JU77RE 2648 IO P MJ2901

A szemközti lakópark körüli
fákkal próbáltam csevegni,
fülemet gondosan a konyha
linóleumára tapasztva
hallgatóztam, Azt
remélve: elfoghatom
gyökereik titkos jeleit. Persze,
nem hallottam semmit,
csak sejtettem: beszélgetnek.

Amikor először elmeséltem
neked azt, hogy
fának érzem magam,
meglepődtél. Később egy
vasárnap délután, 
beszélgettünk és
megkérdezted, hogy
miért utálok embernek lenni,
azt válaszoltam:
egyszerűen csak
nem annak érzem magam,
aminek látszanom,
kellene. Csak
zavar, amikor felegyenesedve
járok, s hogy egyáltalán
helyet kell változtatnom.
Idegennek érzem,
saját hajamat,
hogy csontokra vagyok ráfeszítve,
mint egy papírsárkány.
Elborzaszt
szöveteim puhasága,
olyan vagyok, mint
életre hívott zselés cukorka.
Szekíroz a biológiám valósága,
Zavar az S alakú gerincem,
hogy csupasz vagyok,
és ezt ruhának nevezett
pótlékkal kell takarnom. 
Teher a hangokkal történő
párbeszéd, idegessé tesz az,
hogy gondolkodom,
hogy agyam van. Szomorú,
hogy a fényt,
ahelyett, hogy 
cukrokká alakítanám - látásra pocsékolom.
Fáraszt a sok érzés, hangulat és
megrémiszt, hogy el tudom olvasni
a feliratokat, hogy meg tudom számolni
a lábujjaimat, hogy értem mi az a pénz
és hogy tudom: a csillagok nem feszesre
húzott égősorok egy lapos tálca fölött.
Idegesítenek a végtagjaim,
a nemi szerveim,
hogy nem tudok virágozni,
hogy szám van és benne fogak.
Belegondolni is
rossz, hogy emlős anyám kilenc, 
hónapig volt vemhes velem,
mielőtt megellett. Visszataszít
hogy mindenevő vagyok,
és az, hogy a düh érzete, olykor
bosszúra fakaszt. Szánalmas,
hogy falaknak, ablakoknak és
kerítéseknek nevezett elválasztók
mögött élek, hogy
eszközöket használok,
s nem csak akkor
eszek ha éhes vagyok. Idegen nekem
az, hogy tudok álmodni,
és hogy a szaporodáshoz
élveznem kell a párosodást.
Miután végighallgattál, hümmögtél,
majd nagyot sóhajtva
elmesélted, hogy szerinted mindegy minek
gondoljuk magunkat. Majd
azzal folytattad,
hogy te mindig macska szerettél
volna lenni,
a boltban, néha hosszú percekig
a cicatápos polcok előtt toporogsz,
nyalogatod a szádat, nyávogsz
és arról fantáziálsz,
hogy odahaza,
majd kapsz valami hasonlót.
Szeretnéd, ha az emberek
gyönyörködnének benned,
fésülgetnék a bundád,
adnának almot. Azt is elárultad,
hogy legfőbb vágyaid egyike
játszani egy élő egérrel,
feldobni magasra, majd
mielőtt elmenekülne, újra 
elkapni s végül kicsi fejét
leharapni. Imádnál
a magas fűből verebeket lesni,
éjjel kandúrokkal üzekedni,
de amit legjobban szeretnél - folytattad:
az a gondtalan lustálkodás,
az álmos pislogás, eközben
puha szőrödet nyalogatnád,
s ha végül elaludnál,
újra álmodnád az előző
éjszakát.

 UI78TR-IOUzTRWQ-8973

Összesen két és fél - azt mondják,
hogy ennyien lakhatnak bennünk
teljes életünk alatt. Nem tudom
mi ebből az igazság.
Tegnap éjjel - néhány percre
rés nyílt a házunk
felett az égben, s benne fényárban
úszó angyalok jelentek meg,
zsiráf-szerű nyakukkal
lefelé periszkópoztak,
mikor pedig
látták nagy szükségünket:
használt szeplőket kezdtek
osztogatni.
Hasznos lehetett volna,
de neked már nem jutott. 

Éppen szomorkodni kezdtél,
amikor
újra
megjelentek, s
lehunyt, alvó szemeket
ajánlottak a szeplők helyett,
igaz,

szemöldök nélkül, ami elsőre
nem tetszett neked,
de végül elfogadtad,
így adtak hozzá ajándékba
egy flegmán félrehúzott,
durcás szájat is. 
Reggel, amikor
beraktad az ajándék
szemeket
és először
láttál velük:
csak kérdeztél,
nem állítottál többé semmit,

egész délelőtt a konyhában
lézengtél és
bámultál ki az ablakon.
Úgy tűnt, hogy nagyon
összpontosítottál,
újra meg akartad tanulni
a dolgok neveit.
Emlékszem, tizenegy körül
ijedten a
szemközti háztömb teteje felé
bökdöstél.
"Igen." - mosolyogtam a hűtő
kinyílt ajtajából. "Azok
ott szarkák a tetőn. Egész nap
ugrabugrálnak,
vidáman vadásznak,
elütött
tetemre lesnek. Boldognak tűnnek,
nameg szépek is."


YUP98 - 34567 I PQM

Még akadnak Csendek a sövényben, 

meg ebben a napsütötte, sekélyes
sötétben,
és a fehér fugák közül félelem csorog.
Az utcán még nem
észlelték, mindenki öles léptekkel
igyekszik valamerre,
tovább.
Jajj! Jéghideg a kezem, mintha
fémből lenne, megkopogtattam
hús-e, végül csak
rálehelek. Egy futár
dobozt hozott, benne egy
cicázós simogatás - még
három napja rendeltem,
a használati utasítás szerint,
kizárólag a 
a szájfül tartományában működik,
automatikusan észleli a nemi
szervek közelségét és leáll,
egy csók
a szerződés megszegésének minősül,
a nyalogatás pedig,
elképzelhetetlen bűn.
Pedig édes lettél volna,
mint egy nagy
fókanyalóka,
reszkető párnád, míves tarkód,
macskaszemed. Kikérted
magadnak: azt mondtad,
nem vagy fóka, mert az dundi,
ocelot vagy: kecses. Én
elnézést kértem.
Tegnap
azt hadartad vacsora közben,
hogy te azért is
szabad vagy, hiába nincs olyan!
Párnád az ég:: ég,  belőlem
csak egy morgás pukkant ki.
Azzal folytattad, hogy 
csak saját
megbánásaid a korlát.
A szónoklatod
közben láttam, hogy lassan
felemelkedtél a szőnyegről,
egy ideig lebegtél,
mikor észrevetted, elmosolyodtál,
s egy komikus komolyságával,
elkezdtél áldást osztani,
ezen derültünk, letérdeltem
eléd, fejemre helyezted 
a jobbodat és azt kérdezted,
"Mária, Mária, hol marad
az ária?" Mosolyogva mondtam,
hogy "Ez nem vicces!" - ezen
köhögésbe fúlva
röhögtünk, te azt mondtad
"Rendben, akkor nem 
lebegek!", majd tettetett
sértődéssel elviharoztál a 
fürdőszoba irányába. Később
visszajöttél és egy galambjelmez
volt rajtad, valahonnan kerítettél
egy marék gabonát, szétszórtad
a szőnyegre, majd elkezdted
felcsipegetni, közben
a galambok birregését
próbáltad utánozni,
halkan azt gügyögted,
bizakodtál, hogy
csonkaságod érzése elmúlik
az átváltozásoktól, s hogy
majd visszanő a lelked, S
ez volt a jól megszervezett,
kialvatlan ön levadászatod.
Mellkasod elé egy
alig penészes,
pulykatojás méretű,
citromot tartottál, 
ebből tudtam,
hogy csak
komolytalankodsz, nyelvet
öltve legyintettem: "Te bohóc!".
Másnap, amikor
magamhoz tértem,
saját magamon
feküdtem, kicsavarodva,
mint azok az ezer éves fák
a fotókon,
melyeket a száraz és rideg
hegyvidéki táj.
tartott életben.

UI425C MWTZ 8356 N

Bőrök a bőrökön, szaggatott
vonalak a szemeid és a kijárat
között, a gyorsan elrobogó
vonatokat bámultad az állomáson,
próbáltad kiszámítani,
hogy egy százötvennel robogó
vonat ütése milyen messzire
repítene, én azt saccoltam,
hogy úgy száz méterre,
akár még a szemközti házak
udvarába is beszállhatnál,
de végül nem tudtad kiszámítani
így hazakullogtál és maradtál.
"Nem, nem, ez nem te vagy."
dünnyögted,
Az Az és Emez
egy másik Valami,
nagyféle lélekkel a hasában,
mindent megemészt,
jobb mint a gyomorsav.
Te soha nem
reggelizel behúzott
fékeket már ki tudja mennyi
ideje, azt sem
gondoltad, hogy
túl meredek
ez a domboldal. Pedig 
a szarvaidat néhány hónapja
elástad egy 
virégcserépbe,
alá s mellé egy-egy hajtincset is
tömtél, mert ugye a babona,
kellett, mégsem
tudtál önmagad szabadságának
csapdája lenni, A
játéknak, csak melled, szád és
hangod szabott határt - nem több,
ezen tudtál kuncogni? 
Tegnap, amikor
részegen
veled támolygott Isten,
"magad leszel véged" - mondta a
vén fütyi, "Te volnál
saját belső hangod, gyermekem.
Neked kell saját fügefalevelednek
lenned
és ki is kell sípolnod az ha
olyasmit gondoltál." - folytatta.
Ha kérném, nem tűnne el,
hosszan lebegne
szemvizedben, fel s alá
csorogna belül,
hozzátapadna vérsejtjeidhez, s
várná míg kínos
ellenkezésedet elhagyod,
csak csináld
tovább:
tartod, rágod, nyeled.
Nyammogsz
hozzá, meg ciccegsz. 
Aludjunk. Saját törvényed ellen
vagy, meg őrült is,
beomlott napokkal,
de a válladon jó,
szeretsz

dühösnek és harcosnak
mutatkozni, pedig csak rajzolod
a hegeket.
Így.
Ezek voltunk,
önmagunk
boncolásának rajongói,
csak én és én, Az
arc nélkül maradt bálnaember.

MGHJ-89-U-FFF-29

Lány vagyok, hím talán
soha nem az amit vársz,
akármilyen szélek, parfüm,
magamon hordom, táncod,
elbújva. Csacsagány lány.

Összehajtott mellem, Anya
lehetnék, sóhaj és magány,
szeplőtlen mágnes elmém,
savval locsolt szobavirág,

Alszom, életet fogyasztva,
csípőm tiéd, drága hősöm,
ölelj, ha kell: végleg, örök
szerelmed halk tükörben,
csókolj, csendes vagány.

