bevásároltunk semmiből,
A kosár amit toltunk
koporsóformájúnak tűnt,
rajtad elegáns ruha, magamat nem láttam.
A bolt tere összeszűkült a homálytól,
séta közben a fény mindig felettünk táncolt -
mögöttünk kihúnyt,
előttünk pedig még sötét.
A polcok üresen álltak,
úgy tettünk mintha keresgélnénk,
tudtam mit szeretsz, ezért arra indultam,
amerre a koktélparadicsomot sejtettem.
Nem történt semmi,
viszont szorongtál - láttam rajtad,
magamról tudtam,
hogy féltem és azt is mitől.
Végül megálltunk,
az órádra néztél, mondtál valamit,
nem hallottam,
de leolvastam a szádról: "Mennünk kell."
Már nem tudom bólintottam-e vagy csak akartam,
a kosarat ott hagytuk a fény alatt,
s ki-ki elindult
saját sötétje felé,
olyan volt, mintha fokozatosan
elkezdtem volna eltűnni,
visszanéztem,
látni szerettelek volna -
talán utoljára, de már eltűntél.
Próbáltam kiabálni,
nem volt hangom,
a sötétség folyadékká vált körülöttem,
savként működött,
láttam magamat feloldódni,
ijesztő volt,
de nem fájt.
egyre álmosabb lettem, végül elaludtam,
megszűnt a semmi fogalma is,
majd itt tértem magamhoz,
a sötét ugyanolyan,
odakintről kopog az eső - egymást hallgatjuk,
ez csendnek számít,
mint a lepkeszárnyak suhogása,
vagy az olyan világok és emberek zajai,
melyeket csak elképzeltünk.
mint a lepkeszárnyak suhogása,
vagy az olyan világok és emberek zajai,
melyeket csak elképzeltünk.
No comments:
Post a Comment