képek, betűk

közeledni vélni a mély időket,
hogyan lehet ez a rothadás
ilyen apróság, leseprett tollpihe
a nagyok vállairól, értelmetlen
mind, ijesztő az egész; hazudhatnék,
hogy nincsenek az értékben;
minőségben rangsorok,
hogy annakelőtt és ott, a
másik korban egyformán volt
ragadozója a gyengének,
okozója és elviselője
a gonosznak nevezett
ember dolgoknak,
mégis más. merthogy
a milliárd aránya az ezrekhez,
a rombolás mérték és az
amikor már csak kdjafshéga
ezek a vájatok maradtak,
emberszájak táplálásra vágyakozva,
ameddig van: csipegetik csontig
a maradék maradékát.
Süllyedek
ebben a szepszisben; az árnyalatok
eltűntek;
csupán a fűszálak figyelése,
a delejes bámulás és a dekadencia
felett érzett kéjes önhalál-élvezése
ad valamiféle perverz menedéket
a tátogás és a pocakok alján lévő
szelepek eresztése, a mérgezett
levegő és a tengersivatagok
széteső mozaikjai elől; odakint
ragyog a köd, London köldökéből
lassan szivárog a méreg,
utolsó
andalító zenéik,
még egy ital,
még egy nemi szerv,
az elidegenedés
mindenféle alakzatai,
a hontalan
igazságtalanság egymásba rogyásai,
nem látna, nem szeret ahogyan,
nem választ,
tudattalan
viszonylagos fogalmak.
És mindenütt, minden városban
ugyanez: saját toxinjai közt
táncikál
a büszkén vaksi
kétlábú halál.