ALK-2344hM-MKI-19

Végfele, för (telem, telmes) szökdécslés,
börtönállat, csökevény végtelen szarvakkal,
szokatlan jövőt igényel, síró fennhangon: váááá.
Tiszta a lakás, hófehér és patyolat a szökőév-béli
édesjó, ördög. Szürke gyapjú zoknit rendel online
és felköti magát rá, ha kell, visszatérítés nélkül,
leoszt. Minden rendben van, pittyog a kék ég,
szervet vet a magány, sárban szökken szét, ohjó,
delírium, mázolatlan növőhormon, bagozz éjt,
szüljél csendet s magányt. Pokol és pokol más,
két külön salátavarázs. Naked, naked fölösleg,
sárga égalja és kikerics égbolt minden köszönet,
anyu, édes bokréta-szaga, feledhetetlen sövény,
zöld őskapu fölös magaszt, lőrés égetett szélek,
húzd fel olyan a zacskód mint a pulyka torka,
röhögi, szépek és szebbek: nyelvükkel benned,
alávaló mondókákkal trágyáznak mindent, ohh,
szent s szentebb mélyföldet, atya, fiú, szentsegg.
Mirkométernyi féreg, beleidben szédeleg, fél
s üdvöt mond utolsó valódi mosolyod felett. Al
manó, álmodó, ál-manó szerelem huszonévesen,
elhurrogja meséjét, a végtelen vak képzet vág.

AXIO23 UITR 3 BNM

Üdvözlet az óvodából!

Szabadságot az embereknek,
minden ország börtön, vágyott
nemzet, vallás és ország emberi,
konstrukció: haszontalanná vált,
túlhaladott kitaláció, az összes
lobogó, címer, történelmi hős,
himnusz: saját ketrecünk ajtaja
fölé karcolt jel, melyet primitív
harci dobolásként használnak
Ők, akik ezeknek a lejárt és
idejétmúlt konstrukcióknak 
az érvényességét elfogadják,
és az ebből eredő, politikai
hatalommá konvertálható 
attribútumok felhasználását
helyeslik, emellett valamely
jellemvonásokat erőnek ítélve,
s ezt jutalmazva - maguk fölé
emelnek alvégi embereket,
kik azután a saját hatalmuk
megtartásában látják önnön
létük értelmét megvalósulni.
Én egy nagycsoportos ovis
vagyok, Senkinek hívnak,
és én így látom a dolgokat,
dühös vagyok, amiért kelletlen,
saját szüleim és nagyszüleim
ósdi kapzsisága és butasága
miatt az én felnőtt jövőm
lesz, vagy nem. Amennyiben
lenne, az annyira elbaszott
lesz, hogy örülni fogok, ha
nem pogromok, háborúk és
egy új kőkorszak rettenetes
valósága lesz az életterem.

FFFF A 3938 HJ - 27112021

Nem tudom, mi az érzés, elképzelem, érzem,
mégsem értem. Nem értem mi az eszmélet,
feleszmélek, ébren vagyok, mégsem értem.
Nem tudom mi az emlék, pedig emlékszek,
csak nem értem. Nem tudom mi az a halál,
mindannyiunkra vár, mégsem értem. Nem
értem mi az idő, félem, ahogyan előre-hátra 
jár, s mégsem fogom fel. Nem értem mi ez
az egész, amit kívülről, két lyukon keresztül
figyelek, látom a bútorokat, kezeket és a tájat,
mégsem értek belőle semmit, nem tudom mi,
ez, s miért van ott mindenben egy kis bánat.


MGRT B 4729 KP

Éles orrok túrják az esőt, kabátokat vontat a szél, 
a lombok csúcsai még sötétzöldek. A The Mermaid
ablakai homályos párát könnyeznek a kilégzésektől.
Szemben a kanadai juharcsemete bordó sodronnyal
tekerte magát körbe, háztetőket ebédelnek a löttyedt
szürke felhők. A bejárati kapu kő-gömb díszfején
borostyán színű párnát húzott magára a moha - sárga
kőrislevél függőiben lassú táncot jár a szúrós sövény. 


NM7TR O 3589 XC

Adj szellemet! S még két másik jelenséget, név nélkül
érintem elkorhadt kéz-törzsedet.  Selyemruháját öltse
magára a kormos szőttesbe burkolt angyali lélegzet, s
hallassa moraját a félelme jajának. Miért maradt végül,
utoljára az a lépés? Miért van a jelentésnek jelentése?
És miért járul minden sóhajunkhoz lélegzetnyi késés?


PO2QW B 3rOP Nm2

Ha egyszer majd erre jársz, idegen - St Albans-t tán
kedvelni fogod, itt rejtőztünk mint ódon láda szűkében,
hajdan ép remény. Kiszáradt lábnyomaink medrében

őszi szél keringett - a kis szerény, nem táncolt velünk,
a falak tövéből sarjadó bordó árnyakra csimpaszkodva
figyelte esti sétáinkat, s olykor hajunkba belé harapott.

Megszokás és véletlen

Ezerféleképpen megszőtte magának
november huszonnegyedikét a sötét, A
porlasztott murderség szitál, már csak
valami szomorú hír kellene, egy falból
kinyúló nyelv, negatív hatóanyaggal
bedörzsölt szőrös ágyék,
jót tenne,
akár a biztatás a mérgezett legyeknek.
A lélegzetek, kacsintások felfalásától
és persze a zabálás sebességétől nőtt
stressz, közönséges mint az őszi eső
kopogtatása. Ennék még:
a könyvespolcot,
a pénztárcámat és a ruháinkat is,
hely is lenne még, s bár
rendesen megrágni
nagyon nehéz, legyűrtem.
Végül elbóbiskoltam, azután
megint a fotelban tértem magamhoz,
vagy tán egy augusztusban készült
fotóban, melyen anyám utoljára vitt
autóval - valahol Csallóköz közepén, 
ujjaimat plazmaként kavargó katicák
lepték el, előttem akartak üzekedni. Ő
körmével óvatosan leválasztotta
pettyeiket, 
gondosan szemüregemre illesztgette
mindegyiket, s így
a nedves aszfalt reszkető tükrében
álmomban először, megnézhettem 
magunkat. Jóval később én
lehettem az egyik közeli
pocsolya, átéreztem a két dimenzió
magabiztos egyszerűségét, te felém
folytál, lassan ugyanaz a víz lettünk, 
a delelő Holdat ringattuk bőrünkön.
Miközben ujjainkkal
zablát rajzoltunk a csillagképek szájába,
hadd vágtázzanak csak mint vágynak.
Azon a napon
nem öklendeztünk fel több szürkeséget,
igaz:
fényt se. Csak túlélni magunkat. Csiszolt,
aranyló páncélban nyihahaházva hergelni
a közöny seregét, átölelni a pufinadrágba
rejtett
combjaidat, s látni vonalszerű
mosolyodat, melyet ébredésed előtt
szoktál felfesteni. Nem akartunk
sokat, együtt túlélni ezt a szombatot,
nem alkotni semmit,
inni még egy kávét,
a forró zuhany alatt pingvinként billegni,
borotválkozás közben nem megvágni
magam,
imádkozni a reggel vásárolt
kaparós-sorsjegyhez. "Igen, alkosson
a trágárság magának saját idővonalat."
Huhogtam a mosogató hallójáratába,
reméltem nem hallják. Odalent aludtál,
Magadra
Párhuzamosan feküdtél,
odaültem melléd a földre, féltem
az ébredésed várható utóízétől, féltem:
mint a felsorolásoktól, féltem:
mert feleslegesek és mert a kilencvenhét
százalékuk szekrények
mögül
leskelődő, gyerekkori szörny,
a paplanba sodorva mi Voltunk. Féltem:
Szóban és írásban is kielégíteni.
Próbáltalak felragasztani a hűtőajtóra,
de újra és újra leestél,
Fel akartam idézni az ébredés utáni
szájszagodat, a lekopott körömfestéket, De
nem sikerült, maradtak a szemek mögött
gúlába rakott
leporelló oldalak, A
lesimított szélű ehető bútorok,
a keményre felvert,
habos sarkak, és A fokozatosan
mélyülő szobák.
Hasznos az
emlékezés, csak
közben rájöttem, hogy
mégsem akarom, mert nem szeretnék 
megjegyezni
semmit. De
majd úgy teszek, mintha
ismernélek. Mint egy jó recept:
"Végül, gyakorlásképpen,
készítsünk vágyainkból egy
bevásárló listát."
Te a sót írtad fel elsőnek. 
Én egy megnyugtatóan normális dolgot:
"Jó lenne megúszni."
Reméltem, hogy lesz még belőle.
Válogatnunk kell a megosztott 
valótlanság kockái közül: 
kiszedik a jót, kifújják szélre a rosszat,
nincs kollektív átérzés, nem érdekeli őket 
másoknak mi marad. Majdnem mindegy,
hiszen csakis ugyanaz:
A véletlen hatalma: 
ott:
mindenütt:
mindig és mindenhol.

 Jöhetnének még mások is I.

Ujjvégeim összedörzsölése hámsebeket okozott,
gyűszű nélkül repkedtek ma éjjel a galaxisok,
az eszmélet a legüresebb titkunk, úgy bonyolítja
magát, sőt képes azt elhitetni, hogy Az több mint
egymásra hajtogatott agykérgek őrült csipogása,
melyben
az értelem nem csupán a hangzavar rendellenessége,
melyben olykor - véletlenszerűen, akadhat harmónia,
amit mi dallamnak
érzékeltünk, erénye még a szűrője, mely engedi-tiltja,
hogy tudjuk, milyen képzelegni és észlelni ki Az ott,
a szoba sötétlő sarkában.

Jöhetnének még mások is II.

Hogyan, elvonatkoztatni, bisztorbontaaaaaa, végül,
delemben taposott s a rókapirula, rókává változtatott,
vágott, vége szakadt a madárcsikkkk lalalának, de
búvárokat kérlelt a kagyló, alkalmilag bajuszt rágott,
ciperkődlinget, véltlenül. Egybemosva. Hahaha, ojj,
F  F F alkatilag, oké. Zuhanás apád pulykabőr istene,
pimpa, pimpa uccucucu állj vége gyertyába. omika,
dülledt pékolinavítilia, aludj nokvall, aludj sokáig.
Vége a káoszelméletnek, diót ettünk éjjel a szádból,
kalapban morajlik, nevettem a szavakon, nem éltünk
egy másodpercben felhígítva, velőt szüretelt a véks,
ügyeljmokrológ, dividálj kettőnk melléből csíbort,
egyél csirkét ha kell, nekem megmarad a bíborszag.

Jöhetnének még mások is III.

