Welcome!

This blog features my original works in the form of poems and texts that have not been published anywhere else. If you're interested in helping me publish them, please contact me via the contact form in the webpage's footer. Thank you.

Friday, 11 January 2019

Bach Goldberg Variations, csemballó. Megnyugtató. Nagyon fura volt a tegnap este. Belegondolás, vagy beleképzelés, saját magamba, a múltamba és a jelenembe, hogy elszámoltassam a bentlakókat és a lélekbérlőket, akik olyan gyakran cserélődtek a tudatomban és a valóságaimban, hogy nem volt egyszerű feladat megszámolni és nyilvántartani őket, belül-vés, bélés - mint a jó kabátka, ha jön a tél, és mindent elönt a dér, csíkokat húzhattam volna a hálószoba falára, mint azokban a filmekben a rabok, akik számolják, hogy mennyi van még hátra a büntetésből, én így vagyok az élettel, meg a szerepekkel, minél gyorsabban cserélődni, mert két váltás között néha létrejön egy sáv - nevezhetném Őszinteségi Zónának, vagy valóságféleségnek, itt - két változás között egy pillanatra látszódik az égbolt, meg érezni a közeli park illatát, nameg az eszmélet, hogy vagy, mint valamiféle felriadás, légszomj a saját bűzödtől, édeskés párfüm, ráébredés arra, hogy ugyanolyan bűnöket és jó dolgokat követtem el mint mások, egyformák vagyunk, egy homogén pép, amelyből élet-kezek, szem-fülek és üvöltés-mosolyba átfolyó, bedarált és egybegyúrt teremtmények, embertől a hangyáig egyben van és ha tovább gondoltam volna a történetet, akkor még összébb töppedt volna. Ezek voltam. A számvetés - kedves szó, szükségtelen élni vele, de a kényszer olykor a létrejött körülmények hálózatának nyomásától hajtva arra kényszerít, hogy számot adjak mégis, ha másnak nem, akkor csak azért, hogy nevessek saját magamon.

Hogy vagy? Hogy élsz? Nyáron amikor a szüleimnél voltam, még valaki más voltam - ezt viccnek szántam, természetesen nem voltam másvalaki, csak másképpen láttam néhány dolgot, mondjuk az elmúlást, vagy a valóságban való részvételt- nevezzük valóságnak azt amit az érzékszerveinkkel képesek vagyunk felfogni és a műszereinkkel harmóniában van. Megnéztem néhány fotót, amit az udvarunkról készítettem, ugyanaz a kerítésünk van, mint ami gyerekkoromban volt - rágóta nem lett átfestve, de nem kopott meg, egyszerű pléh kapu, a kulcs mindig benne van, csak be kell nyúlni a fal és a kiskapu között egy résen és ki lehet nyitni, régóta ugyanígy zárjuk, anyám nyugdíjasként mindenféle zöldséget árusít, mindig jókat nevetünk vele azon, hogy a helyiek mennyire imádják a karfiolt, mindenféle különösebb indok nélkül, vagy előtörténet nélkül: karfiolzabáló népség. A szomszédos falvakban is van karfiol, de ott nem viszik, panaszkodtak is emiatt az anyámmal jó viszonyt ápoló odavalósi árusok, de nálunk bármennyi karfiolt el lehet adni, vannak akik hármasával viszik, vannak akik előre feliratják, elrakatják, reszketnek érte, lehet, hogy odahaza a falak mögött szexuális tárgyként használják és közösülnek is egy-egy zsenge és méretes karfiollal, rést vágnak rajta, belül finom szilvalekvárral megkenik és lassan ringva közösülnek a virággal - mármint azzal a fehér résszel amiről nem mindenki tudja, hogy az valójában a növény virága.

