képek, betűk

Egyik történetből a másikba folynék át, egyik sem az enyém, csak átélem őket, minden hajnalban, amikor a legtöbben alszanak, elindulok sétálni és nem próbálkozok azzal, hogy a valóságon kívül máshoz is legyen közöm, persze, jól tudom, hogy a "valóság" fogalmát ilyenkor illő lenne tisztázni, zavarban is vagyok, nem tudom mit kezdhetnék azzal a hajthatatlan felületesség-vággyal amit a valóság tisztázására tett gondolatkísérleteim fárasztó munkafolyamatainak elgondolása idéz elő bennem, azt érzem, hogy el szeretném felejteni azt, hogy elképzeltem, hogy belegondolok abba, hogy amikor a valóságra utalok, akkor valójában mire is gondolok pontosan, nem kibűvó ez és nem is szemtelenség, magabiztosságnak és önteltségnek se gondolom, inkább csak egy olyan, talán furának tűnő átélése a dolgoknak, amelyet egyszerre jellemez a szemlélődés és a megfigyelés, a megérzés és a tárgyilagosság, "igazi szent őrület!" - sóhajthatnám, miközben visszagondolok a fél órával ezelőtti sétámra, amikor a Blackfriars híd déli lábánál kijöttem az állomásról és elindultam a Waterloo felé, mert ott van a legközelebbi éjjel-nappali Tesco, ahol tudok magamnak reggelire magokat és áfonyát venni.

Nem nagyon szeretek közép-európai híreket olvasni, mert mindkét ország, amelyik érint olyan szarteleppé változott, amelyet nagyon nehéz elfogadni, illetve nem is magát az országot nehéz, hanem a folyamatokat, amelyek odáig vezettek, ahol most tartunk: baktatunk a teljes elnyomás felé vezető úton, melynek során egyre inkább összemossák a dolgokat, ahol már nem válik el egymástól a valóság és a képzelet, mert minden egyes kimondott és leírt hazugság egy kicsit közelebb lökte őket egy olyan állapot felé, amelyben a dolgok konzisztenciája egyre egységesebb lett, végül a hazugság és a valóság összeolvadt és édes, de mérgező méz-szerű váladékként csorog szét az emberek éhesen tátogó, vágyakozó szája felé, hogy a nyelőcsövükön keresztül a gymrukba jutva felszívódjon és a rettenetes kódokat az agyba juttatva szétmossa a valaha különálló egységként, külön értelemmel bíró és önmagukban létező fogalmakat és kulturális entitásokat összemossa és létrehozza azt a közeget, amelyen belül a hazugság és az igazság megkülönböztetése jelentéktelenné válik.

A közeg, ahol az elgondolás és a gondolatokat létrehozó szervezet létezik mindig jelentőséget kap, jelen esetben is, nem lehetnék nélküle olyan amilyennek jelenleg gondolom magamat, bár a "képzelem" talán helyesebb lenne ezen a ponton, ahol talán nem is biztos, hogy azt képzelem amit most leírók és az se biztos, hogy én gépelek, van benne valami fura ködösség, mármint a processzban, ahogyan megtörténik a leírás aktusa, mint amikor egy álomból ébredve nem tudja valaki, hogy mi történt előző este, de nem biztos, hogy ez már nem az a valami, amit néhány perce még éberségnek gondolt, de ugyanakkor az sem biztos, hogy előző este nem történt semmi olyasmi, ami miatt ma nem kellene rettegni, vagy bűntudatot érezni. A "jelenleg" és a "jelenvaló" fogalmai egészen fontosnak tűnnek ebből a szempontból, hiszen nélkülük nem lenne senki aki legépelje, hogy mi történik azokon a pontokon és helyeken, ahol sem alkalom, sem lehetőség nincs arra, hogy a közlés és a tájékoztatás megtörténjen, mert nincs senki és semmi ami megtehetné.

Elgondoltam, hogy nem utazok haza februárban, vagy nem jövök el ma ide, de nem érzékelem, hogy ebben bármiféle rendkívüli lenne, esetleg valamilyen alternatív valóság megjelenne a gondolataim közt - mármint lehetőség arra, hogy belenézzek, vagy átéljem. Egy egészen kellemes mikrovilág vesz körül, amelyet fegyverek, érdekek és elgondolások védenek a világnak azoktól a részeitől, ahol az emberek nyomorban és elnyomásban élnek. Én vagyok az öt százaléknyi jólétben élő közül az egyik, "a puszta létem egy átlépés" - mondhatnám, vagy sugallhatnám, de nem teszem, mert a morál-zajozás és a képmutatás túl sok energiámba kerülne, nem éri meg egyik sem - egyrészt, másrészről pedig végtelenül unalmas, hogy mindig magunkat és az élethelyzeteinket mentegetjük. Mintha tényleg jobb lenne attól, hogy hazudunk, mintha tényleg lenne hatása a valóságra annak ha a megadott szabáélyrendszer alapján jónak, erkölcsösnek, vagy emberségesnek gondoljuk magunkat. Már nem furcsa a város körülöttem, madárarcú járókelők bérelnek benne testeket egy-egy napra, együtt repkednek a városi galambokkal és nem akarnak semmi olyat, ami túlmutat a percnyi Akármicsodán - nevezhetném örömnek, érzéknek, boldogsának, megváltásnak vagy akár szenvedásnek. Ami odaillik, épp az adott ezredmásodperchez, amikor az a dolog, amelyikben benne vagyok, éppen megtörténik.

A különbözőségeink okozta rettegés nem oka a gyűlöletnek, hanem a következménye a tudatlanságnak és a félelemnek, a védekezés egy olyan ősi és felületes sémája, amelytől csak úgy lehet eltávolodni, ha a megismerés mindennapos játékká válik bennünk. Tudom, ez illúzió, nem is várok semmit, leginkább még semmit sem. Akaratlanul mosolyogtam egyet. Próbálok mosolyogni a szerda reggelen, ahogyan az irodaépület egyre élettel-telibbé válik, lassan érkeznek az emberek, elegánsan és sportosan, megfigyelem őket. A nők testhez tapadó futónadrágban, futócipőben, szoknyával, sokan biciklisruhában, sisakkal a fejükön, mások öltönyben - vannak a semlegesek, mint én is, akik se ilyenek, se olyanok: a leginkább nem akarnak látszódni. Ilyenkor, úgy tizenegyig nem szotam arra gondolni, hogy jó lenne egy vonat alá ugrani, vagy felkötni magamat, egészen üdítően normális és hétköznapi tud lenni az élet egy munkanapon, ilyenkor a produktivitás kellően magas szintű és látszólag másoknak sincs semmi gondja, mosolyog az egész világ, egy idillikus reklámfotón élek ilyenkor, én vagyok a kép közepén mosolygó lány, aki szeretné eladni magának a boldogságot és életörömöt.