Ha azt mondod, hogy a csupasz majom civilizáció
nyugati részén már rég nem kellenének már politikusok
a vezetéshez, őrültnek néznek, mert nem tudják elképzelni,
hogy a ne legyenek felettük alfaembereknek nevezett
vezérek, akik a közösen összehordott erőforrások szétosztásáról
döntenek. Ma már az utolsó kistelepülés, legkisebb boltjának
az adataitól kezdve, a legkisebb iskola rajzszög-igényén
át a legnagyobb kórházak erőforrás igényéig minden nyilván
van tartva elektronikusan, egy adatbázisban van, vagy ha még
nincs, akkor ez könnyen megoldható, tehát egy algoritmus
kényelmesen el tudná dönteni, hogy mikor kell egy középületet
kifesteni, hogy mikor mennyi villanykörte kell egy iskolai
tornaterembe, vagy hogy hol kell utat javítani, minden GPS adat,
minden személyi adat, pénzügyi adat rendelkezésre áll ahhoz,
hogy intelligens, jóravaló és gyors számítógépek döntsék el,
hogy mikor, hová mi kell, vagy azt, hogy melyik volt a közösség
számára legkedvezőbb ajánlattétel egy pályázaton, ahelyett,
hogy tökéletlen, hataloméhes, korrupt, részrehajló és egyéb jellem
és emberi hibákkal rendelkező emberi lények döntsenek. Ami ma
történik az erőforrások elosztása körül az egy olyan állapot,
mintha a gőzgép feltalálása után még 100 évig továbbra is
cséphadarókkal verték volna ki a magvakat aratáskor a gabona
kalászából. Minden adva van ahhoz, hogy az erőforrások igazságosabban,
optimálisabban legyenek elosztva minimális emberi kontroll mellett,
amit meg lehetne úgy oldani, hogy nem politikusok, hanem választott
ellenőrök gyakorolnák, akiket csakis egyszer lehetne választani,
egy évre, ezek ellenőriznék az algoritmusok döntéseit, de csakis
akkor nyúlhatnának bele, ha ezt egy ellenőrző algoritmus jóváhagyná
a változtatást. Ehelyett elhisszük, hogy a politikai rendszereink
kellenek, mert kellenek, csak mert... hmmm, csak mert elhisszük,
hogy kellenek a politikusok, mert így szoktuk meg és kritika
nélkül elfogadjuk, hogy a legtöbbször végtelenül nevetséges
választásokon magunk fölé helyezett politikusok egy olyan
szükségszerű és elkerülhetetlen rossz az életünkben aminél nem
lehet jobbat kitalálni. De lehet, hogy nem is kellene kitalálni,
csak le kellene tenni a cséplőgépet és be kellene kapcsolni
a gőzgépet - algoritmusokat kellene használni, amelyeket ma már
nagyvállalatok milliárdnyi is használnak, gyakran egy-egy állam
lakosságánál jóval nagyobb felhasználói bázisának adatait kezelik,
algoritmusokkal választják ki a számukra szóló hirdetést, terméket,
profilt, szolgáltatást, pénzügyi konstrukciót, útvonalat, szállást,
mozijegyet, parkolóhelyet, partnert, vonatjegyet, kirándulási célpontot
és még ezernyi más dolgot. A politikusok egy régi világ csökevényei,
nem kellenének, ahogy a röhejes állami rendezvények, ülések,
a szánalmas politikai performanszokhoz használt parlamentek,
üléstermek, paloták, konferenciáik sem kellenének. Nincs rájuk szükség,
mert még akkor sem tudnak igazán jól dönteni, ha tényleg a közjót
akarják szolgálni, egészen egyszerűen azért nem, mert a politika
alaptermészete a hatalom megszerzése és megtartása, nem pedig
az erőforrások optimális elosztása és a lehető legnagyobb közjó
megközelítése. Persze, nyilván ez egy olyan álom, amelyet kár
volt megálmodni, mert pont úgy nem működne, ahogyan eddig
egyetlen társadalmi változás sem működött, ami nem a többségi
társadalmak kapzsiságára, vallásokra és a felsőbbrendű vezetők
hatalmi perverzióira épült. Talán majd néhány száz év múlva...


Jöhetnének még mások is IV.

Lassan történnek a dolgok, összekulcsolt lábbal a fotelban, várom
hogy kivilágosodjon és elkezdődjön egy belülről kikívánkozó
változásféleség, nagyon apró dolog, mint egy hóvirág süvegének
az éppen előbújó - néhány milliméternyi csúcsa, de nem történik
semmi, az idő úgy menetel mintha lennének lábai, amivel az aszfalton
masírozhatna, a végtelen éppen olyan távol van mint tegnap volt,
ugyanúgy unom a fogalmakat mint múlt héten, rosszul vagyok attól,
hogy mindenki akar valamit: pénzt, figyelmet, sikert, egy másik ember
megszerzését, szeretetet, hatalmat, filozófiát, megvilágosodást vagy mit
tudom én. Persze érthető, hiszen nehéz távolabbra nézni, vagy céltalanul
szemlélődve élni úgy, hogy ennyire szűkös időkereteken belül élünk,
táplálkoznunk és szaporodnunk kell, emellett elhisszük, hogy a nemzet,
ország, törzs vagy vallás tényleg valódi elválasztók, nem csak primitív
emberi találmányok, amelyektől úgy kellene szabadulnunk, mint elődeink
a pestistől. Csak lóbálom az egyik lábam, hallgatom az utca zajait és
várom, hogy a novemberi szürkeségből kinőjön egy kellemes reggel.



Jöhetnének még mások is V.

A valahol, s a valamilyen távolság úúúúgy hegyez, fület növeszt,
ha akarják megborzong-tat, lélegezz alaptalan vád, vagy csurranj
méz s legyél teljesen frrrrr, brrrr vagy miaú, növessz hájat, vagy állat,
s ami marad az leszel erre a hónapra, adj makogást, adj zsákot és benne
egy ordítást, mely messzire viszi a szemeid mögött rejtőző bánatot.

A visszafelé nyelés balladája

Néha elmerengek azon,
illetve próbálok
emlékezni arra,
hogy miért jöttem el ebből,
vagy abból Az
országból. Ha azt válaszolom,
hogy túl sok volt a fénytelenség,
gyűlölet, vagy a hazugság, akkor
talán közelítek ahhoz amit valójában gondoltam,
soha nem a pénzük vigasza
hiányzott. S hogy nem anyagi
dolgok miatt, válaszomon A
legtöbben értetlenül
pislogva bámulnak. Igen,
érthető, hiszen A
fityingekkel nem kimérhető
dolgok olykor túl bonyolultak és
ez most mentség, csakis: Nekik.
Először a kétezres évek közepén
költöztem. Szlovákiából Az
onnan felvilágosultnak
gondolt Budapestre. Egy IT cégben
dolgoztam és a Kerekes utca 
és a Szent László út sarkán, 
egy negyvenkét négyzetméteres
tetőtéri lakást béreltem. Ha
nem lettek volna más
házak a környéken, akkor a
konyha ablakából a Városliget
fáinak gömbjeit láthattam
volna, de ehelyett falak,
tölcsér udvarok és
balkonok voltak a panoráma,
valójában tetszett a szomorúságuk,
éjjelente a Rákosrendezőn
átrobogó vonatok zümmögtek,
vagy sípoltak, de nem volt
zavaró és egy idő után furcsa lett
volna az éjszaka nélkülük.
A lakáshoz egy terasz is
tartozott: dohányosoknak
és voyeuristáknak tervezve,
tökéletes nyár esti
csillagvizsgáló. A háztömb maga
szokványos lakópark,
legalsó szintjén
egy elektronikai szaküzlettel, Mely
mintha ott ragadt volna
a nyolcvanas évekből, amikor
elsétáltam a kirakata előtt, mindig
a Forródrót a Keravillhoz
reklámszlogent juttatta eszembe.
Szemben a Góliát hotel lépcsős
főbejárata terpeszkedett,
az udvarában volt egy közért,
innen kora reggelente éhes
furgonok

csipegették fel a munkásokat.
A kerítés töve tele volt apró
pálinkás flakonokkal És
csikkekkel. Apró nyomok
a kényszertől az elfogadó
kábulatig és pszeudo-boldogságig.

Évekig Valamelyest
Remeteként
éltem, ismerősök nélkül,
jó volt úgy, túl jó, mint Egy
aranykor, amelyben
az antikváriumos könyvek 
és az olvasás még
fontos volt, Camus,
Foucault, Serge, Bondy,
Sartre és Nietzsche voltak
a hálótársaim, próbáltam
elhinni, hogy a filozófia
fontos. Ugyanilyen lelkesen
igyekeztem felfedezni
a környéket, hosszú
sétákra indultam, néha A
Hősök tere felé, olykor Az
Angyalföld belsőségeibe,
esetleg bármerre, véletlenszerűen.
Egy viszonylag eldugottnak
nevezhető ösvény vált
kedvenc start pontommá,
a Vágány 
utcától indult és a Róbert Károly
körút hida alatt, a hajléktalanok
kunyhói melletti vezetett, ahol
át kellett lépegetni a síneken,
majd egy kerítéslyukon keresztül,
a Varannó utcára jutottam, ezen
lehetett tovább sétálni, végül
az állatkert
mellet - a Széchenyi
fürdővel szemben lyukadtam ki.
A Zoo előtti rész gyakran,
zsúfolt volt, szinte vásári hangulatú,
kevés külföldi turistával,
itt inkább a helybeliek
próbáltak bazsalyogni. A szokásos
csiricsáré, össze-vissza kiírásokkal teli
bódékból és húzókás-mobil fiókokból
főtt kukoricát, cukorvattát, fagyit
és mindenféle biszbaszt
árultak, soha nem vettem semmit,
de ettől függetlenül szerettem
arrafelé bóklászni, És bár
nem hiányzott senki,
mégis jó volt leveskockaként
szétolvadni a tömegben. 

Előfordult, hogy kivettem néhány nap
szabadságot, de nem utaztam el,
az albérletemben maradtam, olvastam
rajzoltam és sétáltam. Emlékszem,
utáltam beszélgetni,
csak az elkerülhetetlen
párbeszédeket hagytam, például
a főbérlőt - aki alattam lakott, ha
levittem a lakbért, végighallgattam
és csevegtem vele,
nehogy őrültnek gondoljon,
ha a munkahelyemen,
megbeszélés volt, akkor engedtem
mozogni a számat, de jobb volt a csend.
A magány
legjobb hozadéka a szemlélődés
elmélyülése és az esti hallgatagság
vertikális elnyúlása. Egy idő után
nagyon kellemes tud lenni a Csenddel
való párbeszéd.

