a külvilág folyam,
hullámok nélkül,
arcképed nyári fényben,
oldalamra fonottan,
egy rózsaszín orchidea
emlékcsókja, magamba
hajlott gyomorfájás,
vagy egy marakodás dúlása,
szavak töredékei
és egy csók, az első este
leghevesebb egymásba lélegzése,
a megfontolatlan dühöngés
mint a gázszivárgás,
alattomosan kitölt mindent
majd robban, cafatokra tép
véres kráterek maradnak utána,
az élet tánca,
ablaküvegek közt kopogó
molylepke vonaglás,
megfullad, lehull és elszárad,
nézem a helyedet a tükör előtt,
az ágyról láttam magam benne,
elnézve a csípőd mellett,
most pedig csak én vagyok ott,
a múlódás zárványa,
a fájdalom csak mellék,
aludni akarok, mert az
álomban lehet lebegni,
könnyűség: tablettából
kivésett nyugalomvölgy,
nem harapom át a csuklómat,
nem iszok többet,
nem bírok mást,
csak a fejemmel nemet rázni,
összeégett belső erdők
kormos nyomai
és a gyakorlatiság,
a tudni-élni-akarni:
lépkedni a mindennapokban,
csak magamban,
egyedül vadként,
eldugott belső csermely
partján
partján
csendben táncolni,
állunk a tükör előtt ujjfonottan,
vagy nézni az ágyból
emlékedet, ennyi maradt,
és a megszokott távolság,
mint közöttünk feszülő
mindig kiújuló
gennyes seb.
No comments:
Post a Comment