.

tegnap nagyon rossz hangulatban voltam, mikor nem, olyan mintha mindig tavasz lenne, este olvastam egy interjút Kertész Imrével, egy kicsit rokon lelkek vagyunk, a Gályanaplót amikor olvastam, olyan érzés volt, mintha rólam is írt volna, kezdeben, nagyon fiatalon, kirekesztve önmagunk és mások által, olyan helyre születni, gyerekként és kora-felnőttként olyan világokban, kultúrkörökben élni, melyekkel nem tudunk azonosulni, ahol, oly gyakran az ostobaság és a kapzsiság az egyedüli erény --- szerencsére, nem is engedték meg, hogy odapasszoljak, beilleszkedjek, visszanézve, jó, hogy kitúrtak és kinéztek maguk közül,,,,,,,,,,,,,, LÓ, EGÉR, PINTY, ALVÓ RÉPA, RŐZSE, REMETE .... azután, később menekülések, sorozatban, végül rájössz, hogy mindez mellékes, mert a valahova tartozás bódulata, valójában csak gyávaság - nem mernek szembesülni a valósággal, helyette kitalálnak maguknak dicső múltat, szebb jövőt, a rádöbbenés helyett pedig a biztonságos akolmeleget választják, a másokra mutogatás minden erejével és képzelt nagyságával ------ önmagad ostoba kiemelése. Mielőtt ráébredsz erre: rossz és érthetetlen az egész, de ettől felszabadulsz, nagy levegő, megpihenés, röhögés az egész katyvaszon és visszanézve már semmi jót nem látsz ott, ahonnét sikerült elmenekülnöd, olyan mintha álmot néznél vissza, egy túl hosszúra nyúlt és rossz álmot. végül csak egy nyelv marad, amin írsz, beszélsz, de ezen kívül nincs semmi közöd ahhoz a helyhez, ahonnét elmenkültél.
valami ehhez hasonló érzés, de nem akarok ezzel foglalkozni csak az interjú kapcsán jutott eszembe. p.
szeretem Glenn Gould játékát, épp Bach zongoradarabokat hallgatok tőle, pontos, nagyon pontos és mégsem gépies.

Glenn Gould, Bach The Well-Tempered Clavier