Tegnap Manchester is eszembe jutott, beszélgettünk is róla G.-vel, nem értette miért annyira jó hely, vagy miért gondoltam azt, hogy szeretem, esetleg úgy érezte, hogy én azt gonolhatom, hogy kedvelem azt a helyet és talán egyszer visszamennék, mert talán úgy látja, hogy valamiképpen vonzódok ahhoz a városhoz, kedvelem és egy kicsit odavalósinak képzelem magam. Nem tudtam mit válaszolni, mert ezekkel a valahová-tartozás dologgal mindig gondjaim vannak, nem tudom biztosan megmondani, de még csak elgondolni sem, hogy hová tartozok. Sokféle dolgot el tudnék ezzel kapcsolatban mesélni, városokról, helyekről és érzésekről is, leginkább egy hely megismerése a vonzó a számomra, de mégsem kötődök egyetlen helyhez sem, éppen úgy, ahogyan egyetlen nemzethez tartozónak sem érezm magamat, valahogy börtönnek látom ezeket a csoportokba való önbesorolást - egy olyan szűk cellába való bepréselődésnek képzelem el, ahonnan még a levegőt is kiszívják, de fuldoklás helyett örömöt és biztonságot kellene ott éreznem és attól kellene megnyugodnom, hogy mások is épp ugyanígy, egy másik cellában vannak összepréselődve és ők meg épp attól nyugszanak meg, hogy elképzelik, hogy én ide vagyok bepaszírozva. Nincs helyem, nincs nemzetem, nincs családom, semmim nincs, csak a nagy térben és a gondolatokban való fel s alá rohangálás van, egyik helyről a másikra libegés és nincs ebben semmiféle hippi, vagy szabadságszerető életérzés - nincs bennem lázadási vágy, vagy valamiféle rettegés az elköteleződéstől, azt se gondolom, hogy az egyetlen helyhez való kötődés baj, egyszerűen csak nekem nagyobb tér kell és ezzel együtt több magány is, másoknak meg több játék kell, vagy több szeretet. Manchester számomra csak egy hely, emlékszek rá, bennem él a helyiek ízes tájszólása, a kis sikátorok, az utcán a szemét, a munkás fiatalok szinte hófehér, pirozpozsgás manóarca, a babakocsikat toló tinilányok és az elhízott munkásosztálybéli nők ringó, cicanadrágba préselt picsája, éppen úgy belém égett, mint ahogyan a dél-manchesteri kertvárosok konzervatív-liberális közege, az értelmiségi munkásokkal teli kocsmák péntek esti átalakulása állatkert-szerű vigalmi lebujokká, East-Didsbury gyönyörű tavaszi reggelei, az pázsittól zöldellő kiskertek zsebkendőnyi nyugalma, a már február végétől nyíló és fura gyertyalángként kéklő krókuszok és a vadon növő, sárga nárciszok gyönyörűséges burjánzása, a Mersey folyó csendessége. Igen, ezek az álmok egy volt valóból, csak ugyanúgy és ugyanannyi jelentéssel és jelentőséggel mint bármely másik hely ahol hosszabb ideig léteztem.

Zenét cseréltem, Bachról Pergolesi-re, a Stabat Mater első négy perce olyan mint egy olyan titkos könnyezés, amikor nem mered nyíltan csinálni - ez képmutatás és egyben játék? Vagy tényleg van benne valamiféle szendeség? Ebben a darabban az ének az egeknek szánt könnyezés közbeni tátogás, a sós íz istennek való felajánlása, az ember sója - a te test-sód, de mindent csakis titokban, nagyra húzott gesztusok nélkül, hogy ne lássák, ne is gondolják, hogy baj van, mert ha gondolnak rá, akkor meg is történhet, az elme varázslata, mint önbeteljesítő szájbaverés, az a csendes erőszak, amelyektől a könnyek képzeletben felfelé csepegnek és te üvöltesz, mert fáj ahogyan visszahullanak a szemzugodba, átszakítva a húst. Ezt inkább nem képzelem tovább, mert nem akarok a visszafele-sírásról és a szenvedésről gondolkodni. Csak a zenéről jutott eszembe. Csinálok magamnak egy zöld teát és olvagatok, a bolygónk politikai dolgairól való reggeli elmélkedés, rájönni arra, hogy másképpen látjuk a többieket mint magunkat, a kívül-lévőket gyakran gonosznak, ostobának hiszem és néha azt gondolom, hogy azok ott szinte már egy másik faj, mert kevesebb az akarás és az önzés bennem és több bennük? Node, micsoda agresszió tőlem arról elmékedni, hogy mások milyenek? Az ítélkezés maga a színtiszta erőszak, az első és legfontosabb lépés a sötétségnek nevezett réteg felé, ahol végül azok a dolgok történnek, amelyekről azt szoktuk képzelni, hogy ott nem az ember követte el azokat a borzalmakat, hanem valami szörnyek, idegenek: démonok és ördögök, pedig csak mi voltunk. Azok is. Minden szörnyűségre képesek vagyunk, ahogyan mindenféle jóra is, és végül is: ezek a fogalmak sem jelentenek túl sokat, csak elnevezés és kultúra kérdése mit nevezünk jónak vagy szörnyűnek.


No comments:

Post a Comment

Author & Copyright

Copyright © 2009-2023 J. Nemakar. All rights reserved. This notice asserts your legal ownership of the work and your exclusive right to reproduce, distribute, and publicly display it. Including the year of creation and your name helps identify you as the creator of the work, which can be important in the event of any legal disputes. By using this notice, you are putting others on notice that you are claiming copyright protection for your work and that they cannot use it without your permission. Minden jog fenntartva. Az oldalon található szövegek a saját munkáim. Szerzői jog védelme alatt állnak. További felhasználásuk nem engedélyezett.

Blog Archive

Followers