szavaid, érthetetlen a távolból
"most már így?" - kérdezi egy hang
cipők a fal mellett, az ajtón kabátok
apróságaid közt oly halk és kicsi vagy
szétvált árnyékaink a fehér polcokon
szemétbe dobott orchideák zokogását
hallgatják. Az idő a trükk.
Én már nem érzékelem. Korábban
ugyanott ölelve aludtak, nevettek.
Szerelmi szezon?
Az ablakon át
odakintről
fák leskelődtek - a szuszogó emberkéket
monitorozva
vigyázták a jót. Én idő-sávot váltva
ott állok - a Fák szertartás szerűen
álmodat mérik - szemeid reszketése
rem szakaszt sejtet
őszintének, nyugodtnak tűnsz.
Én részegen horkolok, rémálmaim közt
fel nem oldott lila krokodilok
mennyezetről lógó kések -
csupa bánatos, szánalmas gömbformák.
A sarkakban pókok növekednek
az egyik megcsípte a lábad
elfenekeltem, kitessékeltem
a többi vihogva táncolt
kiküldöm őket is -
mert tudom: félsz.
Majd homályos szakasz jön
de még látlak
akkor még nem sejtettem
hogy épp meggyűlölsz
gyakran eltévedek az időben
lassan értem meg a jeleket
labirintusok újabb útvesztőkbe vezetnek
Veszekedünk
Elmenekülsz
megszámoltam a felhőket a kéklő égen
szűk utcákon libegő árnyékod lépteit
hajóként ringsz
széttörve, széttörve, szépségedben eltépve
nyomokat hagysz nekem
mert mindenki fél, de te jobban ----
én félek, te félsz, félünk.
Végül koromfekete, puhasága ellenére
kissé érdesen sercegő
sötétség lett. Sejtem mit jelent - értem jött
félve öltözök, rád nézek, hallgatunk,
óvatosan csukom az ajtót
nehogy haragnak hidd a kudarcom
felismerésének fájdalmát
követem azt a valamit
s tudom, mire hármat számolok és visszafordulok
az az egész élet: az ajtó, a ház, a fák
s benne mi - már nem lesznek ott
s ezért csak megyek, megyek
összezárt, savanykás fogsorral
ahogyan azok szoktak
akik bűnösök.