képek, betűk

Mindig borzalmas élmény magyarországi és szlovákiai híreket olvasni, számomra szinte hihetetlen, hogy azt ezt a két országot annak idején felvették az Európai Unióba. Finoman fogalmazva: hibát követtek el azok a nyugat-európai politikusok, akik a kilencvenes évek végétől a csatlakozási tárgyalásokat vezették, teljesen mellőzték a kulturális különbségeket, mellőzték a politikai realitást és minden intő jel ellenére ütemezve, szinte gépiesen, egyik pontról a másikra szökkenve zárták le a csatlakozási tárgyalásokat, mindegyik végén egy-egy hurráoptimista nyilatkozattal. Emkékszek az akkori újsághírekre, mennyire pozitivan volt tálalva az, amikor egy-egy csatlakozási cikkelyt lezártak, akkoriban mindenki elhitte, azt a borzalmas hazugságot, hogy a demokráciát és a polgárságot létre lehet hozni úgy, hogy a demokratikus értékeket garantáló elveket és szabályokat leírják egy papírra és elfogadtatják, majd a felek aláiratják ezt és akkor ettől majd demokrácia lesz. Ez akkora önbecsapás volt amit nehezen értek meg, pedig annak idején, amikor a tárgyalások zajlottak középiskolás voltam, majd egyetemista és emlékszek, hogy rám is hatott, én is elhittem és azt gondoltam, hogy végre egy demokratikus közösség része leszünk. Micsoda naivitás! Most meg lesnek, hogy a közép-európai országok átverik őket ahol csak lehet és a demokráciájukat nemhogy fejlesztenék, de visszafejlesztik azt is ami kezdett kialakulni.

Úgy kezdtem ezt a szöveget, hogy borzalmas élmény a hazai hírek olvasása, visszatérve ehhez, igen az, mert Szlovákiában és Magyarországon egyszerűen nincs kultúrája a demokráciának és borzalmas innen külföldről látni azt a sok hazugságot és önbecsapást, amit az emberek összehordanak a társadalom mindenféle rétegéből, magukat értelmesnek és értelmiséginek tartott emberek beszélnek úgy, hogy nem látják teljes valóságában azt a társadalmat, amiben élnek és úgy próbálnak meg beszélni a szlovákiai és magyarországi társadalmak többségéről, mintha azok áldozatok lennének, és ami a legrosszabb, hogy ez ez az álodzati póz végigkíséri az egész újkori történelmünket. Mi mindig áldozatnak látjuk magunkat, áldozatnak, akiknek kiváltságok és kivételezés kell. A választott politikusaink és az elnyomó rendszereink vezetői is nagyon gyakran hoztak rossz és morálisan megkérdőjelezhető döntéseket, nagyon gyakran valamilyen társadalmi csoport ellenében, emellett gyakran egy erősnek vélt elnyomó hatalomhoz csatlakoztunk, majd mikor jön/jött a vereség és a dolgoknak következménye lett, akkor áldozati pózba vonultunk és vonulunk és kezdetét veszi a kibúvók, magyarázatok, újabb ellenségképek, történelemhamisítás és az áldozati póz felvétele. Szembenézés nincs, illetve a történészeink egy része szembenézett a múltunkkal, feltárta annak a málységeit, az eredményeiket egy nagyon szűk réteg el is olvassa, de globális hatásuk alig van. Ez megy körbe és körbe, újra és újra, a mai, kortárs magyar és szlovák politika is ezt csinálja, a kormánypártok mesterséges történelmet gyártanak, emberellenes propagandát folytatnak, oligarcharendszert hoznak létre és tartanak el korrupciós csatornákra építve, Európai Uniós pénzeket lopnak kis és nagyvállalkozók, hazugságokon alapuló projektekre építve, a társadalmat pedig áldozatnak állítják be, ami nagyon népszerű, mert ezeknek a társadalmakban van egy óriási réteg amelyiknek egy jó apafigura kell - aki ítél felettük és jutalmazza őket. Az ellenzék nagyobbik része ugyanezt teszi, azt hazudják, hogy ha elkergetik az elnyomó hatalmat, akkor demokrácia lesz, azt hazudják ők is, hogy a társadalom semmiről nem tehet, ők áldozatok, áldozatai egy elnyomásnak, áldozatai a multinacionális cégeknek, a kormánynak és a propagandának. Ami hazugság, mert a magyarországi és szlovákiai társadalmak nagy többsége nem áldozata a propagandának, sem az elnyomásnak és a korrupciónak. A propaganda amit kapnak - például a gusztustalan menekültellenes lejáratókampányok nem azért hatott rájuk, mert a magyarok egy nagy többsége áldozat, hanem azért, mert a nagy többség pontosan azt gondolja amit a propaganda mond nekik, az áldozatai a propagandának nem a magyarok, hanem a menekültek, meg azok a külföldiek, akik a bőrszínük, vagy a vallásuk miatt attrocitás, vagy hátrányos megkülönböztetés ér Magyarországon, vagy Szlovákiában. A magyarországi és szlovákiai társadalmak többsége nem áldozat, hanem aktív szreplője a jelenlegi autokratikus rendszernek, pontosan ugyanúgy ahogyan például a holokauszt idején sem a magyar társadalomnak az a többségi része volt az áldozat, akik hagyták a szomszédot, barátot, ismerőst, munkatársat, osztálytársat marhavagonba terelni és haláltáborokba küldeni, hanem azok voltak az áldozatok, akiket a magyar csendőrök és a lakosság egy nagy többségének az aktív részvételével a halálba küldtek Ezzel szemben Magyarországon a mai napig úgy tanítják a történelmet mintha mi áldozatok lennénk, akiket kényszerítettek arra, hogy megtámadjuk a Szovjetuniót, hogy a Don folyóig behatoljunk a területükre, az én dédapámat is ott lőtték le, egy akna tépte szét, mégse érzem magam áldozatnak, mert tudom, hogy vétkesek voltunk, nem kicsiny bűnökben. Ez persze nem mentség arra amit a szovjet csapatok műveltek, de mások bűnei nem mentenek fel bennünket és nem jogositanak fel arra, hogy áldozatként tetszelegjünk ha nekünk is van elég takargatnivalónk.

