képek, betűk

"vulgármaterialista minden szobanövényem, csak a tápanyag érdekli őket, a kémia dolga, minden egyes gyökérfonál teljesen közömbös - akár velem szemben, készítettem nekik egy listát, mindenféle istenek neveivel, felolvastam nekik, de egyiket sem ismerték fel, pedig azt hittem lesz egy név, aminek hallatán felszisszen majd a törpefenyő, vagy a zöldike, de semmi ehhez hasonló nem történt - csak a fény érdekelte őket, csak az energia szivattyúzása... rá sem hederítettek, hogy nevetek magamon, azzal sem törődtek ha nem volt véleményem, és hogy ilyenkor a Jóakarók azonnal gyógyszerrel kínálnak - ezt észre sem vették, de mivel egyéniségem sincs, ezért nem tudom elfogadni ---- beleveszek a magam által gyártott csapdákba?" ezt p. mondta ma reggel, épp amikor David Lynch új albumának a hallgatásán kapta őt k. Mammi, a nagyfarú édesanya-gép, aki szerelmes a húsdarálókba és az ikeás bútorokba. p. később azt mondta, hogy DL által megértette, hogy mi az időskori fiatalság, meg, hogy micsoda erő van abban az emberben, annyi szórakoztató film után, most popzenei slágerekkel jön? a mondat végén nagyon felemelte a kérdezéskor amúgy nem ennyire erősen szokott-volt használatos nyomatékot. szegény p. kicsit elveszett, nem bírom őt követni, túl buta vagyok ehhez a magassághoz, nekem csak a lábujjaim figyelése jutott, formásra nyírt körmökkel ülök a székemen, alattam egy pupikék pokróc, mint a bársonnyúl bundikája, puhácska, a bal láb második ujj körme kicsit szögletes, kerekítek rajta. ma reggel csupaszra borotváltam magam? - kérdezi Mammi Édesanya a habok közül, mert időközben bemenet a fürdőszobába és most onnan untat. bambul. így jártunk. a nagy igazságok. szomorú diskurzus. oké, ismered Alfred Leslie Pull My Daisy című munkáját?

 Alfred Leslie & Robert Frank- Pull My Daisy (1959)

nehéz elhinni, hogy ezek az emberek is meghaltak. és szomorú is egy kicsit, a történetük ennyiben más. "a múltban élünk, ottan éldegélünk?" - kérdezi p.. "nohát" - sziszegi, "a szükségszerű ébresztő, lóbabos-szellentés" - okoskodó hangja mint egy kályhacsőbe ha belemordulsz, de nem történt semmi, végülis, csak az, ami a filmben Apollinaire nevével: a vers részévé válik, a poém mint poén, szórakoztatni merészelt? nah, hagyom - van amikor nincs értelme a vitának, és van amikor igen? ma még gond nélkül létezünk, itt, a kétezres évek második évdizedének első felében, nem foglalkozom művészettel, sem fogászattal - mégis, valahogy, úgy képzelgek, majd úgy táncolok, mintha érdeklődnék - szépen sorba rendeztél mindent, a 60-as évektől a 90-es évekig, én átröhögtem az egészet, nem gunyorosan, inkább lebénult arccal, zsilettpengével a bőrömet karcolászva? hogy azután békésen ücsörögve, hallgassam a súgást, amit az autók soha nem szűnő zaja okoz, ez mindenütt ott van, még a Szahara közepén is?,_?, mint a kozmikus háttérsugárzás - fátyollal borítja merengő homlokod? a bársonyos, mély melegség? olyan mint azok a csigaházak, amit a gyerekeknek szoktak adni, hogy hallgassanak bele, anyuci, apuci a tengerpartról hozta, és ha belehallgatsz, akkor a tenger susogását hallod vissza. van másoknak is efféle emléke? szörnyű? és vannak, mint divat-filozófia gyárak a hátsó udvarban, gyártanak, pöfögnak, publikálnak, ők tudják, a teóriát ugyanis tovább kell vinni, igény van rá, rámutatni arra, ami bár utánzás, de lehet róla mesézgetni? egymást bekenni édes mézzel? például, például összekötik a Zen-t az iPhone dizájnnal és alkalmazás fejlesztéssel, hogy legyen valami, amit modern-ként rárakhatnak a tálcára és körbehordhatják, szép képekkel, szép, egészséges embereknek, drága karórájukra ránézve, bolyhos, pihés, szövetruhájuk organikus fonalain megcsillan a pára, nézek, hátra, kár értük. rák értem. üresség. a kritikához buta vagyok, a kreativitáshoz pedig kevés - képzavaros, velejéig rohamosztagos? ó, édes a lábujja. vannak akik újra és újra azt a bizonyos lábujjat szopogatják, aztán úgy tesznek, mintha előttük még senki nem szopta volna? körbenéznek, eredeti volt-e a póz? türelmetlenek vagyunk, a fehér foltokat képzelgéssel töltjük fel, vagy hazudozással, kicsi a különbség, de jelentős - ezt belátom, az utóbbi néhány napban megnéztem néhány felvételt (interjúk és egyebek) a hatvanas évekből, valójában zavarbaejtő volt a felvételek minősége, pontosabban az, hogy ilyen kis idő-távolságból - ami ugye, gyakorlatilag még a mi közvetlen jelenünk, hat ránk - szóval, hogy ebből a korból, micsoda rossz minőségű filmfelvételek vannak, a fekete-fehér zajban néha még az arcok sem látszódnak rendesen, a mimika elvész. Akkor, mi is van a régebbi múltunkkal? azokkal az emberekkel, a több száz, több ezer évnyi távolságban élőkkel, akiket csak a régészek kutatásai alapján ismerünk, képkockák, hangfoszlányok és a legtöbbször bizony, írásos ún. emlékek nélkül - vagy hamisítók, akarnokok, gyilkosok és egyéb példaképek szövegei alapján. mély kút. de épp ezért könnyen feltölthető képzelgéssel. többek közt, ezért is létezhet a sok ködös vallás, misztikum áltudomány? mert mindenre tudnak választ adni. gátlástalanul? félelmetes ez a kút. és ismétli önmagát. és oly sokan bámulják, és töltik - felváltva. rettegek ettől. a magyarázatnak álcázott ítélet? az egyformaságunk igazsága félelemetes, a különbözőségünk hazugsága erőket szabadít fel. csak a megfelelő módon kell a hazugságot elindítani a lejtőkön, alul tárt karokkal várják?

szalmakalapot kellene vennem, már hosszú évek óta nem napoztam, nevetségesenek tartom a napozást, és ha csak tehetem, elkerülöm a napsütést.

Wayne Koestenbaum, 

I Pose Problems, 

2010, Acrylic on Canvas, 20×16 inches. Images courtesy of the artist.

a formak színek kavargását, a gyorsaságot, a lassúságot. utálom? szereetem? seeemleges?

nem tudni.

ezt sem.

nem látlak.