KL9pErtNM32

Gyerek, integet a napsugaraknak,
Folyóba bújik, mások számára,
Megszűnik és végleg szertefoszlik,
Perceknek érzi, éveknek látja,
Elhagyatva, haragjától betegen.
Azután felnő, megrémül magától,
Hibái mély nyomaiba dőlve,
Összegömbölyödve megpihen.

Felébred, aprókat lélegezve,
Csak tesz, megy, nem érti miért,
Az idő mellékes, mégis hat,
Olykor szép arcán keringőzik,
Ráncot, gödröt rajzolva nevet,
És minden "bárcsak" megszűnik.

De hallgasd! A világ milyen néma.
A közöny a mosolyok valódi hangja,
Amíg van erőd talán nem hallod,
Majd ha legyengülsz, megbotlasz...
Magadban is hiba volt reménykedni.
Család, gyereked sem számít,
Egyedül nézel a sötétlő mélybe,
A szörnyekkel töltött szekrénybe.
Sírni, vicsorogni vagy menekülni?

Minél tovább tudnék embert kerülni,
Színesebb álmokba menekülni,
Aki hisz, bízik és csak a végén eszmél,
Rövidebben szenved, ha ostobán él.
Viccet köpül esőből és jégből,
Kifelejtem magam az életből.
A hazugságból soha nem lesz igaz,
Az önbecsapás szánalmas...vigasz.
Vagy csak így gondolom, ki tudhatja?
Végül semmi nem úgy történik,
Ahogyan egy álom elkezdődik,
Nem számít semmit. Csak hiszed,
Szép, jó, könnyű - sírodba viszed.