képek, betűk

Repülni vágyni a réteket nézése felett, eljárt a tóhoz, közelébe ért és megharapta az alkarját, ahogy nézett rám és közben a háttérből, mögötte egy másik árnyék, talán a közeli elbokrosodott nyárfacsemete mögött álló valaki árnyéka integet, aludnék a vízben állva, a bokámig hűvösen felfutnak a cseppecskák, a szőröket úgy himbálják, ahogyan a vizinövények szoktak táncolni a hidak előtt, az áttetsző folyadékban, "vízzé válnék" - gondoltam, de mikor újra ránztem az arcára, csak egy kamillavirág volt a feje helyén és a tó vize furán meleg lett, lenéztem és már vérben álltam, és apró dörgincsek tetemeit  szórta a parti kavicsra a vérhullámok szűk sorja, a kamillavirág arctalan puha szivacsa nézett rám és csak kerestem, hogy hol lehet a valódi arca, vajon hová tűnhetett. Az ég kék volt, továbbra is jó idő, gondoltam úsznék egyet és akkor visszaváltozott minden, ott volt a víz, a halak újra tudtak lélegezni és ő újra mosolygott, elnéztem dél felé, ahol szürkült, behúzodott az ég alja, talán zivatar készül, emiatt arra gondoltam "most már tányleg úszni kellene", hogy még időben indulni tudjunk hazafelé, nehogy a vihar elkapjon. Csak hátravetettem magam, a hullámokba, éreztem ahogyan a hajam és az arcom a hűvösségbe ért, majd a karjaimmal nagyot húztam lefelé törve a mélybe, ameddig lehet, hátha elérem a tó alját, a köveket, de zuhanni kezdtem és éreztem, ahogyan egy járdába csapódott a homlokom, még utoljára a melegséget, ahogyan az agyam átfolyik a szájüregembe, majd csend és sötét lett néhány pillanatra, és mikor felnéztem, veresszárnyú keszegeket láttam, nagyon élénk uszonyokkal és elrúgtam magam a tó aljáról, felfelé törve, a napsugarak felé.

Arra vágyok, hogy legyen bennem igény az egyformaságra, minden nap olyannak lenni, mint aki kiszámítható, mint akinek nincsenek hirtelen jött ötletei, mondhatni: rövidzárlatai, elképzelem, hogy valamin változtatni kellene, vagy épp menni kellene onnan valamerre, esetleg vágyakozni arra, hogy másvalaki legyek, vagy máshol éljek - nem akarok tovább abban a szerepben élni, amelyikbe beleragadtam valamikor az időm kezdetén. De elbizonytalanodok, az utazás és a mozgás erről a pontról nézve menekülés, "Kisharangot ringatok, maszatolom a mondanivalót, ha lehet feléd táncolok, hogy karjaimban úgy legyél, mint Kedves Kedvencem!" - dúdolom a jól ismert slágert és a combizmaimat markolva, alulról próbálok feléd közelíteni - ó, öreg indián barátom, drága űrlényem és a Megőrző, olyan nyúlánk lettél, szép hosszú szivárvány, ma én leszek az idő, csak így szerényen, a szemeidbe nézek és ha tudom megpuszilom elalvás előtt a szemhéjaidat, nehogy hiányérzeted legyen, lennél a kisinasom? "lennél ugye?" - kérdeztem tőle. Majd rámosolyogtam és megcirógattam az arcát, ő úgy maradt ahogyan a gondolataimban kimerevedett, a szája kereken, mint egy bagoly odúja, üvöltésre nyitottan. "Ennek az egésznek semmi értelme Sir! Nemdebár?" - mondtam neki és az "n" hangot jól megpattintottam amikor elhagya a nyelvemet, lehetne bárki belőlem, akár versmondó is, nagyon szeretném ha mesélhetnék neked, ha közelre hajolhatnék az öledhez és miután kitűrtem az ingedet és felhúztam, megcsókolnám a hasfaladat és az első két metszőfogammal belecsípnék a bőrbe, egyre erősebben, mint egy bogár, te felkuncognál és közben arra gondolnál, hogy fájhatna egy kicsit jobban is - arra gondolnék, hogy az aluljáróban, ahol ma sétáltam, be volt szorulva napok óta egy sikoly, bárki végigsétált rajta ugyanaz a sikoltást hallotta végig, arra gondoltál közben, hogy lehetne ez az egész test halott, vagy egy testmágus is lehetnék, aki a péniszére zsinórral néhány könnyebb súlyt erősít, miközben meditatív állapotba kerül, a csípőjét lassan mozgatva kicsit himbálja őket, majd óvatosan leteszi elém és kéri, hogy fogjam meg az inas, izmos nemi szervét és miközben a hasfalát rágcsálom, csak engedjem a számba csusszanni és utána tegyek belátásom és vágyaim szerint - kacsint is hozzá, én meg felugrok, kirohanok a sikoltás aluljáróból, átugrok egy húgypocsolyán, a sárga színe olyan mint ha egy epebeteg forró, lázas tekintettel nézne vissza rám, belsejéből az égbolt integetne, csak üresen, felhők nélkül - elmenekülök, nem akarom, hogy itt az aluljáróban kellejen szopnom fényes nappal, nem akarom, hogy lássanak és markolják a hajamat, előre hátra ráncigálva mint egy rongybabát, szaladok és néha hátra merek pislantani, ellenőrzöm, hogy nem követnek-e és a közeli kocsma bejáratából erőltetetten mosolyogva egy "Viszlát!" -ot suttogok az aluljáró felé, ahol a sikoly még napokig hallható lesz.

