Alkalmatlan csendek Mn3op91

Öröm? A tüdő mellett jobbra,
mosolyt is szegecseltek fölé,
összekarcolt ablaküvegek,
elkeveredtem és félek is.
A lábaid ködből ragasztva,
karjaid az eresz vascsövéből,
ülő sóhaj - a fotel épp megrág.
Régi papírokat rendezgetsz.
Nevek, címek, időpontok,
levelek két névvel a címzett részben,
majd olyanok melyeken már csak egy van.
Bankszámla kivonat egy másik országból,
bérleti szerződések megint máshonnan,
Council Tax Bill egy helyről -
ott is laktál? Emlékezned kellene!
Azt hitted csak álmodtad?
Felnézel, szépnek találod a sarkakat,
a matrac a földön jégkocka.
"Véres lehetne odakint az eső!" - gondolta.
Elidegeníti a gondolkodást
megváltoztatja az időt, magát.
Talált néhány fotót,
meg karácsonyi lapokat anyától,
akkoriban még írt.
Szemétbe dobná őket, de végül
visszateszi az borítékba.
Közben felébredtek a feketerigók,
a kert hangja az üveget karmolja.
Hol vagy? Mi ez a ház?
Mennyi ideje élsz benne?
Alig egy éve? Halálszaga lett.
"Jövőre elköltözöl, ha lesz!"
gondolja, mosolyogsz.
Pakolás közben filozofál.
"Mennyire egyformák vagyunk,
a szenvedés önzése cukormázunk,
nyaljuk, amíg van önképünk,
és azt hisszük akaratunk is akad."
Közben új szerep érkezik:
megszabadulni a személyiség
egyre jobban dülöngélő terhétől,
a meggyőződések hálóját pedig?
Darabokra vágva...
a hittel együtt a wc-be temetted.
Végül a matrac szélére térdelve,
feltekered a hálózsákot.
Arcát a tenyerébe szorítja
és hangtalanul zokogva
kívánna, de nem jön semmi, 
a lehetetlen nem lehetséges?
A mégis mégsem történhet?
Végül muszáj volt elfogadnia,
ez a nap sem jelent majd többet,
mint a szemközti fehér falon,
a tavaly lecsapott szúnyog
szürkésbarna pacája.