képek, betűk

Az értékvesztésre való hivatkozásokat hallgatva gyakran zavarba jövök, értem és észlelem, mégis nehezen tudom teljesen befogadni azokat az ál-érveket és indokokat, melyeket újra és újra visszahallok, vagy olvasok, sokféle lehet, lehet egyszerű baráti beszélgetésben megjelent mondat, egy-egy családi beszélgetés során felmerülő mondatfoszlány, vagy akár: visszatérő motívuma a szélsőségeknek, a legkülönfélébb politikai, vallási ideológiák és szélsőségek hivatkozhatnak rá és az értékek valamilyen homályos elmúlása, vagy a múltban való meglétének elképzelése újra és újra felmerül és hat. Ez természetesen éppen úgy nem kortárs jelenség, mint szinte egyik politikai/filozófiai irányzat sem, vagy pusztán a gondolat: "régebben minden jobb volt", "régebben volt értékrend", "régebben jobban odafigyeltünk egymásra" stb. nincs ezekben semmi új, csak a gondolatokat és a propagandát terjesztő eszközök változtak, ma az internet az elsődeleges felülete szinte mindennek - ennek is, "talán itt lenne az ideje, hogy ne használjam?" - kérdezhetném, de ez a gondlat maga lenne a tömény értékvesztésen való sipákolás. De, őszinte leszek és bevallom, hogy komolyan foglalkoztam már azzal, hogy lehetne annak értelme és haszna ha minden online eszközt kiiktatnék az életemből, elgondolkodtató, hogy mennyi ideig tartana megszokni a valóság lelassulását, az információk mozgása minden irányban és minden irányba nagyon nagy mértékben lelassulna, szinte megtorpanna az életem, vagy le is állna egy időre. Én a számítógépekkel együtt fejlődtem, az első számítógépem egy Didaktik M volt, akkoriban már függő lettem, a tizes éveim első felét már ott töltöttem a számítógépem előtt és arról álmodoztam, hogy egyszer majd írok egy olyan programot, amelyik mindent fog tudni, olyan infromációkat fog kiadni, mint városok története, esenények dátumai és hasonlók, miközben bicikliztem ki a faluból a közeli tóra horgászni, ilyeneken járt az agyam, de nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogom tárolni azt a sok adatot, mert a magnókazetta nem tűnt megfelelőnek, akkoriban ugyanis ezeken tároltam az adatokat, egyszerű 8 színből álló képeket például el tudtam menteni egyszerű audó kazettára és onnan vissza is lehetett olvasni, fantasztikus érzés volt. Akkoriban fogalmam sem volt még arról, hogy már léteztek hálózatok és olyan rendszerek, ahol már képfeldolgozás folyt, meg hálózatokon jöttek-mentek az adatok, publikus internet akkoriban még nem létezett, de zárt laboratóriumokban már használták az ott dolgozó kutatók, de nekem akkoriban, természetesen erről fogalmam sem lehetett. Az értékvesztés érzékelésének illúziójából kiindulva írtam a számítástechnikai tapasztalataim kezdeteiről, mert ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor az akkori kommunikációs módszereket, vagy az akkori családi kapcsolatokat ma tarthatnám értékesebbenek a mainál, vagy emberibbnek (hogy ez mit jelent, azt mindig másképpen értik, a céltól függően - ezerféle dolgot jelenthet). Akkoriban (nyolcvanas évek második fele) többet jártunk össze a közelebbi családtagokkal (unoktestvérek, szüleim testvéreinek a családja), voltak nagy, közös összejövetelek, sőt közös kempingezések is a természetben (sátrakkal, tábortűzzel, több napos ottléttel). Ma nincsenek. És? Nem érzem azt, hogy az ott a múltban értékesebb lett volna, egyszerűen csak más volt, lassabb volt a kommunikáció, kisebb volt közlekedés az utakon, lassabban terjedek a divathullámok, zenék és kevesebb-féle étel volt a boltokban az emberek könyvtárakba jártak és bár ugyanolyan őrült/zseniális/semmirevaló/hasznos gondolataik voltak mint manapság, azokat nehezebben tudták megosztani másokkal, emiatt az álhírek, kamuk, hazugságok is lassabban terjedtek, például ha valaki ufóhívő volt, akkor könnyen hihette azt, hogy egyedül van a és csak néhány hozzá hasonló beavatott él a környéken, havi egyszer vagy kétszer elment a könyvtárba és kivette a kedvenc UFO-s könyveit és odahaza olvasgatta és ábrándozott, meg elmélkedett, nem kapott olyan sok visszacsatolást, álhirt, hamisságot és nem tudta megosztani a lázálmait és összeesküvés-hitét másokkal - egyszerűen írva: lassabban történtek a dolgok körülötte. Ma ugyanezek a dolgok szupergyorsan terjednek, bármilyen összeesküvés. bolondság, fél-tudás pillanatok alatt elterjed, keveredve az emberi perverziók mindenféle bugyraival. Ezekben semmi új nincs, csak a technológiai közeg változott - igazán nagy és új dolgok magában az emberi elmében nem történtek, nem látok tehát semmiféle értékválságot, csupán az információk sebessége változott, ezt érzékeljük és sokan ettől félnek. De ebben sincs új, a ludditizmustól kezdve, a már korábban a napóleoni háborúk idején is meglévő technológiai ellenes harcokig, vagy az amishokig - sokakban volt és van és lesz is valamiféle múltbarévedés és a régmúlt dolgok iránt érzett nosztalgia, ez az egyszerű visszagondolástól kezdve az egészen szélsőséges politikai nézetekig bármilyen alakot ölthet. Jelenvaló és jelenlévő. A múltban élés tévútjai, esendő emberként nekem is vannak ilyen gondolataim.

