képek, betűk

tegnap kifelé a kotorékomból,
zöld parkában, fekete égbolthoz
alulról tapadva, kék tornacipőben,
ördögzsigerek a szemhéj-hajóban,
színekkel ábrándozva, gyermekimet
belső papírlapokra pöttyözve.
Eközben a Tesco Metro felé
baktattam és a járda rései közt
a sínpárokra emlékeztető fugákat
vörösnek láttam, magamban
kikuncogtam a költészetféleséget,
pontosan úgy nevettem Azon Ott,
ahogyan egyre gyakrabban szoktam,
félig részegen, így kellett azt hétfő
estére. Megszoktam, hogy megkívánta
a szorgos, önpusztító kisördög,
a vagyok és a kitágulok zakatoltatója,
hogy a holnap-zsák, vérszövetes
érdekében: élni kell, sőt lenni.
És amikor megtaláltam azt a
hóvirágillatot anyám emlékéből,
amelyet csak folyamként érezni
akartam, amikor félig ájultan
felfedeztem, hogy tududu-dududu: mennyire
formás kis helyen élek és oh, jaj!
örülnöm kellene a beleimnek és
a heregolyóimnak: mint falun,
gyerekként a nagy kandisznók
libegő golyói az utcán. görgetésre
hajtva: pontosan úgy járt az is,
és pontosan annyira volt részese
az egésznek mint én, csak akkor...
akkor még különbséget éreztem,
mert nem tudtam, hogy olyanság
az-ság: a felsőbb-rendűbb az
álom az álomban: és nincsen,
de tegnap, a pillanatban sétálva
bevallom: ilyesmi nem jutott eszembe,
csak valamiféle vágy az önpusztításra,
ha szabad ilyen erős szavakat
használnom, közben felidéztem
egy mondatot a közelmúltból,
valahol - egy újkori bölcselő
mondta, vagy írta, hogy "én nem
értek hozzá, de egy versnek
rímelnie kellene", vagyis nem ért
hozzá, de mégis tudja, ártón, mártón!
közben, gondolom maszturbál
önimádatra és nagyot spriccel
a szimbolikusan virágmintás
családi vázába, ahol a
tudálékosok szokták gyűjtögetni
isteni testnedveiket, haló: ilyesmi?


Álmomban vártalak, ó, cukros csókod merre?
Csak tartom önmagam, halkan, rólad merengve,
De akkor a csend - a vak kolomp, éjbe dörren,
És riadtan nézem a múltat, öledbe szenderülve.


csak a kacagás, az maradt meg
a tegnapból és a dicsfénytelen járdaszegély,
a St Peter's Street mentén egy beugróban
ahol pirosak voltak a térkö-közök
és lefolytak a falak, én pedig csücsörítve,
mintha még lenne saját gondolatom,
és így, sétikálva: reptemben - mosoly volt ott,
ahol valójában egy halott belső némája
ugatva sörért botorkált egymagában,
az élet disznógömbje pedig ott cirkált körülötte,
mint a hegyi gyopárra árnyat vető sas
egy régi, tátrai emlékben, amikor
még csak sejtettem, hogy az egyedülvalóság
lehet olyan nyugodt és ringató mintha sínek
közt vetnék magamnak utoljára ágyat.