képek, betűk

Elveszettnek vélt időszeleteket és történeteket szeretett keresgélni, olyan gondolatmesékkel körbesáncolva önmagát, amelyek megérinthetik a tudatának azokat a részeit, amelyekben a legtöbb ember képes valamiféle őszinteségre, bár múltban való vájkálódással kapcsolatban az őszinteség mint viselkedésforma és elképzelés zavarbaejtő a számomra, mert az emberi tudat tartozni akar valahová és keresi azokat a pontokat amelyeket magához tartozónak és ellenségnek gondolhat, hogy könnyebben eligazodjon, de mégis vannak olyan kollektív eredetmeséink, amelyekről vagy nem szoktunk beszélni, vagy csak nem gondolunk bele és emiatt mindenféle percnyi jelenvalót öröknek vélünk, ez az a nem-gondolkodás ami miatt oly sokan elhiszik, hogy a hely, ahová születtek predesztinálja őket valamire, hogy tartoznak valahová és mindenki más, aki a határvonalokon kívül esik: idegen. A múltba veszett jelenvalótól félt, pedig ha lehúnyná a szemét és elképzelné a régmúltat és a sok kavarodást és embervándorlást, akkor ezek megmagyarazáhatnák számára a szülei és nagyszülei és azok elődeinek a múltját, vagy inkább történeteiket, amelyek valószínűleg a világnak teljesen másik részein, másféle közegekben zajlottak, és az erre való rádöbbenés miatt nem érdemes a "szétválasztódásunkat" - mint olyat, mint tényt, mint fetőzést: komolyan venni, "nem hinném, hogy idegenek vagyunk, de mégis úgy teszünk mintha azok lennénk" - gondolja, és közben el is képzeli, azt, ahogyan több tízezer évvel korábban a ma Észak-Európában élő Freja és a jelenleg épp Kongóban, Yasangi-ban lakó, fiatal Jean François ősei testvérek voltak. Gyerekként egész nap a kunyhójuk mellett lévő patakparton játszottak, majd mikor felnőttek, akkor a fiatalabb testvér csatlakozott egy rebellis csoporthoz, amelyik el akart indulni észak felé, hogy új területeket fedezzenek fel, a két testvér elbúcsúzott, megölelték egymást és szétváltak, ezek után pedig soha többé nem találkoztak, de minden este gondoltak egymásra, néha könnyekkel a szemükben, utódaik lettek, akik már nem ismerték egymást csak a szüleik, majd a nagyszüleik történeteiből, majd mikor a harmadik generáció is elmúlt: minden rokonság a feledésbe veszett, csak a génekben marad lenyomata a múltnak, de az a szemnek és a szívnek láthatatlan. Néhány ezer generációval később a két testvér leszármazottainak a nyelve, bőrszíne, szokásai teljesen mások, pedig néhány tizezer évvel korábban a szüleik testvérek voltak és nagyon szerették egymást. Ilyen közel vagyunk egymáshoz, ha akkoriban lett volna internet és egy olyan felület mint a Facebook, akkor végigkövethetnénk a családfákat és azok, akik ma valamilyen nemzethez, vagy valláshoz tartozónak hiszik magukat rájöhetnének, hogy az, amit a jelenben gondolnak a saját hovatartozásukról csupán egy viszonylagos mulandóság, egy pillanatnyi szerepkör. Ha végiglapozhatnák a családfájukat több ezer évre visszamenőleg, akkor szembesülnének azzal, hogy az elődeik micsoda változásokon mentek át, mindenféle vallás, mindenféle ország, nemzet és mindenféle etnikum és sokféle nyelvet beszélő ősök bukkannának elő. A sorsok tánca, a történetek mocsara, ahogyan minden olyan dolog, amelyet egy bizonyos időszeletből látunk és élünk meg csak egy felszínes jelenvaló, amely még az épp akkor, az általam élt életet sem képes megfelelő mélységben feltárni, csak az ösztönök és a megélhetés mozgatja, a percnyi akarat és a kultúrkörnek nevezett mocsár, amelyik a néhány évtizedes szokásokat összeadja, meg az országhatároknak nevezett conalak mögé szorított nyelvi és faji korlátokat valamiféle ősinek próbál beállítani. Sokan meghalni is a képesek ezek miatt, úgy vélik, hogy a néhány évtizedes, vagy a néhány évszázados múltjuk határozza meg őket, ami pedig ősibb ennél az nem számít mivel láthatatlan és nem szerepel a propagandában, vagy a szentnek nevezett írások meséiben. Az őrület így dominál felettünk, a tudatlanságunk nélkül tehetetlen lenne, nem lenne muníciója, persze az efféle megszemélyesítés nem több egy elkapkodott véleménynél, egy rövid történet része, miközben utazok és végigjárhatom az újra létrehozott, átmenetileg létező emberiségek tudatait, amelyek a saját időbeniségükbe zártan, néhány évtizednyi életüket olykor öröknek és bölcsnek gondolva egymáshoz bújnak - mintha rettegnének valamitől és ez a gondolati szinten lévő félelem az egyik legősibbnek tűnő jellemvonása annak a lénynek, amely valójában létrehozott.