Később, amikor megismerkedtem
V.-vel, gyakran túráztunk
a Börzsönyben,  Cserháton
és a Pilisben, ezek
gyönyörűség emlékszigetek,
képzeletbeli barlangokba felfestett
színes képekkel,
azok a bükkös, tölgyes erdők
emlékeztettek a Kis-Kárpátokra,
ahová gyakran jártunk, amikor még
Pozsonyban éltem. Tudom,
furán hangzik, de szerintem

Budapest legjobban sétálva ízlelhető,
kóstolható és bevehető, még
elég kicsi ahhoz, hogy a belvárosban
tömegközlekedés helyett
bárhová el lehessen battyogni,
de Már
elég nagy ahhoz,
hogy egy-két napnál
hosszabb ideig érdekes maradjon.
A szombati délelőttöket általában
vártam: Trappolás a Kerekes utcából
a Lehel piacra, majd a tizennégyes
villamossal vissza. Kedveltem
annak a piacnak a hangulatát,
a zöldséges standok egyszerű
asztalok voltak, csíptem
az aszalt gyümölcsös boltot
a felvonó mellett és keleti shopot
oldalt és a túraboltot a
piac épülete mögött. Akkoriban
kezdtem el futni, 
már akkor is éjszaka ébredtem, 
hajnali fél négy után
szoktam elindulni. Séta
a Nyírő Gyula kórház
kerítése mellett a Lehel utcai
villamos megállóig, végig kocogtam A
Róbert Károly körút
mentén, föl az Árpád hídra
és a híd közepén Le
a Margitszigetre. Azt hiszem
én lehettem a legkorábban
érkező futó, már négy előtt
róttam a kört, később a köröket.
Emlékszem, a sziget Margit híd
felőli részen volt egy hajnalig
üzemelő diszkó,
vagy bár, az onnan hazafelé tartók
néha utánam kiabáltak "Hová futsz
ilyenkor, te barom? Haha."
Egyszer visszaszóltam és
megkergettek, de részegen
esélyük sem volt. Olykor láttam
hogy szivacsos futóút melletti
padokon csókolóztak,
egyszer a sziget Pest felőli oldalán,
az egyik pad mellett egy nagyon
kövér férfi előtt térdelt egy telt nő
és nagyon lelkesen szopott,
a férfi pedig örömében
úgy nézett felfelé, mintha
operaénekes lett volna és épp
áriázni készülne,
olyanok voltak mint egy 

kinetikus Botero szobor,
zavaromban a Duna felé
fordultam és gyorsítottam.
A Margitsziget mindig szép volt,
amikor
kitavaszodott,
vagy ha áradás volt és a Duna
a töltés tetejét nyaldosta,
örültem a sokféle színű arcnak,
a meglehetősen sok biciklisnek,
az idegen nyelveken beszélő turistáknak
a jégkrém árusoknak.
Úgy éreztem, hogy ez már
majdnem egy világváros,
ki tudja miért?
Egy ideig biciklivel jártam munkába,
át az Árpád hídon Óbudára,
majd a Duna mentén a
Szépvölgyi útig, azon
fel az irodáig. Nem sokáig tartott a
ez a korszak, mert néhány hónap
után ellopták a biciklimet, És
soha nem vettem másikat.
Budapestnek különleges 
illata volt: édesköményből,
égett autógumi füstből
és pirított mandulaolajból
kikevert parfüm,
leginkább hajnalban lehetett érezni,
főleg nyáron, amikor az előző napi
kánikulától még bugyogtak a járdák.
Igen, az a város
nagyszerű volt,
de az egész, úgy együtt,
az emberekkel
egyre nyomasztóbbá vált,
azt éreztem,
hogy már alig volt különbség
Szlovákiához képest,
ahol bőszen magyaroztak, akkortájt
minden egyes nap Slota fröcsögött a szlovákiai sajtóban,
végül emiatt jöttem el,
Magyarországon pedig rendszeresen
leszlovákoztak és heherésztek
a tájszólásomon. Szóval,
Szlovákiában nagyon sokan
bennünket gyűlöltek,
Magyarországon
a zsidózás,
cigányozás
és a buzizás volt teljesen
hétköznapi. Körülbelül öt 
évig bírtam,
amikor úgy éreztem, hogy
elég volt. 2008
körül már nagyon nyomasztott
a sok bugris beszéd, meg a suttyóság,
zavart az egyre szemtelenebb korrupció
és a szélsőségek
fokról fokra történő általános elfogadása,
a gárdisták masírozásai,
az egyre nyilvánvalóbb radikalizálódás
és a kisszerűség erénnyé válása,
és a féltudású,
nepotizmusra épülő
idiokrácia szárnybontogatásai.
Emlékszem, kétezer-tízben,
éppen választás előtt
állt az ország és én azt éreztem,
hogy a 
a szélsőségek újra
mindent el fognak lepni,
úgy gondoltam,
hogy a rendszerváltás óta tartó,
nyúlfarknyi demokrácia-kalandnak
hamarosan vége szakad,
a többség vissza fog bújni egy
olyan rendszer ölelésébe, ahol
megmondják nekik, hogy ki az 
ellenség, kit hibáztathatnak,
kit kell gyűlölni, ki az úr,
ki a szolga és mikor mit kell
tenniük. Az emberség,
szolidaritás és jó ízlés újra
anomália lesz - mint a 19. század
óta oly sokszor és félő volt,
egy teljes
kulturális és morális lejtmenet, 
amit mi semmiképpen
nem akartuk megvárni. Ezért
néhány hónapig
spóroltunk, majd azzal szentesítettük
az indulás napját, hogy vettünk
egy repülőjegyet Manchesterbe.
Felmondtunk, összeraktunk, megterveztünk
ami kellett 

és elindultunk, V.-vel,
nagyon rossz volt újra
elveszíteni: helyeket, arcokat,
könyveket, rajzaimat
és a legtöbb holmim.
De végül is
jó döntés volt,
elnézve az elmúlt évtized
Szlovákiáját és Magyarországát,
hálás vagyok,
hogy semmi közöm hozzájuk.

 
De lám, 
a sors milyen nagyszerű mókamester,
jóval később,
2016-ban Nagy-Britanniában
megkaptam ajándékba a Brexitet,
a harmadik országban kellett
idegennek éreznem magam,
első undoromban
innen is tovább akartam állni,
de végül maradtam, 

mert letettem arról,
hogy bármelyik országot hazámnak
tekintsem, hontalan és nemzettelen
vagyok,
és azt hiszem, hogy így a legjobb,
mert
így tisztábban látni a valóságot
és nem kell időt pocsékolnom
az ide kapcsolódó, szokásos
illúziókra.

Hétfői kormalkodás

Léteznek egyetemes emberi értékek,
mint a kapzsiság, erőszak, vagy a hazugság,
ilyen még a képmutatás és a gyűlölködés is.
Nem tudok róla, hogy felébredtem volna,
azt álmodtam, hogy egy repülőgép kiemel
egy hajót a tengerből, majd elszakad a kötél
és a hajótest felém zuhan. Tudom, fizikai
képtelenség. Arra gondoltam, hogy ha lehetne,
akkor azt kérném valamelyik ügyeletes istentől,
hogy semmiképpen ne szülessek újjá,
de azután eszembe jutott, hogy milliárdnyi
buddhista ugyanerre vágyik és nincs kedvem
sorban állni, így inkább eltereltem a gondolataimat
a teámmal. Nem tudom eldönteni,
hogy az istenhitet, vagy a sportesemények
tévében való bámulását tartom-e az ember
egyik legrosszabb arcának, bár lehet,
hogy inkább a húsevés, vagy az emberi
felsőbbrendűségben való hitet - nagy a verseny.
Ma reggel úgy éreztem, hogy csak félig
vagyok ember, majd eszembe jutott,
hogy ez nem is olyan nagy hülyeség,
hiszen majdnem ugyanannyi baktérium
és vírus él bennem, mint amennyi emberi
sejtem van. Szóval csak félember vagyok.
Odakint megint dugó van, hétfő reggel,
indul a heti zabálás és bolygókifosztás,
jöhetnek a konténerekben a karácsonyi
műanyag holmik, mehet az állatok lemészárlása
és lefagyasztása, pöföghetnek a kamionok,
pöröghetnek a lájkok adataitól a szerverek
valahol messze egy jégmező alatt.
Arra gondoltam, hogy remete leszek,
de ebben az országban már nincs erre
alkalmas erdő, hajléktalan is lehetnék,
ez is egy vállalható lehetőség.
Sirályok rikácsolnak az ablak előtt,
a Loreto középiskola felett megnyílt az égbolt
és egy létrát engedtek le, kíváncsian várom,
hogy ki fog lemászni rajta, egyre többen állnak
meg bámészkodni az utcán. Végül nem
történik semmi, egy kéz óvatosan visszahúzza
a létrát, a csődület szétoszlik lassan, mennek
a dolgukra. Gyerekkorom óta azt szoktam játszani,
hogy elképzelem, hogy ebben a másodpercben,
amikor itt ülök, hányan szenvednek erőszaktól,
hányan élik az utolsó másodpercüket egy baleset előtt,
hányan kénytelenek elviselni mások agresszióját,
hányan lesznek épp terhesek, vagy nyernek valamit,
vagy élveznek éppen el, vagy kénytelen tűrni
egy munkahely szabályait, vagy egy másik ember
erőszakát. Teljesen értelmetlen játék,
de talán az emocionális intelligencia fejlesztésére jó,
vagy nem, nem értek ehhez. A szemközti ház ablakain
narancssárga foltot hagyott a felkelő nap,
késő november van, írhatnám, hogy szeretem,
de teljesen mindegy, minden évszakot és időjárást kedvelek,
mert a természet az egyetlen tökéletes dolog amit ismerek.
Jól indul ez a hét, tegnap átrendeztük a nappalit,
több lett a hely. Reggelre beköltözött egy pók,
kérdeztem tőle, hogy éhes-e, mert ha igen,
akkor szívesen leszek légy arra a rövid időre
amíg jóllakik, de azt válaszolta, hogy tegnap
megevett egy lepkét, nem éhes,
de a kedvességemet értékeli. A fal mellett van egy kartondoboz,
olyan mint egy hatalmas épület, összezsugorodok
és ott állok a szélén, lenézek a szőnyegre,
ahol óriás atkák legelésznek,
a fotelban meg én ülök,
de olyan magas vagyok,
hogy csak a vállamig látok fel.
A reggeli megbeszélések után megyünk
használt könyvekre vadászni, szinte majdnem minden
délelőttöt ezzel indítunk, csak arra kell vigyázni,
hogy útközben nehogy észrevegyék, hogy félig
baktérium vagyok, mert akkor lefújhatnak fertőtlenítővel,
és akkor elveszíteném magamból az értékes részemet,
csak az emberi sejtek maradnának. Elképzelni sem akarom!
Jó érzés, hogy van bennem sok jellemes,
becsületes és nagylelkű baktérium és vírus,
nem csak ez a borzalmas ember, ami csak néha,
a legfelemelkedettebb perceiben képes
átlépni önmagán.

Csallóköz

Miért vagyok árva kérdőjel,
szokatlan arcok fényéből,
jóval kevesebb. A nyomor
nem hagy kiutat, undort
inkább, véges történetet rólad,
urad a szükség, történetedben
ugyanaz a minta, közepesen
nyomorított körkörösség.
Uraid, törpe szómágusok,
lesúrolt ablakok mögül úgy
figyeled őket, hogy közben
magadat rothasztod, mert
a fájdalom az egyetlen valós
visszajelzés. Hallatlan lázadás,
ha néhány percre józan vagy,
alattomosnak tűnik saját
bátorságod, reszkető kezed
a gombon, kötelet sodrat veled
magzatodra mázolt kultúrjel,
félni jobb, mint szégyenben
székre állva libikókázni
az egyszemű lámpabúrával.
Olyanok ezek, mint bármikor
előttük, jobbágyokra éhes
pokolkutyák bottal, tangóra
járva körömcipőben, vagy
térdig érő hassal, bohócnak
kellünk a dagadásukhoz,
amiben te vagy a magyarázat.

Még mindig várjuk a büntetést I.

Harag nélkül mesélt a kárhozatról, Olyan
értéktelen szenvedélyféle volt - rendezetlen,
de körültekintő: mikrofrézia metafizika,
az illatunk sebszag, szárunk sziromtartó
tégely. Magyarázatként választottunk egy istent, Most
a nyelvemet száríttatom könnyei alatt, menekülni
kórszint - mielőtt végigérek, Ők jókat
táncolnak a sírokon, reményük:
a teremtő kirázza magából Azt a percet
amit bundájába rejtett.
Szemetes volnék? Nagyrabecsü letlen Kótyorgó.
Akaratában korlátos, felnyitva vákuum,
elegáns megoldás az álmatlanságra:
Nem élvezni ami még akad, s
hosszasan rágni. Mindent feledve A
kétségeket nyájba hajtogattuk,
Árnyékunkból létrát készített az éj, A
fokaira fekete kandúrokat csipeszelt,
várják, hogy a sötétből tápot dobjon feléjük Az A
Fogsor,
kit akkor látni ha éjéből elővigyorog. Őkmi
jól lakottan,
ott köröznek, mintha végtelenük lenne,
pedig csak egy labda.

