képek, betűk

A "soha nem visszaolvasni önmagamat" hasonlít a "soha vissza nem nézni onnan, attól a ponttól" viselkedéshez, egyik sem túl bölcs, talán leginkább csak szükséges olykor, a túlélésféléhez, vagyis írhhatnám: nem jó másra, csak arra, hogy mesterségesen előidézzek vele olyan ön-vakságot, amelyik egy kicsit könnyebbé tesz valamit, túlélési mizéria, mint a Hai-uri-k és Bi-Bloux-ok elől való menekülés, akiknek egy lábuk van és ezzel az eggyel előre és oldalra ugrálva kergetik az áldozatukat, az üldözés további részletei ismeretlenek, de gondolom, hogy fergeteeges lakomával végződnek.

"Egy időben hajlamos voltam" - így szoktak kezdődni az álbölcslkedően szar gondolatok, "Egy időben hajlamos voltam különleges jelentőséget tulajdonítani a saját dolgaimnak, mintha lenne valamilyen rétegezett értelmezés a napi feladatokon kívül." - gondolta a szarabbik énem, az a kis kakidarabka, amelyik nehézkessé teszi a könnyedséget, csak mert bonyolultan fájni sokkal édesebb néki, mint örömmámorban úszni, mármint nem mindig, csak legalább akkor ha lehetőség van rá. Mint egy klasszikus krimiben a bölcs detektív kérdése: "Kinek volt haszna belőle?", "Kinek lenne haszna belőle?" - így működik az akarat-alapú életnek nevezett energiasűrűsödés, és ha a fizikai valóságot nézem, akkor még nagyobb bajban vagyok a léttel és az akarattal kapcsolatban, mert a valóságban, valószínűleg alig különbözök a körülöttem lévő, a térben elhelyezkedő többi dologtól, például ha az M-teóriát nézem, (ettől csak egyszerűen nevethetnékem támad), akkor igazán nem könnyű a helyzetem, mert nagyon nehéz felfogni és elfogadni, hogy például köztem és az asztal között lévő levegő és maga az asztal is gyakorlatilag ugyanaz az átmenet nélküli húrtenger, csak másféleképpen táncolnak bennük az apró "táncosok", a húrokhoz képest óriási, mert még a sok-sok milliárdszor nagyobb molekuláink közt alig van átmenet, de a parányi táncosok közt valószínűleg egyek vagyok a többi jelenvalóval - így ha közelről nézném magamat és a levegőt, akkor szinte egybeforrtyognánk és az anyagnak nevezett részecsketengerünk és minden moztulat, amit kémiai reakcióknak nevezett folyamatok irányítanak és okoznak, csak ugyanennek az energiatengernek az áramlatai lennének, minden kiszámítható lenne és valószínűleg determinisztikus, csak nincs hozzá számítási kapacitásunk és tudásunk és ezért nehéz ezt elismerni. Iéyen lenne ha a filozófiát és a fizikát összekeverném - természetesen soha nem tenném, csak jó tudni, hogy milyen lenne, olyan lenne, amolyan lenne. "Kinek van hát haszna belőlem?" Csak szörnyű hangján, harsányan trombitál a kérdés bennem és itt már a menta teámba kell enegednem egy kósza mosolyt, egy olyanfélét amelyik a kora reggeli okoskodások egészséges végkifejletének kellene lennie, ha lehetséges, akkor minden nap. A blablázás-ellenesség megnyugtató (nah, minek nekem bármiféle ellenesség?), Feynman tudna erről mesélni, ő legendásan gyűlölte a félrebeszélést és mennyire igaza volt, a filozófia és a hit mint "tudományok" - ( ezen nevetned  kell?) éveredes hablatyolása egy szükségszerű evolúciós lépcsőfok volt, az viszont egészen szomorú, hogy vannak, akik a mai napig az egyedül érvényes eszmeként: komolyan veszik ezeket a dolgokat, persze a tudománytörténeti jelentőségüket és a régmúlt gondolati vívmányait nagyra értekelem és a materializmust is oda sorolom, de ez a felsorolás nem valamiféle Nem-Kívánatos Dolgok listája, épp elég listázás volt a 20. században, meg eszmei és ideológiai csörte, semmi szükség újabb listákra, meg nagy, világmegváltó ideológiákra, ahol felszabadítanak, vagy elnyomnak valamit, érdektől függően. A világosság a gondolat világossága, a világosság a napfény világossága, a világosság a morális viselkedés világossága, a világosság a fotonok becsapódásának a világossága, a világosság a fény, a világosság az én elmém csalóka játéka saját magával, ó, hát a világosság az, ha leiszom magam és röhögök az egészen, a szavak atletizálása, amibe valószínűleg minden belefér és ahol a tudás és a nem-tudás egyszer harmóniába, máskor pedig konfliktusba kerülnek és azok a dolgok, amelyeket nem tudhatunk, kihívásnak fognak számítani mindenütt és nem dogmák létrejöttének az alapjául szolgálnak. Előreelvegyülés a most és a jelenvaló felfogása. Olyan, szörnyű, hogy, abból, a, dologból, amit, elgondolásnak, elmélázásnak, és, még, ki, tudja, minek, neveztem, nincs, látható, illetve, működőképes, kiút. Zsákutcák tucatjai vezetnek olyan falakhoz, amelyeken végül mégiscsak van egy kapu, vagy egy ajtó, vagy visszafordulok, vagy belépek, belül kertek, növények illata, sétányok és csapások, esetleg egy régmúlt-festmény felpingálva egy tűzfalra, mint egy hirdetőtáblára keresztre feszített reklám, rajta a kényelem és a mama, papa szagú múlt, kinek mi volt a zsákjában, pofon, simogatás, megalázás, vagy dícséret, végül csak hasonlóképpen végezték, hiszen mindegyik belesett az ajtó mögé, vagy ha itt nem, akkor majd az út másik leágazásánál csábul el, ha pedig ott sem, akkor megkapja majd az út végén, egy csomagban az egész szart, hogy "Egyed faszfej!", vagy "Tessék kérem, ez az öné, itt tessék aláírni, ha lehet, akkor az orrvérével!".