Az értékvesztésem önmagamból indul, egy félelem-fajta, ragaszkodni akarás valamiféle stabilitáshoz, amiről azt vélem, hogy akkoriban, ott a távolban valami olyan közeg létezett, amiben az élet jobbnak tűnik. A "jobb" jelentése ebben az esetben egy szubjektív értékítélet, emiatt az értékvesztéstől való félelem nagyon sokféle lehet, a politikába átfolyva pedig - pontosan a sokszínűsége miatt, remek hívószó és propagandaeszköz lehet belőle. A személyes történeteken keresztül hatni tudó, de a személy társadalmi csoportokhoz való kötődésén keresztül is hatni képes, így  gyakorlatilag nagyszerűen alkalmazható bármiféle propagandában, hiszen az egyén félelmeire lehet vele hatni, mint egy hárfa, amelynek a húrjait az pengeti, aki kellően gátlástalan ahhoz, hogy mások félelmein játsszon. És sokan vannak ilyenek. És sokan vannak azok is akik rettegni szeretnének, félni akarnak bármitől, ami az értékvesztésről való rettegés-történeteikben szerepet kaphatnak mint negatív szereplők, ez már átvezet a xenofóbiába, rasszizmusba, homofóbiába vagy bármelyik, hasonló emberi gyarlóságba, és emiatt ide, ehhez a ponthoz, ahová ezeket propagandával be lehet csatolni az emberek gondolatai közé, előszeretettel kapcsolódnak politikai irányzatok, politikusok és a  szórakoztatóipar. Mindezek egymástól függetlenül, egymást olykor erősítve. máskor gyengítva, vagy csak mellőzve - ott vannak és párhuzamosan mozgásban tartják az egész masszát, amit emberiségnek nevezünk. Kultúrkörőktől függően más és más módszereket és más "húrokat" megpendítve - természetesen. Az én személyes értékvesztésem nem létezik, soha nem létezett és nem hiszem, hogy létrejön, talán ez a legjobb védekezés a propaganda ellen: nem gondolni a dolgokat  statikusnak. Ez nem értéktagadás, pont ellenkezőleg. A tanulási folyamat és a változás elfogadása nálam emelte az empátiára való képességemet, elfogadtam, hogy az emberek gyarlósága nem gonoszság és, hogy a kulturális, nyelvi és egyéb különbözőségek nem predesztinálnak senkit semmire. A kommunikáció sebessége önmagában nem okozója semminek, a kommunikáció tartalma az ok továbbra is, éppen úgy, ahogy a középkori pogromok miatt sem a szóbeszéd sebessége, vagy a lovasfutárok gyorsasága tehetett, hanem a propaganda, a tartalom és a közeg amiben terjedni tudott, a mai korban sem a hálózatok sebessége a gond, hanem a rajtuk terjedő tartalom, és ha még távolabbra lépek, akkor még a tartalom sem okolható semmiért, hanem a tartlamt befogadók tudásszintje, szövegértése és elmeállapota az ami a végső eredményeket okozza. Ha ugyanis feltételezem az Értelem létezését - márpedig feltételezem, akkor annak képesnek kellene lennie a valóság kiszűrésére, de  az értelem önmagában még semmire nem garancia műveltség nélkül, meg az életkor első éveiben eltanult empátia és EQ nélkül. Bonyolult kombinációk, összetett retegek és folyamatok - pedig mindegyik mögött ott van egy viszonylag egyszerű ok húzódik meg: a félelem.