Még mindig várjuk a büntetést II.

A fotelban űrlapokat töltögetek ki, néhányból
sanbenito süveget hajtogattam,
hülye és trágár gócpontok a garatomon,
elúsznék a szigetünkig, Emléked leiratával
egy olajfa alatt szerelmesen,
ujjakat csereberélünk, a tieid hegyezettek, mialatt
termeszkirálynőm lettél,
fatörzseket rágcsáltunk, Az
irgalomból tenyésztett leső-apák és anyák,
nyulak és romlatlan szüzek, És A Rozsomákok,
szépek, barátok. Az Életünket táplálják, Még most
sem kérek varangyokat,
hiába közelítettem meg a A Nagy Zérót
egymilliárd tizedesig,
az áhított Nullaság éppen úgy elérhetetlen,
harkályarc sípcsontomon koppint egyet,
egyél sajnálatot!
az édeset és rendeset, a bizsergetőt,
míg meg voltak,
nem lehettek a közelben láncra vert pökőlegyek,
kik Jé Hova tűzszekereinek angyalai,
üvegtollas szárnyaikkal felettünk köröznek,
szaglásuk több mint kutyai,
aludj velünk az ólban,
gyűlöld szüleidet - mondatta velem korholás nélküli, De
minden óvatosságot a tányér szélére, az
őszinte undor fontos.  Az életvétek és
a szépségészlelés két jól fejlett mentség. Hiába. A
szívsugár kockatüdők közt pumpál, Az
ő életérve Az Ő dobogója, Az
életkedve oly véges, hintőpornyi, egy
óvatos lehelet és
elhallgat, hogy
soha ne találjon vissza.


Még mindig várjuk a büntetést III.

Belegondoltál már a lét valódi borzalmaiba, kérdőjel,
na, nem a halálba,
nem az elmúlók görcseibe,
csak ami a La dolce vita alatt történik,
hogy a bizonyítás, a tudás és a leírás, Ma
ugyanolyan mellékesek mint a fán voltak, Akkoriban, S
hogy Mi voltunk-e, azok ott véglegesen,
Hiteskedés kellett, ígérgetés túlélésről
és egy kalap ( O ) - ilyen felülről, <O> ez meg a szemed, A
csodaszállítójuk óvva terelgető szavai
alatt összetartozhatna, a hangyáknak
az maradt akit odadobnak, Ők
hajuk színével, lábuk méretével
büszkélkedjenek, Olyan 
ismerős: gyakran volt, És
remélik nem lesz, Mi a halálcsók
kómájából ébredtünk. Mondják.
jaj, Édes Zöldikém, Minden gátlásom Tiéd, 
vörös a rúzsod és pezsgős körmöd,
szétfolyásunk, ritmusoktól lelkes, ligetem, Az
áldás szerkezete részegen megbocsát, A
Meg Vál Tó, konokra hangolt Marslakó,
szép Tóban - halrajokkal rázza: mélyben A
sügerek magányuk szürkéjében,
naphalakkal tejeztek össze, És ez, Az
A Teremtés: egy hal hasából elevenen születés, Hol
pitypang Ősapánk, saját agónia énekem anyám,
Alkotott Nekünk - alufóliába csomagolt
reményt: pénteken árleszállítás lesz
a szent piachelyeken,
a Helytartó újra búcsúcédulát nyomtat,
a Fiú orrot túrva ételt szolgál fel,
a Fényességes újra versel,
a Herceg műanyag zacskóba inhalál,
hazugság kell,
van ilyen, pont.
Eltévedtem és zavaromban, illetve
rémületemben, igen fóka: egy
ezredmásodpercig ember voltam,
s most,
hogy újra csend van,
ismét Nulla lehetek.



Még mindig várjuk a büntetést IV.

Színre lép a Manó,
az öröktől röhögő görcsölő, makogó malackodó,
legfensőbb Kacsa kloákájából alászálló,  Ő, Aki
fitymája alól színes léggömböket ereget,
ha arra vágynál: vállon vereget, Ez
rombolása őslénytana, szirma rongya, gyorsvonata,
Aludjál felkiáltójel,
Élsz kérdőjel,
Igen pont,
páros lábbal ugrálj, majd jobb, bal, jobb,
menetelj, Oldalra fordulva hányj, vagy
karkörözz hátha óljába tereled.
Igaz
növekedj időről-időbe hipple-hoppla,
El innen nekem ön auto-dafém, 
jobb mint csokirádiót hallgatni, 
vagyó végy egy vágyat hagyót, némulni akarót,
és Alszom
nem túl hosszan, mindörökre, S
amikor felébredek, remény: hogy
mindez nem lesz,
csillagtalan, porbolygók, húsos anyag,
nem rág mókus, nincs semmi,
nem alkot ember és nincs gaz,
csak a sötét,
tértelen
időtlen eszmélethiány, egy
hajóablakból bámulom a Golyót,
épp csak pörög, Azt utolsó Hómezőbe
beletaposom, hogy az: Életem
egyetlen pontjára sincs mentségem.


Még mindig várjuk a büntetést V.

Számoltunk és brrr, lehűlt a kezed, csukd össze, fújom!
menjünk, megnyugtatom nincs hideg, csak
az ürességérzet, a valóság fúvókája,
le-hell-tet,
sőt csak éhezve, mert falatlanabb másokénál, Mert A
fogsorosok igénylik a hazugságokat, berendeztem.
Kerítéseket próbálnak húzni,
vízágyúkat, kordont, szögesdrótot, rácsot,
az emberség látszatát végtelenbe árnyalva,
néhány ezer kegyelemre váró miatt,
egy kontinens őrjöng, a barna
inget előveszik - a hagyományhoz híven,
a kegyelem megint gyengeség, irányítható
zsíros arcok
kellenek,
nyíltan még tagadják, úgy ájtatosak,
kikérik maguknak, mert még bennük a reflex:
élni hagyni, de már mást akarnak,
jóllakottan hazudni, felsőbbrendűként pózolni, menetelni,
most a szegénység újra bűn lett,
a nyomorultaknak nyomorultabbakat dobnak reggelire,
a tolvajoknak tükör helyett nemzeti gúnyát,
a hazugoknak életteret, csordát,
ó igen ez újra ugyanaz a Manó, a legfensőbb kuncogó, Ki
ha MILF Kontinensén végignéz,
kielégül a gyönyörtől,
jajj! és Kedves törpéi milyen jól túlteljesítenek felkiáltójel. Ő
Tapsikolva várja az első puskalövést,
a harmadik Manó Lakodalom nyitányára, S
türelmesen mosolyog, miközben
nemzetei dolgoznak.


Még mindig várjuk a büntetést VI.

És akkor a fényességes kiválasztottak,
a felkentek és legnagyobb dumások újra összeültek,
szájból púzni Glasgow szép termeiben,
mint emlékeztem
egymás tenyerét nyalogatva,
fontosnak kell látszódni - ezen a szükséglakássá rothasztott
planétán:  olaj, információ, hús, luxus, fegyver,
minden jutaléka, járulékból kapzsiság, minden kell mert
a csupasz majomhorda menne tovább,
ugyanaz a rablógazdaság, csak maszkban,
taroltunk a többi mellőzhető. A Manó,
A Könnyed Kacajt Kínáló,
meghatódik s elküldi törvényeit
Az alfa emberekkel, kik most épp
itt mérik az agyhalált, Ő
kifinomult beszédet, hálózatot,
megosztást, hatalmat ígér: ébredése közben
hangyáit számolgatja,
összes lyukából ígéreteket lövell, kéjjel
figyeli a zabálást,
az Örök Növekedés ígéretét
az eljövendő Egyetlen gyermekét, Kit
Manikának becéz, 
Őt értünk élvezteti,
szép öltönybőrbe varrva, élő adásban megfeszítteti,
lájkhizlalja, A középkereszten vigyorogva feszül a sztár,
két szélen a bűnösök csókos szájjal,
ameddig az utolsó cseppet nem szívta magába,
élvezi a főkincset a játék végén,
tapsolva mennyet szellent neki,
hallasz még kérdőjel,
üvöltés felkiáltójel,
valótlan reményeid saját gyerekeid gyilkosa,
unokáid elől eszed el a tájat,
szájból szájon át füllentesz,
A Manó
élvez, mikor peckesen pörögsz a táncpadon,
mosolyog: te meg magadat ünnepled.


Még mindig várjuk a büntetést VII.

Végülés. A konyha óceán.
A sütő ajtaján fekete árnyék. Tudatom a félrebeszélés,
már évek óta nincs visszaút,
számaink reménykoldusok, aludtam frr, bergózia szeplői
fakk(gg)adt gennyet préslenendkdhf lenyom
csobbanj ölembe, ne fékezz és csak jólétedre ügyelj,
makulátlan tévelygezz, háromszög alakban
kapzsiságszentnégység: olcsón, sokat, drágán, haszon:
szűkölök össze, mindenki saját órájá-
nak ketyegésén kacag,
homokban lld A forróban, másodpercarcok szaggatnak
kiégett kökörcsineket, hol s ott egy
mikron szánalom: tapossák is azonnal,
........ egypetéjű fókákat szült
szívtelen értelemben (lterszívás) életerőszívás lóty jól véve,
löttyölök, te csak pihenj. Én .....
csillárlimbó kötélvégen, színes reklámernyő,
boltíves szájpadlás előtt összeharapott fogsor,
végünk, S genocídium
ban végződnek a mesék, alattunk
a félkezeim feszületet mintáznak,
jól eladható,
hajlamot sugároz a melegítőm,
bókolás közben, valami hiányzik
mert nem lehetek hasznos csak van,
lankadt bevésett rózsa csuklódon,
gumikacsa ködöd ködben,
szössz! ha rémeknek hí a vemhes, szemek: ((O))(((O))),
mulatva ő is csak fázik, nyomorog, grrr
Ez a szóverem, a megsemmisült információk tánca,
nincs és nem érdekes, már nem fontos. Mi sem.
arcod helyén lyuk,
rosszabb mint az álom, vagy ki tudja minél rosszabb,
de voltunk, eséllyel, aztán elmúlt, ma már
nincs kölnifelhős másvilág:
közös közöny, amikor ez is múlik,
a legjobb rész majd az lesz,
mikor már nem lesz,
több kellemetlen
lélegzetvétel.