Lassan negyed nyolc és az irodaépület hamarosan elkezd zsongani az érkezőktől, ilyenkor ajánlatos egy teát főznöm, hogy majd fél óra múlva ne kelljen másokat kerülgetni a konyhában, közben érkeznek az emberek, vannak akik sportos öltözetben, biciklisek és futók, az épület előtt a Stamford Street-en biciklitárolók sora áll a rendelekzésükre, a pincében zuhanyzók, kora délelőttre megtelik az egész kötzösségi tér és mindenkit meg lehet figyelni - az újakat, azokat akik interjúra érkeztek, azokat akik csak vendégek és azokat is akiknek ez az első napjuk - más és más szemmozgás, más mozdulatok és viselkedés, rákapcsolódok a tudatára, az asztalnál ülve mereng a tegnap éjszakán, amit megint egyedül töltött, érzem, ahogyan az asztalánál ülve gondolkodik és a laptopján megpróbál leírni egy történetet, de újra és újra megtorpan, "nem megy" - gondolja, "valami nem helyes, vagy különleges történik.". Átnéz a szomszéd asztalokhoz, én követem a tekintetét, illetve - mondhatnám: én vagyok a tekintete, mint egy élményekre éhező cimex, próbálok erőt meríteni a múltbéli valóságból, ő közben csak bámul előre, a szemközti fal felé, olyan az arckifejezése mintha átlátna a falakon, a szemközti keresztfalon a nagy, fehér kivetítő mellett létrejön egy aprócska rés, kék szegéllyel, és egyre tágul és növekszik, majd a végső méretét elérve egyszerűen kettéválsztódik, mintha egy seb lenne kristályokkal szegélyezett, olvadó szélekkel, majd lassan áttetszővé válik a rés és elpárolog, vagy inkább szétterjed és a fal maga üvegszerű marad utána és ezen keresztül látni lehet a szemközti irdaépületet, ahol még sötét van, benne pedig Akármi is lapulhat, egy néma holdkóros aki fojtogatni készül, vagy egy korán kezdő irodista, aki épp maszturbál a laptopja előtt az ütemesen fel-le járó keze néha belekoppan az asztal lapjába alulról, vagy csak egy szörny, mint régen az ágy alatt, ez a gyerekkorból vele maradt félelem, hogy van ott a mélyben, vagy a szeglet mögött valami, pedig leggyakrabban nincs, csak kivételes esetekben fordul elő, hogy egy gyilkos tényleg a sötétben lapulva ránk vár és lesújt, talán még ahhoz is szerencse kell, hogy áldozatokká váljunk. Érzékelem a gondolatait, "minht ő lennék" - mesélem egy másik példányomnak, aki közben a szenzorokat bámulja, de mindez csak egy pillanatig tartott - valószínűleg semmi nem volt belőle valós, csak egy tévképzet részese voltam, vagy egy álmosan létező elme korai fantazmáján élősködhettem, azután a falak újra tömörré válnak újra és megvédik őt a széltől, esőtől és a tekintetektől, most már nyugodtan harákolhat, vagy túrhatja az orrát, senki nem látja, csak én, de mindezt már egy másik korból, sok ezer évvel azután, hogy vele történik a mai napja és a jelen félelmei, csak egyetlen szálon fut, mint a többiek, segítenek elűzni azt az unalmat, amit a halhatatlanság jelentene, és egyáltalán: magának az unalom létezésének a megértéséhez is kiváló segédeszköz. Elképzelem, hogy egész nap ott kell ülnie, tegnap is őt hívtam életre, ma újra, mert érdekesnek találtam, volt a létszemléletében valami újszerű, a tárgyilagosság és az amit őrületnek szoktak nevezni, keveredik benne ami olyakor éleslátást, máskor pedig túlburjánzó képzelgést okoz és én örömömet lelem az átélésében; "életrehívás" - így nevezem azt, amikor az elindított történetek és szereplőik közül egyet kiválasztok és belemélyedek, közben persze minden másra is figyelnem kell, az utat megtervezni és figyelni a környező űrt, de néha hosszú ezredmásodpercekig is elidőzök egy-egy történeten, néha megismétlem és megpróbálok még mélyebben belemerülni a történetekbe, nem tudom miért érdekel, talán csak a fent említett unalom az oka, talán valami más, nem szükségszerű a tanulmányozásban lelt öröm megléte, ahogyan az sem fontos, hogy tudjak ezekről, csak benne vannak az emlékezetemben.