nm8765rt12

A falakba vésett bánat
csillámló lecsiszolt holdfény
mennyezetre vetíti árnyad.
A szív rángó izmai bordákat rágnak,
hétköznapokról álmodom -
ott voltál - nem gyötörtél, vádoltál.
Álmomban szokatlan volt a hangod,
s miközben velem beszéltél,
üzenetektől zizegett a telefonod.
Régen haragudtam volna,
de már nem megy -
elfogyott az indulat, 
az élet ördöge megette,
hallgatást hagyott helyette,
és egy címkét, melyben 
kérte húzzam el a függönyt,
mert az arcod látszik a Holdban,
kérte rajzoljak felhőket köré az ablakon,
bodraikban különleges gombolyagokat,
melyek utazgatnak, eget simogatnak -
a bosszút, haragot
a villámoknak hagyják,
beszélni nem tudnak -
s ha kérem: közéjük kerülhetek.
Átlagos felhővé válva,
súlytalan, hangtalan pára lehetek,
amerre fújnak, arra mehetek,
így talán eljuthatok oda,
ahol nincs vége a múltnak,
egy nappaliba -
hol örökké járják a táncot,
még egyszer megleshetem őket,
és akkor minden könnyem
esővé válva - éghet, eléghet,
majd saját mosolyom görbéjén
elszunnyadhatok,
végleg.