Rémeket vajbabbal

Teremtette mulottatta forvardolta,
megmutatta. Didijét felstócolta, adotta,
elvonta mérgesen, amíg arcába nem
spriccelt a bálna tütüje. Jól lakott. És?
Ezerhatszáz csirkeláb, vontalan, méreg,
még egy, kibukkan és megrágott, ar-zén,
vén, válogatós himnusz-szédelgő, phasz,
akhileisz egy hajszárító brand, brandy,
hegyes-ott zörejektől eltartott imádkozó,
a bú elől ha lötyög, megrágja sáska,
és édes orcájára a makkjá makkjááá ba
aminosavakat lövell, hagyjál aludni.
Kell még, hétfaszent, lóvigyor ha súr,
kéj, sérv, sék, összerázom és érdes
nyelveddel, apróra annektálom, lódik,
röszketve múzsikál a pernyébe, al
pöffent szép, a hajtalan fejtetőn álló,
nagyétkű magányos malomőr, vad,
kit ha megmozgat a vágya, nulla mínusz
alomban alszik és őőő, bőőő, kettő
nagy a mocikája. őőőőőőőőőő. az 
semmi, nátrium kalucsniban esküszik.

Az értelem csak lehetőség, szagok Descartes hóna alól

A szavak tárgyakká lesznek, beszélnék,
de a kimondott légáramlatok, megvalósult
fogalmakként potyognak ki a számból.
Halomban előttem
Székek, bögrék, ablak, pókok, egy telefon
és a tornacipőd.
Azt kérdeztem volna tőled.
"Mikor lesz három óra?" - és négykézlábra
ereszkedve körbeszaglásztam a szobát.
"Holnap ilyenkor." - ezt fogja válaszolni a bárszék,
majd felkacagott és a rézvörös bugyiját
bal keze kisujján pörgetve, könyökével gyengéden
oldalba bökte a konyhapultot,
s az pedig visszakacsintott.
"Azt mondtátok, hogy lesz értelme! Hogy
az almák és mi összeölelkezünk, tudni fogjuk
a jövőt és a szavak, sünök, sejtek, óraláncok
és az emberi köhögés egyazon térben kapnak
új értelmet." - folytattam,
de nem történt semmi. Ezután. Napolaj folyt ki
a jobb orrlyukadból, mondtam, hogy döntsd
a fejed hátra, a széktámlára,
úgy eláll. Így kezdődött
Az a körteillatú, könyörtelen, köpködős, körmönfont
kussolás, amiből nem sülhet ki más,
csak néhány rándulás,
vagy lágytojás,
esetleg a köldökéből ibolyaillatú kölniszagot pöfögtető
Emlékbácsi, aki papucsát a rozzant gyékényen hagyva,
repedezett lábkörmével belevési a nevét a linóleumba,
részegen villanyoszlopokkal boxol. 
Félek, hogy az értelmetlenség végül majd komolyra fordul.
Attól is tartok, hogy
a halálvágy Jung és Adler közös gyermeke,
az alagúteffektus elősegítheti a szeplőtlen fogantatást,
szemhéjaim alá üvegcserepeket tömtem, 
éber akartam maradni, megettél minden kiutat,
fárasztó éveken át az őrület előtt toporogni,
várni, hogy ugorjak, vagy belökjenek, 
nádlevél élével a nyelvemen hegedülni,
addig, amíg a szekrény sötétjéből előbújt,
Kúpsapkás Mike
a tálcán fekvő banánfüzérből oroszlánt csinált,
majd önnön torkán keresztül saját
hasfalára felírta: zoomorfia.
Fontos, hogy itt vagy, hogy döbbent csöndben,
dülledt mellel dörmögsz nekem, dünnyögve dúdolod
azt a slágert, melyet közvetlenül a születésed előtt
daloltak neked. Delejes Dénes és Dülledtszemű Dóra
a tévé előtt riszálnak, rápisilnek a hóra, hej-hej, hahóka!
Honnan jött ez a sok vacak, önmagát felfaló béllakó,
tekintetlen papsajt a gyermekláncfű tejező csövei közt,
fenyőtű a füzek alatt, magányos Istenke tekintetében.
Összekevertem a napokat,
azt hittem szerda van,
pedig még csak kedd,
ráadásul azt hittem március,
de a naptár szerint ez most tavaly november.
Három óra és négy perc, megjött amire vártam,
hagyom, hadd ringasson, amíg van mit,
vagy ébresszen fel - attól függ kit,
hogy merre vagyok éppen,
egyelőre nem tudhatjuk.

Nem szeretek ember lenni, jobban érezném magamat
rovarként, vagy gombaként. Mert akkor nem kellene
olyan dolgokat és olyan dolgokról olvasnom, amelyekben
a féligazságok úgy sziporkáznak, mintha igazak lennének. 

(Az Antitézis című irományról néhány gondolat.)

A szubkultúrák még nincsenek felvásárolva,
csak egy részük - természetesen,
mint a legtöbb eddigi korban - természetesen
és ez soha nem volt másképpen - természetesen.
A legnagyobb baj az efféle kijelentésekkel,
mármint, hogyha egy egész társadalmi
csoportot egyetlen fogalom alá vonnak
majd szürke gyurma-masszaként megítélnek,
hogy
ez valószínűleg nem csupán az előítéletes
általánosításhoz vezet,
hanem az, hogy egy végtelenített
dölyffé teheti az állítást,
emellett pedig, vagy ennek következtében
erkölcstelenséggé transzformálódhat.
Nem tudhatom, de
az ilyen állítás mögött valószínűleg az állhat,
hogy az állító nem követi a saját szubkultúrájának
buborékán kívüli világot - mellékes, hiszen
az önteltségre ez mentségnek édeskevés lenne.

A csendet szeretem - azt ha nincsenek képek
és hangok a háttérben, több mint húsz éve
nincs televíziónk - amióta elköltöztem a szüleim házából,
ohh, vagyis tévedtem mert a legelső albérletben,
a kilencvenes évek közepén - volt egy fekete-fehér tévénk,
amit otthonról vittem magammal, de néhány hónappal
később a kitettem a kuka mellé, mert elromlott
és ezután soha nem vettem sajátot, mert a televíziós műsorok
kilencven feletti százalékát teljesen ostobának, felszínesnek,
unalmasnak tartottam és ki akarná magát kínozni?

A munkaidőm sem hosszabbodott, inkább rövidebb lett,
ráadásul rugalmas is, dolgozhatok bárhonnan, bármikor,
a be nem programozott szabadidőtől sem rettegek,
ahogyan mazochista kéjsikolyokat sem szoktam kiadni
miközben az énem és az egyéniségem is köszöni szépen,
jól érzik magukat. Azt hiszem a szerénység hasznos erény.
A legtöbbünknek jobban áll, mint a blablázás gőgje.

Az a baj az olyan emberekkel, akik általánosan akarnak
írni mindenről és mindenkiről és minden társadalmi csoportról,
hogy túlságosan nagy a nárcizmusuk ahhoz, hogy belássák,
hogy a szerénység hasznos tud lenni. Vagyis az ilyen ember
még akkor is ostobaságokat ír, ha a műveltsége átlagon felüli.

 Hivatalos énkép, faszotokra bokréta

Megalvadt körülöttem a levegő,
olyan lett mintha zselében lebegnék,
eddig nem tapasztaltam hasonlót,
sőt nem is tudtam volna elképzelni,
hogy lehetséges, ezen elámultam
és ha csodálkozok, akkor biztosan
csoda történt, óvatosan közelítek,
a mutatóujjamat belenyomom
a zselévé változott környezetem
bőrébe,
amikor visszahúzom nagyot cuppan,
mint egy ujjazás,
szex a szoba levegőjével,
de nem biztos, mert az is lehet,
hogy ez egy égi jel, valamelyik,
isten a sok közül így próbál
prófétát csinálni belőlem,
ami nem lenne rossz,
mert akkor végre lenne
egy tisztességes,
hivatásként is értelmezhető foglalkozásom,
én lehetnék az Utolsó Nap Prófétája,
aki mindenütt hirdeti istene igéjét,
minden dolgok mögött meglátja
a boss
borostás állkapcsát,
vagy a lehúzott
sliccéből kikandikáló himbilimbijét,
ez lenne a legszentebb termékenységi
őrület, mint egy
teremtés mítosz. "Kezdetben vala 
a semmi és egy lehúzott sliccű, részeg Isten
felpisálta az égre a napot és a bolygókat,
majd rárántott a csutkára és
legközelebbi bolygót eltaláló magjából
sarjadtak ki a
növények, állatok és végül az ember,
mint a spriccelés koronája."
De mégse, nem szeretnék próféta lenni,
inkább zeneszerző lennék,
aki az ujjaival a zselében túrva komponál,
a cuppogásokból alkot tetszetősen
zengő harmóniákat,
a székről átülnék egy kagylóhéjba,
mindent hófehér kocsonya
vonna be
úgy cuppogtatnék,
mintha csemballóznék,
kacéran kacagva,
felszabadultan kifakadva,
most végre beérkeztem, érezném,
van értelmem és ez fontos, mert
mindenkinek kell, hogy legyen értelme,
és
mert mint mondják, mindenkiben
ott lapul egy zseni, mely
a megfelelő összetételű
tápoldattól kicsírázik,
szárba szökken
hamarosan virágot hajt,
végül gyümölcsét meghozva,
az emberiség hasznára lesz.
Talán mégsem ez történt,
az is lehetséges, hogy ez egy rémálom
a zselé körülöttem a rohamom habja,
végtelenített görcsölés,
karok nyúlnak elő a trutyiból
megpróbálnak elérni, ha sikerült:
szétfeszítik a számat
pépes testükkel a nyelőcsövemen
keresztül lemásznak a májamba,
lerakják a tojásaikat,
a néhány nap múlva kiekelő csöppségek,
tápláléka leszek, 
de az is előfordulhat,
hogy ez a zselé egy ismeretlen jelenség,
én pedig kutató vagyok,
akinek tanulmányoznia kell
a pépesedés körülményeit,
mert ez egy ismeretlen baktériumtelep,
filmréteget képez a levegő és köztem,
mintát kell vennem, kielemeznem,
talán ez a zselé én vagyok,
még hajnalban beültem a konyhagépbe
és néhányszor daráltam magamon egyet,
majd a kapott masszához élesztőt kevertem,
majd egy csipet cukrot a gombáknak,
hogy nagyra és puhára fújjanak,
de a véletlenül túladagolt,
élesztőtől túl nagyra nőttem,
kipukkantam.
A tegnap elfogyasztott
tea és sör a gyomorsavammal
összekeveredve
felrobbant
és most kocsonyaként lebeg a szobában,
vagyis ez az okádás
csak én vagyok. Nincsenek csodák.