Azok az elmosott alakok ott a távolban, talán dobozok, amelyeket egyszerűen, fél kézzel is fel lehetne emelni, de mindig lesz bennem egy olyan rész, amely koporsónak szeretné látni az egyszerű papírdobozokat, a bennük lévő narancsokat pedig arcoknak véli, a lámpákat akasztott babáknak, a kacagást, pedig csillárok csilingelésének. Az elmének ezek a játékai még nem őrület, az őrület más, ott az irányok felcserélődnek és eltűnnek azok a funkciók, melyek a megszokott valósággal folyamatosan szinkronizálják a gondolkodást. És ugyanez a játék - vagy nem játék, ha túl sokszor történik, akkor akár hihetőnek is tűnhet, olykor még fontossá is válik, esetleg mániásan ismétlődve a gondolatvilág része lesz, mint a köszönés, vagy a hazudozás. Nehéz ezeket a dolgokat befogadni és megérteni egy olyan létformának, amelyet csak azért nevezek "lét", "formának", mert a fogalmi lehetőségeim tökéletlenek ahhoz, hogy azt a pici, szabad szemmel láthatatlan, mégis billiónyi számítógép teljesítményével felérő hibrid életet próbáljam bemutatni, saját énként, amikor nem létezik egyetlen én, vagy irányító, talán ha elmesélhetné az egyik gondolatom a történetét, hogy hogyan alakult lassan az a történet, amelyik most itt tart, ez a jelene, emberi fogalmakkal próbál kommunikálni egy olyan eszközzel, amellyel csak nehezen jeleníthetőek meg a párhuzamosságok, amely az esményeket történelemként tudja csak felfogni, ahol bár leírható a már megtörtént dolgok bármelyike, de a leírás csak a valóság egy interpretációja és nem maga a valódi esemény, az én világomban az események körülöttem mind rögzitésre kerülnek és visszakövethetőek, nincs történelmem, nincsenek interpretációk és nincs is szükségem rájuk, ellenben, mindennek ellenére mérhetetlenül szórakoztat a régmúlt  történetei, szeretem átélni őket, végigmenni a legkülönfélébb szálakon és a hibákat megkeresni, illetve azokat a pontokat, amelyeket az adott kor kontextusa hibának vélhetett volna. Sajnos, sokszor nehézkesen megy, mivel a 20. század mádosik fele után nincs elegendő információm és onnantól kezdve csak a szöveges feljegyzésekre hagyatkozhatok, majd egy idő után már azokra sem, innentől kezdve sajnos minden kicsit bizonytalanabbá, majd nagyon bizonytalanná válik és olyan történeteket kapok, melyekből bár nagyon érdekes dolgokatlehet kiolvasni, de ennél nem több az egész, feldolgozhatatlan massza, mely végül homályba  vész, csak a későbbi korok különféle leírásai próbálják ezeket értelmezni, különféle ideológiák mentén, ami csak még zavarosabbá teszi őket.

Nos, igen. A végső konlúzió gyakran az, hogy mindenki basza meg. Ezt nehéz feldolgozni.