Ma megyek vissza a szüleimhez, mármint a tó mellől, amit tegnap említettem, de délután és este is lesz egy-egy találkozóm régi ismerősökkel. Az első kávés-ebédes, a második sörözős. Fura kategorizálás.
Lafcadio Hearn életéről olvasgattam éppen, aki egy görög származású író és fordító volt, a legismertebb a Kwaidan: Stories and Studies of Strange Things (Kwaidan: Történetek és tanulmányok fura dolgokról) című munkája 1904-ből, amelyben japán szellemtörténeteket gyűjtött össze.
Lafcadio Hearn Görögországban született, egészen pontosan Lefkáda szigetén, ami a Jón-szigetek egyike, innen emigráltak édesanyjával Írországba, majd innen továbbment Cincinnati-ba, később pedig New Orleans-ba, 1890-től Japánban élt, de előtte még eltöltött két évet a francia gyarmatokhoz tartozó Nyugat-Indiában. A legismertebb művéne - a fent említett szellemtörténeteknek a publikálása után néhány hónappal, 1904-ben halt meg. Ebből a könyvből egyébként forgattak filmet is 1964-ben.
A Kwaidan: Stories and Studies of Strange Things című munkája most felkerült a Archive.org-ra így bárki elolvashatja.

Közben hajnalodik, világosodik, gyönyörű ez az ősz, nem bírok betelni vele, hajnalban már nagyon hideg van, de később szinte nyárias az idő.
Charles Blackwell munkáit nézegettem, véletlenül bukkantam rá egy cikkben és tetszettek, csak később tudtam meg, hogy ő vak, 20 éves korában veszítette el a látását, egy baleset során megsérült, megütötte a fejét, belső vérzései lettek és hónapokkal azután, hogy felépült minden sérüléséből, fokozatosan elkezdett romlani a látása és végül teljesen megvakult, de vakon is tovább festett. Jelenleg 65 éves és Oakland-ban él és dolgozik.

Itt van velünk az unokaöcsém is, aki alig múlt hat éves és folyamatosan kérdezősködik, először zavart, de rájöttem, hogy ez valójában nagyon jó tulajdonság és bárcsak a felnőtt korunkban is megmaradna ez a gátlástalan kérdezgetési és tudási vágy bennünk. Arra gondoltam, hogy én talán azért vagyok fura, mert bennem megmaradt egy aprócska rész ebből a gyermeki kérdezgetési "mániából", ami zavaró egy felnőttnél, de nem hagyja, hogy okosnak higgyem magam és abbahagyjam a tanulást. De ez talán szerénytelenség és illúzió, meg amúgy sincs túlé sok értelme, az efféle "önelemzésnek", mert mindig minden életszakaszban mások vagyunk, néha nyitottabbak, néha fejlődésképtelenebbek, néha hülyék, néha önzőek, máskor meg szerények. Nincs két egyforma perc.

Nem reggelizek semmit, egy-két óra múlva indulunk innen és irány Ekecs, ami állítólag "Csallóköz közepe" (én ott éltem gyerekkoromban). Ez egy unalmas, szürke, kopott és semmilyen falucska, épp olyan mint a többi csallóközi település. 17 éves koromban jöttem el onnan, mert úgy éreztem, hogy megfojt az az szellemi sivárság ami körülvett. Ma már szívesen hazalátogatok, néhány napig egészen jól bírom, de 4-5 nap után már megint azt érzem ami miatt annak idején leléptem onnan.

Wifredo Lam kiállítás nyílt a londoni Tate múzeumban, 2017 januárig látogatható. Wifredo Lam egy kubai képzőművész volt, kínai és kubai származású szülei voltak, 1902-ben született és 1982-ben halt meg. Ő volt az egyik legjelentősebb kubai képzőművész, készített szobrokat, kerámiákat is a festés mellett. Őszintén bevallom, hogy nem nagyon kedvelem a munkáit, mivel nem sok kreativitást látok bennük, szinte mindegyik munkáján valaki másnak a hatását látom - főleg Picasso és Klee forma és színvilágának az állandó jelenléte zavar engem a munkáiban. Pont emiatt érdekel ez a kiállÍtás, hátha megváltoztatja a véleményemet.