Amikor ezeket a régi fájlokat olvasgattam, arra gondoltam, hogy a legjobban arra vágyok, hogy minden nap újra és újra melletted ébredjek, ez annyira egyszerű és olyan mezei, fesztelen, magától értetődő vágy, amelyből nem tudnék semmilyen érdekes történetet kerekíteni, nem lenne alaklamas arra, hogy érdekessé váljon, de hagyom, nem gondolkodnék most ezen, csak elnyúlnék mögötted és hátulról ölelve elképzelném, ahogyan egyre mélyebbre bújnánk a paplan alá, hogy azok a fura neszek a konyhából ne közeledjenek többé, ne kaparják az ajtót kívülről - mintha bármi is meg tudna védeni ezektől, mintha lenne gyógyszer a képzelgés és a félelem ellen, éreztem a lélegzésedet, arra gondoltam, hogy bármivel is próbálkoznék kibújni innen, hogy talán láthatnám fentről magunkat. A mennyezettől néhány centire lebeghetnék, halltatnám azt, ahogyan ott susogunk egymásnak, elképzeljük, hogy mi történt volna ha nincs ez a szoba, amt amíg éltünk menedékként használhattunk. Vigasztalnálak, de csak az elutazás iránt érzett vágyat tudom érzékelni, "Elég lesz." -sóhajtottam, közben előre is figyelnem kellett, az érzékelők minden adatot egy-egy átmenetileg létrehozott embercsoportnak továbbítottak, én pedig tanulmányoztam, hogy hogyan álltak hozzá a feladatnak, mik az első lépéseik, ezeket már láttam, nagyon sokszor végigcsináltam, szerettem nézegetni ahogyan az elődeim megbirkóztak egy feladattal, tetszett ahogyan a fejnek nevezett hatalmas testrészük okosan mozgott, néha észre sem vették, annyira elmerültek a kommunikécióban, amelyet a kiáramló földi atmoszféra ki-be mozgatásával, hanghullámokkal csinálták. Visszabújok egy picit melléd újra, bekapcsolom magunkat, érezni akarom ahogyan bújsz, ahogyan az ölelésünk során, ahol összeérünk, minden kicsit melegebb lesz, és tudom, illetve érzem, hogy kedvedre való a melegség. Ahogyan a mennyezett alatt lebegő testből nézem magunkat, mosoly-szerű ingert érzek, ez a kedvesség? Néha jó lenne összerezzenni, akarom, hogy megrémüljönk, mert ezen a kétdimenziós síkon nem lehet valódi rejtekhelyet találni, esetleg valamit magam elé húzhatnék, de az olyan, mintha szétmaszatolnának, vagy elémrajzolnának filctollal egy fekete négyzetet, pedig ez csak egy szoba rajzolata, egy kétdimenziós síkra vagyunk felveszítve, vonalakból hajlítva, a mögötted - ebben a szobában, csak annyit jelent, hogy melletted, az átkarolás pedig a kontúrjaink kereszteződése, árnyék nélkül - nincs felületünk, nincs körülöttünk olyan rész, amelyet testnek lehetne nevezni, de az ereink mégis látszódnak a vonalak között, a színeket is észlelem és még arra is emlékszem, hogy valahogy oda tudtál gurulni hozzám mielőtt összefonódtunk, de mindig kellett valaki, aki mozgatni tud bennünket, aki átrajzol egy kicsit arrébb ha mozogni szeretnénk. Ezt elraktározom, ez az ember-emlék kusza volt, nem vagyok benne biztos, hogy megértettem őket ott a szobában, közben figyelnem kellett a külső dolgokra is és az embercsoportra is, meg a különféle emberiségekre, amelyeket azért képeztem le, hogy a háborúik közül megvizsgáljak néhányat, az agresszivitás és a szenvedés elképzelhetetlen formái idegenek voltak még előttem, valahogy mindig elkerültem, hogy átlapozzam ezeket az epizódokat az elraktározott történetek közül.