képek, betűk

Elugrok
szendvicsért,
hátha lesz
űtközben
olyan illat amit
ő hagyott ott
egy hónapja,
magából. Minden
lenne. Maradék.
A virágos
ruhái, mint
függönyök
körülöttem keringve,
nyarat okoznak,
árnyék, fény
mintha
szárítókötelek
közt bújócskáznánk,
nevet.
Valamelyik
légbuborékban
talán megtalálom
a sétáját,
vagy a nyomait.
Odakint a nap
eljátssza,
hogy tavasz
lett. Ma
itthonról
dolgozok, magány,
szédülés és
másnaposság. Azt
tudom, hogy a
legtöbb dolog
lényegtelen,
a fontosság elsősorban
a semmi
észlelése, de
ami volt - egyetlen
fontos, elveszett.
Azt is sejtem,
hogy ami időm
volt: lejárt
és az egész
képlékeny káprázat
odakint, amiben
most a napsütésé
a főszerep, szintén
múlni fog. Elképzelni
dolgokat,
egy kézfejet,
egy alkart,
a hosszú hetek
utáni találkozás
első érintését,
ölelést - akármit
lehet, és ha
tudom, ha érzem,
hogy ennyim maradt,
akkor így halok,
hogy az idő - csak
elmúlt. "A sors
büntetése" - jól hangzó
bolondság,
egyikben
sem hiszek,
a sors kifogás,
a büntetés
meg a szülők
bosszúja,
csak a tettek
és gondolatok
számítanak ebben
a szférában,
a többi merev
teória és hit.
Elmúlik
majd; én hamarabb,
de az élet,
minden részletével
követni fog, és
addig,
ameddig még
működni fog
és újabb
variációk jönnek-mennek,
adjon az szépet
neked, boldogan.