Épp egy tóparti faház emeleti szobájában ücsörgök Dél-Szlovákiában és hallgatom a vízből kiugráló halak csobbanásait. Jó lenne visszaaludni, mert már megint a legelképesztőbb időben - éjjel egy körül ébredtem fel.  Emberek hangját hozza a víz errefelé, de nem folyamatosan, hanem csak néhány percenként hallom őket.
Tegnap sörözgettem, kizárólag Zlaty Bazant 10-est ittam, ami borzalmasnak nem nevezhető, iható, de felejthető, olyan semmilyen sör. Szürke. Berúgni nem lehet tőle, de nem is volt célom.
Estére rendeltem egy pizzát, ami viszont egyértelműen ehetetlen volt, de ez egyébként jellemző erre a régióra. Pozsonytól Komáromig és Komáromtól Esztergomig csak elvétve találni jó éttermet, én eddig csak két elfogadhatónak nevezhető étteremben voltam ezen a környéken, az egyik Pozsonyban van, a másik pedig Komáromban. Csak a félreértések elkerülése miatt leírom, hogy az "elfogadható" nem azt jelenti, hogy különleges, ötcsillagos, vagy Michelin csillagos egy hely, hanem csak annyit jelent, hogy a krumpli nem állott, kiszáradt, amit előre megfőznek, utána ha petrezselymes krumplit kérsz, akkor rászórják a szárított petrezselymet, ha pürét, akkor összetörik villával és kész, vagy a saláta nem valami cukros-ecetes szörnyű lében úszó 3 napos paradicsom, amit esetleg az előző vendég salátájából öntöttek vissza az enyémbe, vagy a vegetariánus menü nem teljesen ismeretlen, mert Dél-Szlovákiában a legtöbb étteremben ezt kapod, természetesen emellé sok helyen még jár egy nagy adag bunkóság is, hogy tökéletes legyen az összhang. Szóval a fent említett két éttermen kívül a többi - amiben én jártam, iszonyatosan rossz volt. Nem is érdemes kiptóbálni őket, mert nemcsak, hogy rosszul főznek, de ócska alapanyagokból is, általában csak azt nézik, hogy minél többet pakoljanak a tányérra, a minőség pedig szóba sem kerül.
Street Food-ból van néhány értékelhető hely, például Nagymegyeren is ettem már jó vega burgert, de ezek nem éttermek, inkább csak véletlenül létező, lelkes önkéntesek, akik megpróbálnak valami mást nyújtani a reménytelennek tűnő mocsártengerben. Persze igény se nagyon van ennél jobbra, hiszen a "csak olcsó legyen és sok" filozófia mentén nehéz bármiféle minőségi dolognak kialakulnia. Szóval ha Dél-Szlovákiában jársz, akkor óvatosan az éttermekkel! Egyébként, csendben megjegyzem, hogy ez természetesen nem Dél-Szlovákia specifikus, ez az általános egész Közép-Európa általam eddig bejárt régióiban, természetesen a nagyobb városokban vannak üdítő kivételek, de vidéken szinte mindenütt ugyanaz van amit leírtam, viszont nem hinném, hogy ez sokaknak feltűnne, hiszen ezt szokták meg és elképzelni sem tudják, hogy ez másképpen is lehetne.

Nem is akartam ezekről írni, csak úgy mellékesen eszembe jutott ez az egész, igazából nem nagyon érdekel, mert bár régebben sokat jártam éttermekbe és nagyon fontosnak tartom, hogy egy hely jó legyen, de mostanában egyre inkább mellőzöm az étterembe járást, meguntam azt, hogy szinte mindenütt azt látom, hogy át akarnak verni. Például a kedvenc manchesteri thai éttermem három év alatt a jóból átalakult borzalmassá. Évente körülbelül háromszor mentünk ide és így végigkövethettem, ahogy egyre alacsonyabb színvonalú lett, de ugyanez megtörtént péládul a kedvenc vegán éttermemmel is, három-négy év alatt teljesen lezüllesztették, szóval ez sajnos Nyugat-Európában is előfordul.