 Álom a mindegyekről

Erős szél lehet odakint, mert ilyenkor
kopog valami a fürdőszoba ablaka alatt,
a szellőzők közül az egyik ugat,
a másik fújtat, 
nem bírják elviselni a többlethuzatot.
A hálószobából kifelé,
egy fehér medúzát láttam,
a konyha felé lebegett,
nem tudtam tőle megkérdezni,
hogy mit keresett nálunk,
majd legközelebb. Arról álmodtam,
hogy nekem tényleg mindegy.
Saját cáfolatként, megijedtem attól,
hogy komolyan gondolhattam, ezért
próbáltam elképzelni, megtalálni
hogy mi lenne az, ami nem mindegy,
játék önmagam kínzásával.
Elképzeltem, hogy elveszítem
a kotorékot amit bérlünk,
de mindegynek éreztem.
Belegondoltam, ha börtönbe kerülnék
és a rabtársak csicskáztatnának -
régebben féltem volna ettől,
de most mindegynek tűnik,
ha kiderülne, hogy áttétes rák van
bennem fejtetőtől a lábujjamig,
teljesen mindegy Ha meghalna
körülöttem mindenki, nélkülem, vagy
velem együtt,
ez is mindegy,
ha holnap kiraknak a munkahelyemről
vagy ha hajléktalan lennék, nem érdekel.
Ha leköpnének, árulóznának,
ha megpofoznának, 
elvennék a pénztárcám,
mindegyik mindegy.
Rossz álom volt, mert valójában szinte
mindentől rettegek,
hipochonder és gyáva vagyok.
Az őszinteség sem érdekelt, mindegy volt,
elvártam és amikor végre megtörtént,
akkor úgy tettem mintha nem lettem volna ott.
Igen.
A legtöbbet az igazmondásról hazudnak,
hogy szeretnek valakit,
vagy hogy szoktuk-e a saját leheletüket szaglászni,
bármit, bármiről, hogy este kiverted-e,
szoktál-e orrot túrni, fülzsírt szaglászni,
lényegtelen titkok, sokkal rosszabb, hogy
vannak akik isteneket gyártanak
maguknak és másoknak
eladásra, bérlésre, 
nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól,
úgy tűnik,
az őszinteség elérhetetlen halandzsa,
amivel akkor hozakodnak elő,
ha hazudni szeretnének, mintha
mindenkiben ott lappangana egy politikus,
mintha lenne egy saját propagandagépezetünk,
mellyel a küldetéstudatunk bizonyítja magunknak
saját hasznosságunkat. Hagyjuk. Rossz álmok.
Most épp az alsónadrágjaimban
gyönyörködöm, itt száradnak mellettem
lógnak mint a gyümölcsök, szép színesek,
de nem jutott eszembe róluk ennél több.
Örömteli a korlátoltságom melankóliája,
a saját közönyöm önmagam felé irányult,
ez felvidít,
ez egy sírfelirat,
amit a bennem élő jellem
halála napján vésettem a fejfámra.
Csodálkozok magamon,
még mindig el tudnám hinni,
hogy vannak pillanatok,
amikor jöhet egy jó gondolat
és az értelmetlenség veszíteni fog. 
A cinizmus kényelmes óvszer.
Ma mit számoljak meg?
Minden napra kell valami.
A fogaim megfelelnek.
Hatástalanítom a bennem lakó gyermeket,
mostantól felnőtt leszek - legalább öt percig,
barátságosan biccentek feléd
nem tudom tovább. Csevegjünk?
Mitől számít valaki felnőttnek?
Elképzelni sem tudom.
Valószínűleg köze lehet ahhoz,
hogy ha túl sokat hazudunk magunknak
és túl sokat hallgatjuk mások hazugságait,
akkor egy idő után elkezdünk ezekben hinni
majd végül nem csak a sajátunkat
fogyasztjuk, hanem másokét is,
persze szelektíven, csak azokét akiké kényelmes,
tetsző, puha, ránk illik
és már kész is a felnőttség.
Ha jobban belegondolok, akkor
egy zöld algaréteg szeretnék lenni,
egy kikötő mólójának a falán élnék,
élvezném, ahogyan a hűvös hullámok meghágnak,
sós vizet fröcskölnek rám,
jó érzés lenne ha mások tápláléka lehetek,
az is tetszene, hogy zöld vagyok,
önmagában a gondolat,
hogy nem ember vagyok
nagyszerű lenne.
Talán végleg megőrültem,
de szívesen lennék újra sperma,
beutaznám azt a végtelenül nagynak tűnő teret
apám herezacskójából,
anyu méhéig, közben versenghetnék is
és tudnám, hogy mivel ez csak ismétlés,
nincs tét,
úgyis én fogok majd megszületni.
Tele vagyok kétellyel,
sőt ha átgondolom az eddigi életem,
akkor minden amit csináltam,
több mint kétséges,
mert középszerű vagyok,
közepes tehetséggel,
középszerű indulatokkal,
közepes méretű pénisszel,
átlagos jellemhibákkal
és teljesen hétköznapi vágyakkal.
Soha nem voltam különleges
egy vagyok az evolúció
faviccei közül,
akaratszegényen és ambíciómentesen.
Komolytalan.
Nem tudom
mi lesz a következő lépés,
amivel majd meglepem magam,
talán elkezdek hárfázni,
vagy megbocsátok apámnak,
vagy mondjuk hinni fogok
valamelyik istenben.
Nem tudom, de
azt hiszem, hogy tényleg
minden mindegy.

Ne fúrj bele a halántékomba

Alkalmatlan vagyok a változásra - gondoltam,
közben a nyelvemmel próbáltam a számba
seperni az orromra telepedő katicabogarat.
Azért nem tudok változni, mert félek attól,
hogy a szenvedélyeim, szokásaim és kötöttségeim
nélkül nem tudom többé megtalálni azt a néhány
percnyi nyugalmat, kegyelmi állapotot,
vagy tisztánlátást, amelyek miatt azt tudom
hazudni magamnak, hogy az öngyilkosság
nem okvetlenül adekvát válasz arra az amúgy
jelentéktelen kérdésre, hogy érdemes-e létezni,
mert természetesen mindegy, hogy mit válaszolok,
egyelőre folytattam, hiszen itt ülök,
vagy másképpen közölve jelenvaló és akarattal
teli tudattal tettekre készen,
akár még mozgásra is hajlandó vagyok,
ha pedig felülről nézném magamat
és a képzeletbeli katicámat biciklipumpával
teniszlabda méretűre fújnám,
hogy látszódjon a mikro méretben
oly szelíd arcocska felnagyítva valójában
egy ragadozó fizimiskája két felém csattogó rágóval,
majd a különös nagyítási procedúrát követve
behívom a szobába a muslinca méretre töpörödött,
képzeletbeli kutyámat, akkor katicánk, miután rövid
szaglászás után észlelné a lehetséges zsákmányt,
orrhegyemről halkan zümmögve felreppenne,
a mennyezet alatt lassú köröket leírva
megpróbálná becserkészni a kutyuslincát,
eközben pedig az egyik hűtőmágnesen lévő
Franz portré szelíden maga elé kuncogna,
mert ő előre megmondta, sőt
tudta, hogy mi fog történni akkor,
ha túl sok van a kevésből,
vagy ha tényleg vallást csinálunk egy reményből,
ha elalvás előtt sokat fantáziáltunk valamiről,
mert nincs olyan,
hogy kivételnek lenni,
el és megmenekülni,
persze lehet ezt gondolni,
azt képzelni, hogy megváltozhatunk
és az ott nem is mi vagyunk,
mert a mi életünk az másféle termék,
nem tartalmaz pillanatnyi bizalmatlanságot,
efféle lityifityi elmélkedős, elvont,
szinte már zsugának is beillő részeket,
mert benned csak magabiztos szentség van,
tisztaság és harmónia,
nincsenek kényelmetlen ráncok a terveken,
amikor éjjel elnyúlsz rajtuk oly puhák mint egy andalító,
hipnotikus álombéli matrac,
nem jönnek bogarak a szádból,
nem nő ki spagetti hosszúságú polipkar a füledből,
nem akarod húsdarálóba tolni a kézfejedet,
miközben látod mennyire reményteljes
és kellemmel feldíszített az a kis igazgyönggyel
kirakott ékszerdoboz, amiben
a családoddal, macskáddal vagy egyedül éldegélsz
két felszentelt bevásárlás és a kutyapózt mellőző
estvéli döfkölődős papásmamás közt,
nekem egyelőre nem sikerült ezt a szintet elérnem,
még alul vagyok, a harmónia-érzetem
olykor döccenős, máskor egyszerűen csak nem találom,
és ilyenkor nem merek felébredni,
vagy éppen rettegek az elalvástól,
de az is megtörténhet,
hogy ülök egy szobában 
és próbálom megszámolni,
hogy megvannak-e még a lábujjaim,
mert az a lábfej ott lent gyanús nekem,
mintha nem az enyém lenne,
hanem egy szörnyetegé a fotel alól,
hullámverés van és a véremtől rózsaszín löttyön
hattyúk ringanak, de a csőrük helyén az én arcom néz vissza,
eközben én éppen nápolyit rágcsálva
morzsákat próbálom lefújni a laptopom billentyűzetéről
és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

Rövid nyilatkozat

Az eszmélet mint egy undorító rémálom,
az anyag megdöbbenésének történelme,
arról szól, ahogyan próbálja összetartani
azt az atom-halmazt, amelyet ha elveszít,
akkor önmaga csendjébe hullva, elmúlik.

Eleget aludtam,
de az álmaimra sem akarok emlékezni,
elég ez a lélegzet,
öntudat nélkül,
nyomok nélkül,
a szünetek ronggyal átkötött csizmák, 
nem számít a hely,
mellékes a személy,
egyetlen gondolatba simult az eszmélet,
azzá leszek amit figyelek,

és bár vágyak nélkül nem lehet,
csak annyit szeretnék,
amennyi ebben a szobában
is elérhetek,
a többit elfelejtem,
triangulum koccanásaira
álmodok,
nem akarok
semmit.

