képek, betűk

Az autók lámpái, a hófehér csempéken,
a konyhában, egymás után, komótosan.
Nem tudom, hogy nekem fájjon, vagy
más fájdalmát érezzem, az utóbbit?
Magamat nézem az utcáról, hét hete
még koratavasz voltunk, ilyenkor már
lehúzott redőnyök mögött ábrándoztam,
vajon akkor is csak elképzeltem, hogy
ő a szobában alszik, vagy munkából
indult volna, persze nem lehetett ott
senki, csak fantáziáltam, most pedig
annyi maradt, hogy arról képzelegjek,
amiről akkoriban képzelegtem, úgy látom
ahogyan nem történt meg és elhiszem,
hogy megtörténhetett, holnap lesz
egy éve a Margit-szigeten sétálva,
az elképzelt "milyen lenne" sorok
valósággá olvadtak össze, közben
a szemei egyre közelednek és a
csempéken, a menetelő fénycsíkok
között meglátom magamat. Egy
szőke lány, szája sikolyba merevedve,
bámul rám, majd elfordul, talán
a bejárati ajtó felé, mintha várakozna.
Azután, eltűnik, de
nem ment sehová, a helyén egy fehér
vattaszerű folt maradt, érzem, hogy
a képzelgések ahogyan erősödnek, a
lassú elmebaj felé terelgetnek,
ahol minden dolog önmaga fordítottja,
a szeretetből dühkitörés, az empátiából
maró önzés, az éneklésből üvöltés lesz.
Az órát figyelem, nem mozdul, csak
azok a ritmusosan ismétlődő fények
járnak balról-jobbra, odakint esik.
Az orchideája leveleit simogattam,
letöröltem a széleikről a port és
közben a szokásos beszélgetés, a
virágok hallgatnak rám, értenek.

Kezeimen a pihék még mindig szőkék,
ezért tudom, hogy egyelőre nem szabad
a fürdőszobába bemennem, nehogy a
tükör rám nézzen. A virágmintás
felsőmön vércseppek az orromból,
a legrosszabb az állandó magadban
beszélés, már hangosan.. Napokig
mélymagány, halandzsa és szlopálás,
teljes lerészegedés, amitől semmi nem
változik, de nem is várom, minek?

Sokan most jönne haza a munkából,
nézegetem az érkezőket a redőny
mögül; nem irigylek senkit, soha
nem tudtam semmit irigyelni, inkább
példaképnek látom őket, jobbak nálam.
A hálóban egy papírtáska mellett
térek magamhoz, benne ruhák,
hetekkel ezelőtt még laktak bennük,
egy sellő élt közöttük, addig a
néhány napig ami megadatott.

Alámosott szélekkel folynék hozzá,
közönségesen és céltalanul, csak
úszhatnánk úgy, villogva, ahogyan
akkor, amikor még nem szippantott
be ez a valami. Nem menkülhetek
kegyelembe, mert nincs már semmi,
se magyarázat, se bocsánat. Elfogadás
passió, a huszonkettedik pokolmenet,
ahogyan érdemlem. Aludnék, de
elfogyott az altatóm,de sikerülni fog
valahogy elájulnom és reggel, majd
a repülőtérre menet, újra magamban
beszélve, újra szabadon képzeleghetek.