képek, betűk

Szétzilált ütemű metronómok, képek, kitt-katt, elengedem a kezed, utána még néhány másodpercig érzem a tapintásodat, egyre kevésbé, gyengültében csak akkor érzékelem, ha odafigyelek és minden más ingert megpróbálok kizárni, nem tudom melyik vagyok és melyik vagy te.  A menekült holdak borzalmas szikrákat szórnak szerteszét, egymás szájában építgetnek fészkeket, pánikroham a falaktól, nem mert közelednek, nem mert elválasztanak, csak mert eltakarnak előlem, úgy alszol mint egy menyétlány a rongydarabok alatt, amit összehordott a fészkébe a közeli házakból, közben a szádból pipáznak a harcsák, a közeli holtágban fogtad ezeket még a nyáron, most emlékként is megjelentek és tartod őket, najó, nem vagyok biztos benne, hogy a verőered által életben tartott lény-lány és te ugyanzok vagytok, daloltok ahogyan megszoktam és még a lábfejetek hajlata is majdnem ugyanolyan, nem tudok dönteni melyik az igazi és hallgatom az áriátokat, közben ingatom a fejem és amíg a hangok jönnek, addig nyugodtan várom a véget, majd ha elhalkultok és újra félhetek, akkor visszakéri magát az a rosszarcű, borostás bánathuszár, akinek az egyetlen öröme az ellenkezés vagy a gyötrés, de az este általában elrejt mindenféle nálánál haloványabbat és sötétebbet - nincs kivétel, ez a tulajdonsága, legyen az kapalpács vérfoltokkal és hajtincsekkel, vagy széntüzelésű kályha a a dédi kiskonyhájában - mindegyik láthatatlanná válik, előremutat az az ujj, amelyikben hittél akkor, amikor még lehetett választani. "Könnyedebb egy kicsit?" - kérdezem és közben megvakarom az orrom bal felén azt a sebhelyet amit egy tegnapi pattanás elvakarása okozott. "Most, ideje, lenne, elgondolni, hogy mi neked a minden és mi nekem ugyanaz." - fordulok feléd csodálkozva. Kérve-kérve-szerepelve egy piruett és egy elvérzés közt, csak a magától értetődő történetekre vagyok kíváncsi, egy almaszedésre, egy disznóölésre vagy annak az emlékére, amikor egy málnabokrokról szedve a gyümölcsök maradványait a nálam körülbelül tíz évvel idősebb szomszéd lány melleit lestem, akkoriban még nem is maszturbáltam, de valamiért mégis izgatott, a hormonok már beindulhattak, "jóképű halott lehetsz, ha akarod: minden este" - gondolta és egy vékonyszájszélűt somolygott hozzá. Szélfelfújta mezők az első biciklizéseim emlékképeiből, búcsúi sütemények krémje, emeletekbe rakva, fehér-csoki-fehér-csoki-fehér-csoki: és a tojásszagú tészta, "Vajon elhalványul a gyerekkor legtöbb olyan emléke, amelyik nem volt annyira fontos?" - kérdezte magától. Közben a torokbanzárás egy olyan eredeménytelen próbálkozás, amelyből nincs visszaút, te kedvessség, te akármi. "Megijedtem." - suttogtam a műszerfalak kódjait átélve, nem akarok ennyiféle szálon történni, akarom a vagyalagosságot, azt, hogyan nevezzük? Egyetlen hang mondja, hogy valóságnak kellene hívni. Elgondolkodtam, van-e rajtunk kívól még olyan táncika, retyerutya, pittyenputty, ahol a félelem és a félelmtől való riadalom, ennyire előfeltételezi egymást, azután viszonyleg ugyanolyan maradok, a te idősíkodban, csak ott, hogy legalább annyi legyen, hogy Jelennek tudjam hívni azt, illetve azt, vwgyis időbélyegként, azt a szakaszt, ahol együtt voltunk arra a néhány másodpercre, amit valóságként éltünk meg. Rendben. Zagyvaság, talán elfelejtem holnapra, talán lesz egy olyan része ennek az átkozott időbeniségnek, amelyik eltakarja a szemérmemet, vagy felfedi a mocskomat, csak ne éhezzen az ami enni szertne, ne kuncsorogjon élvezetétel után az, ami soha nem kérne örömöt, mert egyszerűen csak elkezdené falni és nem is érezne ízeket közben, csak ette és zabálta, akármit, akárhol csak sok legyen: apám szürcsölte így a levest minden vasárnap, utáltam, egy bizonyos idő után, ami talán csak néhány másodperc, képzeletben, miközben az egész történet a másodperc milliárdnyi része alatt zajlik le: ellenálhatatlan vágyat érez arra, hogy életben mardjon. Sugárzás, sivalkodás. Közel voltam hozzánk és elgondoltam, hogy te meglátsz, akarás és szűkölés, a vágyak egyenes vonalban sugároznak, megnevezném őket és megmérném, azt hiszem, hogy ha tudnám, akkor hossznak és mélységnek mondanám, pedig csak számsorok. Elernyedés, szökve a saját magam kezdeményezte Életrehívásból, belemenekülve a nyári este szűkre szabott naplementéjébe, ahol a szél által felkapott por vörösesre festi az égboltot, és ahol a fiatalnak álcázott, újjászületett kalandorok elképzelik, hogy ők megmardanak öröknek, sőt akár a részeim is lehetnek és éppen annyira élénken, annyira mondanám: zöldellően és üdén élnek majd bennem, ahogyan az emlékeiken keresztül saját magukat mérték. De nem. Ugyanolyanok mint más. Nincs különbség. Amit ma tapasztaltam az több volt mint ellenállás, forradalom, vagy egy politikai kényszer, vagy a valamit tenni kellene az emberiségért gondolatok akármelyik folyománya - gondolja, felkiállt és záróizmaiból gömbbé düllesztett trombitaszót facsar az égre, "Én lettem a mantra!" - susogja, elhalványult szemérmességgel. "Én lettem a bócorgás!" - mondja. "Én, az élet!" - sikoltja. És csak hallgatom, vagy fülelem, csendből a rendbe, meg vissza, szárnynélküli az áldás és ölelés nélkül az a vékony gyalogmezsgye, ahol átjárunk a jelenből a jövőbe, akárhpgyan is: élesere köszörült gyilkokkal.


