képek, betűk

john cage-ről egy egész korszak jutott eszembe, tudom, teljesen indokolatlanul, de valahogy összefonódott bennem a beat korszakkal, és a későbbi, populárisabb mozgalmakkal, némi valóságtartalma lehetne is ennek az egésznek
berágtam magam a matrac közepébe, egy körülbelül ötven centiméter átmérőjű hangyát találtam ott, először azt hittük egymásról, hogy gyárban készültünk, de azután elkezdtünk beszélgetni, a beszélgetés felénél átölelte a vállamat és a rágóival cirógatta az arcomat
he odament, he megfogta cage ujjait, ahogy kilógtak a ketrecből, simogatni kezdte a heréit, hátha kap ondó mintát, a hangyák ugyanis csak cage spermájából tudják szinten tartani a szaporulatukat, tot, helyesebben
aki ilyen badarságokat gondol reggel, vajon átéli, benne van, mozog, vagy csak szeret lófaszként lelógni a holdról
nem tudni, ahogyan azt sem, hogy C és barátja: szemüveges költő úr, miért szerették annyira a buddhizmust, indiai vallásokat, nyilván, esetleg?????????? számukra, nyugatról nézve, filozófiának tűnt, ami amott, a romantikus távolságban, nagyobb részben vakhit és buzgóság, a lényeg annyi lehet, hogy ami belül nem volt, azt kívülről kellett pótolni, ezért a sok képzelgés, kérdés csak
a mirigyei úgy mozognak fel s alá, mint a gömbliftek, ahogyan szívták le a spermát, némi vér is keveredett a sárgásfehér masszába, az egyik ismerősöm épp az Apartot hallgattatja velem roberték zenekarától, százhúsz, száznegyven, Erdő, ütem és igen, emiatt, gondolom, most emlékeznem kellene, felidéznem a régi történeteket - az első kertünket, az első disznóvágást, az első pinát amit hátulról nyaltam és a rétet, ahol beleléptem a törött üvegbe, felidézni, hogy ki döglött már meg a családnak hívott vicces géntérképről, anyám arcának stádiumait, sorközöket zárni rég halott lények nyaka köré, nagyon igyekszem, de nem megy
Pina Bausch performanszait néztem, csak zavart közben, hogy fájt a hátam, próbáltam egyenesen ülni és nem a fájdalomra figyelni, elvégre, te mondtad, hogy csak az a maszlag számít, ami bent van, a kint az mellékes, igaz, kiröhögtelek emiatt és még most, hátfájósan is felkacagok, ha eszembe jutnak azok a teóriák, miszerint van lelkünk, meg bensőnk, nem egyszerűen belsőnk, hanem ben-sőnk
pedig valójában. szart sem látni ebből. csak az önzés jön át és barátja: zabálás.
csak harcolok az idő ellen és még a sok hülyeséget is tudnom kell, hülyeségnek hívok mindent, amit nem lehet kísérletekkel bizonyítani. ilyen egyszerű.
bla. bla. az ateizmusom hitnek tűnt, letéptem a perforációs csík mentén, némi bőrrel együtt, és gyorsan betömtem a pofámba, kicsit öklendezve, de sikerült lenyelnem még mielőtt apuci észrevette volna és jött volna Bünti gyanánt valami kedves kis édesterror --- mondjuk fiókkforgatás, hirtelen pofon, majd néhány perc múlva újabbak, édesvilág --- ugye ha felnő az ember, biológiailag, akkor az már kész, kérdés, tűhegyes növénylevelek alól néz kifelé, rémült arcú j., de ha már ketten vagyunk, akkor már nincs értelme a gondolkodásnak, inkább csak a sétikálásnak a kertben, ott topogsz mellettem kórházi papucsban, mellékes
holnap megint meg kellene próbálni az önakasztást, hátha sikerül, sajnos mindig van egy pillanat, amikor az ember elgyávul és visszatér, érdekes, egyáltalán nem az a félelmetes, hogy végleges, hanem az, hogy fáj, szervileg, az erősek gyengék, valami kifordított, torz terminus technicus láncolat kellene, ami eszközöket ád a megmagyarázhatatlan vágyra, hogy elhalj, anélkül, hogy mindennek a szánalmassága felháborítana
másokon röhögni, édesen, könnyeden, ugye, ugye. mennyivel jobb magunkon, édesen, kedvesen.