képek, betűk

Olyan zugok, amelyek
a hétköznapi dolgok
hártyái mögé húzódnak,
árnyékban állni, egészen
közel a szekrényhez,
oldalazva járnék a lakásban,
miközben elmúlatlak
a fény alig érezhető
szelében. Szelíden akár
a könnyen érintő,
szabály dolgok
aláhullása,
egymásra kacsingatva
a múltban játék,
érdes szélű szája,
harapása. Az ilyen
délutánok, a tavaszosan
üdék, ugyanazt
láttatják
a sétálók ruháján,
amit a levegőből szagolok,
egyformán megfoghatatlanok,
a bőröm fonákját
színeikkel kifesteni,
hagyni, hogy
az üres boltívek közt,
összemocskoljanak,
közben bóbiskolni,
vagy ha már nem élsz,
úgy tenni, mintha lennél.
Mérgezett gondolat,
magunkból keltetett,
mások felé szórt,
napsugárral lágyított,
arányokkal játszó
alig hallható vigasz,
akármi rólunk
egyetlen kép körül
pergő ismétlődés,
szivárgunk
és ha lett volna most,
egyetlen átjáró-pillanat,
aludna mélyen.
Mások életeit ismételjük,
voltunk már, de
nem lélekvándolva,
hanem mert unalmasan
egyformák vagyunk,
megismételhető
unalmas
pillanatlények.


Fogyó reszketés,
elsirattalak, nevető
sirályok
körözve
hosszak, emlékezni...
mikor öt voltam,
autók rendszámait
jegyeztem fel az oldalsó
deszkakerítés rései mögül,
enyhe őrület, már akkoriban.
Magány.
Talán volt
egy tályog
a számban,
gennyesre szívtam,
patak.
Mert jobb fájni úgy,
mint a pofonoktól,
választalanul.
Azoktól,
rettegni
akiktől függ minden,
akik készen kaptak.
Megsemmisült
kis emberek
milliója,
a bántás világa
a verés bolygója
a kínzás kultúrája
a megalázás népe:
ezek vagyunk.
Néha, ritkán
szeretet, vagy
a remény. Csoda.
Emlékeim
velem együtt
süllyednek el,
Közhely.
hogyan ne? Elv-óceán
és a túl fájó,
akármiféle túl - ridegre,
terítve és még mindig
érthető, mint gyermek
álombéli disznó
a bontódeszkán,
feketére égetve,
gyűlölted az perzselt
bőre-szagát,
a részegeket
és a korhadt érzékiséget,
amely olyan volt,
mintha egy régi életből
maradt volna beléd,
hogyan-virág,
zilált ezerpöff,
égtükör egyenletlen gurulás,
egyszerű.
Úgy kell lenni,
hogy a befejezés megérzéssé
simulva, egyetlen tarkóra
harapott félhold,
akácméz illatú kőttís,
vagy a tavaszi cseresznye
illatából levezethető
legyen, mint autolízisünk.

A kopárság motyója,
hallatlanul éhes ez az egész,
a körömrágás diadala.
Ezt nem írom,
nem lehet, ha lehetne
alvatlan borzolt hajjá vágynék
lenni,
csőlvá csólvá csílvá.
Szabadna-e dorombolni
valamilyen képzelt
lábfejek előtt?
Érintetlenül hagyott
olyan-artikulálatlan-válság,
belső feszülés animátdtól,
az a férőhely, ott az őrület
kicsiny kályhálya
hamuráspolyán,
ahol lepotyog a máladék
és a száraz por,
az a maradék,
amibe csak a bátrak
fújnak bele, az lennék.

Tényleg van a csendhang,
akárhogyan, de súg;
ugyanaz lehet
mint a zenélő tengeri
csigaházak, amelyeket
a nagyszüleim hoztak
nyaralásból.
Hallgasd! Alant súg,
tengerzúgás ingyen.
Valamilyen amorf
ordasság, övék volt,
és csak görgök
lefele, gondolat
Lépcsökön
és vélek-valamit,
de a lényeg-kéreg,
a pajkos
a megszámlálható,
ugyanaz. A gyermekid
ujjai a tengercsiga házon,
finom játékban,
fülemhez tapasztva
a nem létező hangokat,
hallgassam este,
elgyászolva bábokat,
rengő fúzfa ágon.