"Hogy van az, hogy a reggeli teám zöld felületén úgy is aprócska porszemek látszódnak ha semmihez nem ért hozzá, ha nem volt mennyezethullás, vagy bármi hasonló port felkavaró dolog, néha nem is porszemeknek tűnnek, hanem pici rugócskáknak, melyek csak rezegnek a felületen, nem minden szögből látszódnak, csak ha negyven-negvyenöt fokos szögből nézem a poharamat. Értem ezt?" - kérdezgetem magamtól. Ma reggel különösen hideg van, mínusz két fok, a vonatom 5:20 körül ér be a Blackfriars Station-re, mindig a legelső vagonban utazok, megszokásból, ugyanazon a helyen, a híd déli lábánál jövök ki, ilyenkor még az összes jegykezelő kapu ki van nyitva, elsétálok a híd irányába, az első dolog amit keresek az a Fészekben Lakó úr, ráköszönök. Neki ott kell lennie minden hajnalban, ha esetleg nincs - előfordul, akkor aggódok. A Blackfriars híd déli lábánál ücsörög, van ott egy virágosláda, abba szokta befészkelni magát, nagyon kövér és a hátsója pont beleillik a ládába, mint egy nagy madár, ott ücsörög, de csak ebben az időben, éjszakánként mászkál és egy gurulós utazótáskát húz maga után. Mikor ezen a környéken laktam többször is láttam őt hajnalban, a híd felé sétálva, úgy sejtem, hogy neki is megvan a maga napirendje és útvonala amit bejár. Ma ott volt, a hideg miatt sok-sok réteg ruhában ült a fészkében és a homlokán egy napszemüveg volt, soha nem láttam még ezt rajta ezelőtt, de sapkája nem volt, csak gubbasztott, mérhetetlen csendben és türelemmel, a magányába zártan.

Ez egy álmos reggel, este altatót szedtem be, többet a szokásosnál, emiatt nagyon kába vagyok.