Az értékvesztésem, körbenézek a közösségi iroda-térben, ahol ülök. London belvárosa. Mindenféle értékrendek és kultúrkörök érik és fedik át egymást, szinte követhetetlen sorjázásban és megfejthetetlen kód-formában, hagyományok és újdonságok, a pillanat hevében született dolgok, meg a múlt történetei az arcokon, és a múlt nem csak egy személy múltja, hanem az arcvonások, a nyelv és a kultúra múltja, mulandó mindegyik. Az elmúlt több ezer évben sokszor cserélődtek ki a legkülönfélébb dolgok, egész kultőrkörök települtek át egyik helyről a másikra, mindig minden viszonylagos volt. A jelek az arcokon maradtak, ott feszülnek és nem hagyják, hogy teljesen elmúljon az ami addig történt, pedig talán jobb lenne. Jobb lenne arc nélkül? Vajon az én arcomra mi van kódolva? Az értékvesztések egyik visszatérő eleme, a nemzet fogalma nem is létezett még néhány száz éve, ez egy egészen új találmány, ma mégis egyre fontosabbnak tűnik a kortárs propagandákban és egyre nagyobb jelentőséget kapott, A nemzet szó a régi francia "nacion" szóból származott át az angolba, ami viszont a latin "natio" szóból jött, ami konkrétan "születést" jelent. Sokan kétféle nacionalizmust különböztetnek meg, polgárit és az etnikai alapú nemzetképet, ay előbbit a francia forradalom utáni eseményekből származtatva, az utóbbit pedig Johann Gottlieb Fichte munkáiból. Az én értékvesztésem egyikhez sem kötődik, mert nem hiszek a nemzetben, nem hiszem, hogy bármiféle közösség származási, vagy helyi alapon és a nyelvi egyformaság okán: összetartozna. Bármikor lehet új nyelvet és új közeget tanulni és váltani, a posztmodern ember többféle identitása pedig ma már szinte mindenütt rögvalóság - csak valaki tudomást vesz róla és elfogadja, valaki pedig nem. Ezért szoktam mosolyogni azokon az embereken, akik a beszúkült, bezárt kis világukról szóló propagandát például az interneten terjesztik, vagy a valamiféle istenségről szóló vallási tanokat a Twitteren terjesztenek. Amikor a propaganda, vagy vallási fanatizmus olyan eszközön terjed ami önmagában bizonyíték a propaganda vagy vallási fanatizmus ellen. Amikor a technológia puszta léte nevetségessé teszi a technológiai használóját. Az értékvesztéseseink nevetségessége önmagunk félelmeivel kacsolódik össze. Korábbra megy vissza minden, talán a legelső eszmélésünk idejére, amikor még törzsekben sem éltünk, csak egy-egy horda volt. Mindentől féltek, minden fűszál mozdulása veszélyt jelezhetett, minden moccanás, minden idegen fajtárs veszélyt jelentett - és ez olyan mélyen van az emberi tudatba kódolva, hogy csak nagyon sok tanulás, tapasztalás és pozitív esemény képes gyengíteni, de olyakor a legkisebb vélt veszély is előhozza a védekezést és a rettegést. A politika pedig évezredek óta erre épít. És működik. Űjra és újra tragédiákat okozva. A jelenben egyre gyorsulva a jövő felé, ki tudja mi lesz a vége. Meddig megyünk el? A közvetlenül az agyba sugárzott értévesztés és illúzió lesz a következő lépés? Akkor már talán testre sem lesz szükség, bárki belerévedhet a múltba a legmodernabb technológiák segítségével, mint a mai film-rermékekben és sorozatokban, ahol az illúziók egyre valóságosabbak, az erőszak egyre jobban átélhető és bármilyen propganda egyre könnyebben terjeszthető. Nem tudom mi lesz és nem is akarom tudni.

"Ezek olyan világokból átszűrődő gondolatok, melyeknek úgy van közük a valóságomhoz, mintha még élnék és ember lennék, pedig csak emberek klónjainak sora van bennem, egyik a másik után, közelitve valami felé, egy-egy tudatból csoportokat létrehozva, átélve mindegyik érzelemivlágát, miközben az űrben haladok a célom felé," - ezt talán majd a jövőben gondolja egy gép-ember lény, ami maga az ember akkori formája lesz, "nincs kétségem affelől, hogy így lesz" - gondolom ezt most a jelenben, elképzelem, hogy a része lehetek annak a kollektív emlékezetnek, amelyet milliárdnyi tudat felélesztése, használata és felhasználása jelenthet majd, egy akkori emberi lény úgy olvashat majd bennük mint mi a manapság a könyvekben, mintha párhuzamosan milliónyi könyvtár tartalmát lapoznánk át, kép, hang, érzés és emlék formájában. Bárkit ki és be kapcsolhat magában, akár csoportokat is, alternatív emberiségeket létrehozva, alternatív történelmekkel. Az egész játékká válik és csak a kísérletezés örömét szolgálja? Vagy lesz célja? Van-e célja? A cél és az idő: a két képrázat, mindkettő uralása megnyugtatólag hat az emberi tudatra, azt a képzetet kelti, hogy van befolyásunk a történésekre.