Alszok még, ha sikerül.

Edvard Munch-tól a kedvenceim a tájképei, sokan talán nem is nagyon ismerik ezeket, a katalógusokban is csak néha találkozni velük, igazán mély elemzést pedig még nem is láttam ezekről sehol, viszont kiállítás már volt belőlük "Edvard Munch: Landscapes of the Soul" címen 2012 ben, Londonban. Ezen a kiállításon főleg arra koncentráltak, hogy hogyan változott át az akadémikus stílusból Munch festészete valami egyedivé - ez fontos, csak valahogy, nem túl sok információval bír, viszont megkerülhetetlen a téma. Az egyik kedvencem a "A sárga farönk" című képe, amit 1912-ben festett, és a persze a "tengerpartos" (Tengerpart piros házzal, 1904) képei. Ezek mindegyik megtalálható a Wikipédián is, nagyon ismert képek, semmi különleges nincs a témában sem, egyszerűen csak ma reggel eszembe jutott Munch és az, hogy évek óta nem láttam a képeit és kicsit böngészgettem őket a reggeli kávé mellett. A képeinek színei, formái, terei ma is épp olyan megdöbbentően jók mint amikor először láttam őket.

Edvard Munch, Winter, 1899

Edvard Munch, Landscape Maridalen by Oslo, 1881

Edvard Munch, Red House and Spruces, 1927 (link)

Edvard Munch, The Yellow Log, 1911-12

John Cage már 1940-ben, jóval a 4′33″ előtt ilyen zenéket írt:




a szövege angolul:

Living Room Music

"once upon a time
the world was round
and you could go on it
around and around"

Lassan három éve lesz, hogy meghalt Őz Zsolt, a magyar rockzene egyik legjobb dalszövegírója, zeneszerzője és előadóművésze. 2013 október 1. éjjel halt meg, 44 évesen. A magyar Wikipédián még egy saját oldalt sem kapott mindezidáig...

Én itt szeretnék megemlékezni róla néhány videóval:











Ennyi.

Polly Nor grafikái.

Nem írok túl sokat jegyzetnek, mert csak a szokásos belemagyarázásokkal jöhetnék.
Egészen őszinte képek, valószínűleg a saját belső világáról, több helyen is olvastam, hogy a munkáit összefüggésbe hozták a "nőiséggel" és a "nőnek levés" problémáival, de szerintem ezek a dolgok teljesen általánosak és nem gender specifikusak.

Polly Nor, Dont Care What They Think (link)

Polly Nor, Put It To Bed - By Polly Nor (link)

Ezen a héten szombaton irány Magyarország és Szlovákia: látogatások, találkozók, ivászat, buli és még talán múzeumok is. Jövő héten péntek délután és éjjel Budapest, szombat hajnal irány a budapesti reptér és vissza. Utána jövő év tavaszig munka. Szép kilátások, de így legalább decembert megúszom és nem kell utazgatnom sehová, mert a karácsonyi repülőterezésnél kevés fárasztóbb dolog van.

Talwst egy kanadai-trinidai képzőművész, szobrász, elsősorban nagyon apró méretű szobrokat készít, amelyeket apró dobozkákban helyez el, amelyek a teret adják. Nagyon sokféle témát dolgoz fel, politikai és történelmi dolgoktól kezdve, egészen a személyes történetek elbeszéléséig.