Alma szeretnék lenni

Ugyanabból a kényszerből,
szétágazva tükröződő emlékek,
különféle irányokban meghasadva.
A zoknim egyirányú alagút,
szájából zebrák jöttek elő, üdvözölték a földlakókat,
majd észak felé fordulva vetkőzni kezdtek. A fenekük
szabályos időközönként kettőt jobbra mozdult,
majd egyet balra, álomtánc.
A bolygó, ahol most élek egy
gyalulatlan deszkára volt rászögelve,
az egyetlen kontinenst
három oldalról óceánok ölelték,
nyugaton egy szakadék lesz majd,
felette egy vonal, ezen át másztam át ide.
"Honnan tudjam?" - kérdeztem
a szőnyegtől, de nem kaptam választ,
eközben a szemem sarkából
látom, hogy pók közeledett a konyha felől, már messziről
integetett, talán egy ismerős?
Talán ő lesz az?
Csíkos úszósapka
volt rajta - mint minden pókon
akiket
eddig
ismertem.
Néhány
kilométerre tőlem megállt és leült a fal tövében,
nem látom mit csinál, de olyan pózban ül
mint azok, akik a mobiljukon pötyögnek, nekem írhatott SMS-t,
mert hamarosan pittyogni fog a telefonom
és egy pókfonál-kar kanyarog ki a képernyőből,
megsimogatja a homlokomat. Aludnék, aludni fogok majd,
amikor halálos betegséggel
diagnosztizálnak és majd félelmemben
a st albans-i állomáson a Brighton felé átrobogó vonat elé
próbálok ugrani, de nem lesz hozzá bátorságom,
így azt a percet túlélem még.
De most, ma, ebben az időben,
valamiféle növényként,
úgy élem meg ezt a napot,
mint egy ritmikusan pattogó labda,
amikor földet érek
a porszemekkel beszélgetek,
amikor a tenyeredhez csapódok,
akkor könnyezek és azt várom,
hogy újra hozzád érhessek.
Soha nem akartam ezt, nem vágyakoztam arra,
hogy elérjelek,
ezen a papírlapon sem akartam élni
és bár be kell ismernem,
csodálatos, hogy van itt három óceán, imádom a sirályokat
bámulni és a hullámok szőrös hátát vakargatni, de mégis hiányzik
a három dimenzió, a szél,
hiányzik a magány,
ahogyan a legközelebbi csillag jön-megy körülöttünk,
a vér áramlása
és a görögdinnye gurulásának a hangja.
Végül majd biztosan történik valami,
esetleg egy ágról alácsüngő alma leszek,
egyedül és semmiként,
ahogyan a negyvenháromezer-tizenegyedik
kamillavirág a réten,
a többi közt ácsorog néhány hétig,
de
semmit
nem
tud
a negyvenháromezer-kilencedikről,
aki néhány milliméterre tőle,
éppen egy méh lábszőrétől tüsszentett, eközben én csak hallgatok,
és azon ámuldozok, hogy le mertem írni az "én" szót,
évek óta nem történt ilyesmi velem, hosszú ideje nem voltam ennyire bátor,
hogy énnek képzeljem magam,
hogy személyként gondoljak magamra,
akinek esetleg lehet tudata, gondolatai vagy még véleménye is.
Ezt még elgondolni is félelmetes,
ez túl merész, félek attól, hogy most az fog történni,
hogy újra a gyerekszobánkban leszek
és hallom, ahogyan apa már negyedszer jön fel a lépcsőn,
kinyitja az ajtót és ordít,
nem merek ránézni, mert attól félek,
hogy a feje karácsonyfadísszé változik és akkor kinevetem
és ettől még dühösebb lesz,
izzadni fog a tenyerem és majd itt ülök, ebben az albérletben
és Morton Feldman-t hallgatva
egy bögrét bámulok a fotelból.
Aludnom kellene, de beérném egy eszméletvesztéssel is,
félnem is kellene, de ha most éppen nem tudok,
akkor elég lesz egy jobb szándékú mosoly is,
vagy a kézfejed fotója,
ahogyan egy békát simogatsz és mosolyogsz rám,
magyarázod, hogy csak a pókoktól iszonyodsz,
de a béka puha, selymes bőrét kedveled.
Félek a megmaradástól,
attól, hogy minden krákogás mögött van egy ember is bennem,
nem akarok embert magamba,
mert fáj, mintha valamilyen élősködő
gombafajhoz tartoznék tőle,
amely mindenen meg tud telepedni
és mindenből ki tudja szívni a nedvességet,
tápanyagot és végül mindenütt csak ő létezik, ő irányít.
Elaludtam, ha megrémülök gyakran elszendergek,
így
védekezek
az
emberfertőzésem ellen,
és
így tudok megmaradni én-mentesnek is,
ha azt hiszik, hogy alszok, jobb esetben meg is haltam már,
akkor egyszerűen csak átlépnek rajtam
és nem akarják, hogy kitátsam a szám és átadjam magam
a táplálkozás, szaporodás, hit és bizonyosság
vagy épp a felsőbbrendűségi érzés
önfeledt gyönyöreinek.

Amikor elalszik

Elméletben bármi kimászhat a szánkból,
hosszú, fekete sodrony, langyosra hevített
angyalszárny, vagy apróra zsugorodott,
szél görgette papírgolyó. Délután, minden
szándéktól mentesen, egy asztal körül ültünk,
az arcát mindenki a maga előtti tányérra
helyezte, majd ráfújtunk: repüljön, találjon
békességet a nyitott ablakok tengerében.
Létezik a mozdulatlanság? A nullára fagyott,
kimerevedett valóság, ahol minden megáll?
Ahol isten végül egy lapos kő alól előbújik,
sziszegve magára önti a kávéját és megkéri
a felettes árnyékát, hogy hagyjon fel ezzel
az egésszel, mert úgy tűnik minden kísérlet
hiábavaló. A tükörképek létében a szenvedés,
olyan hiba, mely a teljes elgondolást megöli.

 Megfigyelő

Szépségből akkor sem lehetnénk, 

ha szótlanul és vakon maradtunk volna,

nem így történt, rosszul aludtam.

Tegnap, mielőtt elindultam,
apámmal beszélgettem, 
nem értettem, hogy miért.
A történelem értelmezéséről,
nameg a hazudozásról, önsajnálatról,
ahogyan áldozatnak állítják be magukat
a gyilkosok utódai, mártírnak képzelik
magukat tolvajok és elnyomók
szellemi örökösei. Ez onnan jutott
eszembe, hogy Ekecsen, 
kultúrház elé most épp egy
turulszobrot raktak. Negyven éve
ugyanitt Lenint éltették az elődök,
80 éve pedig a nyilasokat, előtte
Horthyt meg a ami éppen jött.
Ez ám az igazi kontinuitás, mindig
besorolni és követni azokat aki
szállítják a bűnbakokat, hazugságot,
csak önmagukkal szembenézni ne kelljen.

Úgy érzem, hogy az élet,
vagy amit annak kellene hinnünk, bár

céltalan kóválygás, de mindenképpen
jelentős, mégis sokan azokat tisztelik,
akik ezt másoktól elvették, talán mert

a létfélelem és az örökítés pólusai
közé támasztott létra fokain lépegetünk, 

olyan vakfoltotokkal körülvéve, 

melyet reménynek nevezünk, 

és mindaddig, amíg ránk nem borul az ég,
várakozunk. Szép sorban. Persze,
van olyan, amire nincs magyarázat. És olyan
is amit jobb végleg elfelejteni.

Vonaton ülök, és mobilon írok.
Otthonról Budapesten át, Debrecenbe.
Rád gondolok, vagy akit annak nevezek.
Megrészegít a csended. Tegnap este

vánkosból megformáztam a csípődet, 

elalvás előtt magamhoz öleltem, 

aprókat doboltál a mellkasomon,

álladat leszorítva mosolyogtál, 

széthúztam a sötétséget, csalfaságot
sejtve, óvatosan figyeltelek,
ebben a pillanatban ragadva,
remélem, hogy ez lesz 
titkos borostyánkövünk, belül
végtelenített ismétlésben ölelkezünk.
Közben emlékezni akartam a 

feledésre, de nem láttam olyat, 

amitől elhihettem volna, 

hogy van közös történetünk,
így nem volt mit felidézni. Mégis

azonnal akartam a szempillantást, 

ragaszkodnék az élethez, szeretethez,
megbocsátáshoz és az élvezéshez, 
ez az én

cinikus humorral átszőtt ön-haláltervem,

ködösítve a legtöbb gondolatom, 

ez elfedi azt, amiről nem kell tudnod.

A táj szépsége nem hazudik, csak mi,
hiszen a természet nem tudja, hogy szép
ezt csak mi gondoljuk, mi emelünk
ki pillanatot, képet, hangot, illatot a nagy
közösből. A közeli ligetek és mezők 

parádéznak a napsütésben, 

nincs semmi kirívó, 

oda nem illő kinövés a horizonton,

bambulás közben nem gondolkodni olyan, 

mint egy hétköznapi pillanat csodás

díszletben. A fáradtság álmosít, 

összekuporodott gondolatok. Reggel

elbúcsúztam anyámtól, miközben tudtam, 

hogy fájdalma egy láthatatlan, élőlény, 

nagyobb mint ő maga, kezünk összeért, 

próbálok emlékezni rá, felszakadt sebekből,

medencét csináltunk. Odakintről szomorú
kémények bámulnak rám, 

zavarodott utas vagyok és amikor azt gondolom, 

hogy felnőtt lettem, megrémülök, 

mert ilyet csakis egy gyerek gondolhat. 

Nem váltam komolyabbá, 

nem tudok mit megóvni, 

a mértékletességet szeretném, 

mégis azt hiszem, hogy nincs olyan, 

hogy túlzás, 

vagy legalábbis viszonylagos, 

az élet minden leágazódása egy újabb rész-fa, 

komor variációk újrakezdésre, túl sok gondolat, 

a rácsok mögül puha tappancsainkkal pitizve, 

valami újért könyörgünk, 

ha ne lennék a teljes csend és magány híve, 

sokat mesélnék neked.

 

Figyelem a Vértest, 

Szár következik, 

a lombok csokoládés és mustáros merőkanalak, 

a távolban kanyargó hátgerinc-völgy
végében párában bújócskázó kockaházak, 

minden kép tipikus,

mondhatni megszokott, mégis szinte 

már-már gyönyörű lehetne, 

ha nem hunynám le a szemem, 

hogy ne lássam,
a napfénybe bandzsítok inkább, 

a szemben ülő nő buggyantott 

haját bámulom, 

tekintetében a nyolcvanas 

évek munkásnője, 

kuglófsütő, tűrés és téboly. 

Senki nem tudja elképzelni a halált, 

micsoda gondolat, ezt csak most lehet, 

a napverte október végi délelőtt ihletett

kegyéből, az élet legszélén
egyensúlyozva belenézhetek 

minden ellenkezőjébe. Talán nagyon is
el lehet képzelni. Akármikor. Ez volna
A féregtelenített fantázia,
megtisztulva a hangoktól és képektől, 

szerettem volna ha a gondolatok 

kígyózó, színes fonalakkal
újraszövik önmagukat, ugyanakkor arra is

vártam, hogy felbukkansz az ablak tükröződésében,
de ehelyett csak a kézfejeim
csupasz csonkjai látszódnak, 

belül kérdések - rongyokkal kitömötten. 

Tatabánya után mintha rögtön Budapest 

kezdődne, forgalmas utak, 

táblaerdő és okker zörgővé szikkadt fű, 

olykor egy árok, gazos cserjés, 

kövér éti csigákat képzelek a fűbe. 

Herceghalom látképe ugyanolyan 

mint egy évtizede,

a peronra felfestett sárga jelzés is ugyanaz, 

a bámulás magához édesgetne, 

szeretnék andalogni, 

vagy elhitetni magammal egy előremutató, 

nagy ármányt. Bármiről ami kellemes.
Álmos vagyok, Biatorbágy bágyadt csöcs, 

mahagóni háztetők össze-vissza, 

nem akarom kilátni, 

az ablaküvegben a túlsó oldalon
ülő pár sziluettjét bámulom, 

szeretnék a saját arcomba öklözni, 

a kipréselt vérrel tájképet
mázolni az üvegre, mosolygós Napot,

apa, anya, ház, kiskert, boldogság, 

fordított hármasból madarakat a rét fölé,
hogy kellemes legyen a lét, hogy

legalább olyan hazugságban éljenek, 

mely nem akarja hagyni, 

hogy itt ragadjanak, szenvedjenek. 

Budaörs, nem tudnék rá visszaemlékezni,
unalmas graffiti tagok a rámpa szélén, 

tehervonatok és ugyanaz, 

mintha szürke festéket 

reggeliztek volna az emberek, 

hunyorgok, hogy a valóság helyett
kaleidoszkópot mintázzak a napsugarakból, 

terelgetem a fényszikrákat
és elképzelem, hogy a gyomrom egy akvárium, 

egy bálna a számon át fújja a párát az égre, 

szétrobbant és megszüntet az
észlelés kényszere. Megjavítanám a látványt, 

helyesbíteném ezt az egész teremtést, 

de félek, hogy minden jó szándék 

és tetterő ellenére, 

csak szemlélődni képes 

megfigyelő vagyok.