És ez az áldozati pózba való merevedés és az erre építő politizálás a mai napig nyerő, Szlovákiában a szlovákság ugyanúgy nem képes a Tiso féle fasiszta Szlovákia sötét múltjával szembenézni, ahogy arra sem képesek, hogy elfogadják, hogy minden történelmi örökségük a Magyar Királyságon belül jött létre, minden váruk, kastélyuk, jeles épületeik magyar eredetűek és a történelmük a Magyar Királyság történetéhez tartozik. Hazudnak maguknak. De aki múltat hazudik magának, annak a jelene is hazugság, ez olyan mint egy sima hamisítás, mintha valaki hamis bizonyítvánnyal tetszelegne, az okirathamisítás bűn, ahogy a történelemhamisítás is az, pedig ezt Szlovákiában és Magyarországon is nagyipari méretben űzik hosszú-hosszú ideje. Magyarországon jelenleg ez állami szintre emeltetett. Az ostobaság olyan örömünnepet ül jelenleg ezekben az országokban és oly nagy hatalomra tört, amit utoljára talán a Rákosi-korszakban láthattak az akkor élő szabadgondolkodók, vagy azok akiknek emigrálniuk kellett a többségi társadalmaik bosszúja elől.

És ez a legtöbb gondunk okozója, ez a sok hazudozás, mert az igazság erősebbé tenne, de ezekben az országokban erre nincs igény, ahogy valódi erő sincs ezekben az országokban, a versenyképessgük gyenge, a gazdasguk innováció nélküli nagyrészt, külföldi hitelekből élnek, a gazdaságukat nyugat-európai és amerikai cégek hajtják, miközben a politikai propaganda meg nagynak hazudja magát. Szánalmas. Az állami propaganda is és az ellenzék önmentegető hazugságai is, meg a közírók hazugságai is, arról, hogy ha nem lenne ez vagy az a politikus, akkor hirtelen demokrácia lenne. Ez önbecsapás. Ha ugyanis nem lenne XY politikus, aki hatalmat szerzett és elnyomó rendszert épített, akkor megtenné helyette ezt más, mert a többségi kultúránk ennyi teljesítményre képes: az egyik elnyomó rendszert építeni a másik után, utána bűnbakot keres és ha bukás van, akkor demokrácia helyett egy másik elnyomó rendszert épít. Nem értik, hogy a demokrácia egy kulturális vívmány, vagy nem is vívmány, hanem egy kultúra egy állomáshelye, ha a kultúra elér egy fejlettségi szintet, akkor automatikusan bekövetkezhet, de nem szükségszerű, csak lehetőség, ezt nem lehet szavakkal és papírra leírt szövegekkel létrehozni.

Nem szeretek politizálni, csak néha, ha hazai híreket olvasok, akkor elszomorodok a sok butaságon és hazugságon, az elvtelenségen és azon, hogy mennyire egyforma a történelmünk, mennyire ugyanúgy viselkedünk újra és újra. Akiknek pedig nem felel meg az az elnyomás és az a fajta áldozati pózban való tetszelgés, bűbnakgyártással körítve, annnak nem marad más lehetősége mint ami mindig is volt: elmenekülni nyugatra, ahogy én is tettem, meg előttem sok-sok százezer magyar. Mert én nem akarok áldozat lenni, én szeretek szembenézni a múltammal és nem akarom hősinek, meg nagynak látni és láttatni azt ami ocsmány, kicsinyes és szánalmas, ahogy azt sem akarom, hogy lenézzenek amiatt aki vagyok, vagy kisebbnek látszódjak annál amit érek, a valóságot úgy látni ahogy van: szépítés nélkül, az a legjobb érzés.