klo46378nm4373znkourbf

Fájdalmas csalódásaink kútjában,
megdermedt tengelyek mentén,
ismeretlen markok sót szitálnak a falra,
kőszilánkok csúcsain lefelé tartva,
kötelességtudatból kapaszkodsz -
sebeid rozsdabarna pocsolyák.
Te, odafent, síkban élsz,
egy bezárhatatlan félkör jelöl,
a háromszög mellette én voltam,
onnan nem lehet ide belátni.
Idegesítő ez a hasonlat, ki akarta?
Elmúlik, üresebb lettél megint.
Vége, s minden elmerült velem.
Képeim, hangom és járásom.
Te maradsz, nem tudod miért.
Mit mondj? Végül hallgatsz,
ha megszólalnál - a hangok,
egy-egy mondat - mérgek,
melyek az emlékeket eltorzítva,
érzelmekkel fertőzve, végül
fájdalmat, dühöt, szeretetet
marnak oda, ahol az volt Ami,
ahogyan történt: ember-düh
szerelem marta világot csinálnak
abból, ami egyszerűen csak volt.