képek, betűk

Eleven reszketésed a padlón,
megkopott szem-nyomaid zöld
tányérokként csillognak az
asztalokon, hosszan dorombol
a reggel. Hajlott hátával
a Waterloo felé domborítva.
Hallgatag felhők vonulása
a tornyok közt, reménytelen
felnézni rátok - menekülnek,
hogy a vonallá összehúzott
távolságban a milliónyi álmodó
kényszerfelnőtt könnyeivel
együtt a Temzébe csorogjanak.

Innen, a kormozott ablakok mögül,
úgy ragadva a derengés pislákoló
fényeihez, mintha a szemeim mögül
együtt fürkészné a fényeket egy
egész városnyi püffedt arc,
vékonyka zsinórókon himbálódzó
emberi mintázataink, mesék közt
keringő történetként élnek a hálás,
nyugtató végzetükben. Számolom
dobbanásaikat, de újrakezdem ha
kéred. Gyerekruhában, felnőtt
cipőben sétálva, szüleink fogai
között, teremtve a saját rosszat.

Szótlan, ha ennyire áttetsző a
reggel, átfúj rajtam a madarakat
táncoltató, ha van olyan: áprilisi
szellő, virágok száraként
hajlonghatnék, alázatos őrültke,
sirályok véres lábaitól érzékeny,
csókolóznék a hajlék nélküliek
utcakosztól szürke, kérges-dörzsös
talpával, kéretlenek a fájdalmaik,
egyetlen pillantra megölelve ezt
az egészet, az életnek nevezett
folyamat feletti sajnálkozások
közben elképzelt, múló részvétet.
A szánalom haldoklói. Csak karmolja
tenyerem, lélegzésről-lélegzésig
szivárogtatva ezt a sokféle
semmisséget rólunk, végül hagynám,
ott legyen a szép elmúlás,
ahol végre nincs több részvét.