képek, betűk

Az a magas felhőcső
az egyetlen,
ismerősöm, mert
mintha gyerekként is
láttam volna hasonlókat.
Örülök,
nem keveslem,
több mint a szükségem akarata,
kellemetlen túlzás.
Őszintébb
felszívódni
a magányban, mint
napos gennynek lenni
saját sebeim körül, hagyni:
bevonzzon abba
vattagomolyagba;
nem nézegetek semerre.
Az öszineséget amikor
leírtam felröhögtem.
Csak
tagadás jut eszembe,
semmit nem
hiszek abból a képből, amely
szemeimnek hála, valóságnak
érződik. Nem mintha nem lenne
fontos az élet, vagy valami
gyermeteg elvágyódás
lenne bennem,
amolyan költői maszturbáció,
amiben a megtapasztalás helyett,
a képmutatók el szokták
képzelni a szenvedést,
vagy a szerelmet. Közömbösen
elfogadom, hogy az apró és hatalmas
közt, itt: ebben a világban, ezekkel
az érzékszervekkel, ennyit
kaphatok. Max Richter Vivaldi
átdolgozását hallgatom,
madarak,
esőcseppek,
zúzmara és ondó szitálnak
ki belőle. Érzéketlen
szívókám csak
fogyasztja, hallgatás a halál
ragozhatnékja melett, elföldelni?
Minek? Ott marad
az ujjak közt,
egy új szervként, hártya lesz belőle,
te: reményes-békaemberként,
csak lopnád
mások szenvedéseit,
vinnéd nevetésüket,
csak átélned
ne kelljen, pedig pont
az ellenkezője
a finom mulatság:
meghalni
naponta, akár többször is, bármibe
újra és újra, a fatalisták érvetlen
naivitásával, a közöny taván elhajított
lapos kavicsként kacsázva, amit apád,
vagy anyád gyerekkori
szerelme hajított el:
akartak téged?
Ki tudja? Számitana?
A válaszok és
azok a bolyhok ott a
a Szent Pált-tól
a Tate-hez vezető
sétálóhíd felett,
ahol a hétfői
hajnal utolsó részegjei
kuncogva hugyoznak
a Temzébe, a híd csak libeg,
egy pillanatra
mint a hallgatás hintája,
ormótlan
tréfa. Lehetne
valami végső lehalkítás,
egy kar valahol a levegőben,
valaki húzza meg. Ettől
a csend is
elhalkulna,
az idő és a tér
Planck üregbe szívódna vissza,
hogy egyszer
valamikor, majd
újra kiosztja a rendet,
az új reményt: energiától-anyagig,
mint egy megismételt,
elromlódott
teremtést, könnyeket termesztve
a közönyben úszó, lélektelen akarat
felett. A következő pislantás
elfedi
az előzőt, a baráti felhők
tánca száj elé
tartott szégyenlős kézfej,
némán tűri,
hogy a mai nap is megtörténjen.
A múlás beletörődése
nem jelenti, hogy a halál
elfeledett,
de ma:
még gúnyosan nézheti,
ahogyan eltáncolom azt,
amit ő milliárdnyi
életben, már annyiszor
látott: mosolya követ.