Talwst, Execution Of Michael Brown,
Mixed Media,
2014, 3.75" x 3.75" x 4.5"

Talwst, Netflix and chill (Arancio Beret),
Mixed Media 2015

Az állandó aggodalmaskodás mindent tönkretesz, de kitölti az űrt, amelyet az az érzés hozott létre, amelyet az aggodalmaskodás miatt érzett aggódásom generál, ilyen szépen jár körbe a kényszeresség, és én mindet megteszek azért, hogy a napi aggódás-adagom okozta érzés-sorozat megtörténjen, ó, mi lenne velem nélkületek kicsi bú-harangok? Példa: szombaton berúgtam, egész vasárnap aggódtam miatta. "Lehet, hogy már alkoholista vagyok?", "Jövő hétre rákos leszek?" Nem mintha túl sokat számítana ez az egész, de jó érzés aggódni. Kérdés, hogy olyan tudok-e lenni, amilyennek lennem kellene, vagy csak kapaszkodok azokba a dolgokba, amelyek kényelmessé teszik az életemet. És egyébként meg nem kellene annyit gondolkodnom, írnék valami közhelyet az életbe való "fejesugrás fontosságáról", hogy minden nap kellene valami "szokatlant" csinálni, mert aztán amikor vége lesz ennek az egész, teljesen abszurd történetnek - amit jelenleg az "életemnek" hívok, akkor nem marad más megint csak a sóhajtozás, hogy bárcsak megtettem volna, de akkor már esély sem lesz változtatni. Csak ez annyira közhelyes, és értelmetlen, most elkezdtem amiatt aggódni, hogy közhelyeket gyártok és nem vagyok eléggé analitikus.
Ma reggel olvastam egy érdekes cikket egy emberről, aki a börtönben szerzett LSD-s élményeiről mesélt, hogy hogyan tágította ki számára az LSD a börtönben lévő, korlátolt életteret egy sokkal nagyobbá (természetesen virtuálisan). Érdekes a cikk, én nem gondoltam volna, hogy az LSD még manapság is népszerű, vagy legalábbis vannak akik "utazásra" használják akkor, amikor a valódi terük beszűkül egy ilyen kényszer hatására, bár egészen logikus.

Most egy fiatal képzőművész munkáit jegyzetelem ide, a neve Patrick Cruz, Manilában született, de Kanadában él, alig 30 éves.

Patrick Cruz,
An offering to a sapient comestible,
2016

Patrick Cruz,
Game face channels multiple energy rays, acrylic on canvas,
25x36, 2014

Elsétáltam a munkahelyemre a middletoni buszmegállótól, ködös reggel, mindenütt párafoltok és jó illat, szinte semmi forgalom az utakon, és csak egyetlen részeggel találkoztam, szembejövet velem leejtette a cigijét a földre, és miközben lehajolt érte úgy próbált viselkedni mintha józan lenne, de nem sikerült neki, mert előre-hátra billegett közben.
A középkorban egészen bevett szokás volt, hogy a bűnbe esett állatokat a törvény elé "hivatták", majd megbüntették, az első ilyen esetet 1266-ból ismerjük, amikor Fontenay-aux-Roses-ban egy disznót kivégeztek a bűne miatt. Azzal vádolták, hogy megevett egy gyereket és emiatt elevenen megégették. 1386-ból is ismert egy ilyen eset (forrás), amikor szintén egy disznót végeztek ki azért, mert megharapta egy gyerek arcát és letépte a kezeit, amibe a gyerek belehalt. A büntetése ugyanaz lett mint amit ő tett a gyerekkel, megcsonkitották az első lábait és a fejét megsebesítették. Ez a két eset egy kicsit sem különleges, ez így ment egészen a 19. századig, nagyon sok hasonló esetet feljegyeztek. Egy utolsó példa 1750-ból, amikor egy Jacques Ferron nevű férfit felakasztottak azért, mert viszonyt folytatott Jenny nevű szamarával, a szamarat viszont ebben az esetben felmentették, őt ugyanis áldozatnak nyilvánították.
Ma legalább tíz kávét fogok inni, de lehet, hogy megelégszem öttel.
Fura minden és minenki, nem vagyok benne biztos, hogy értem a dolgokat magam körül, valószínűleg ez az oka annak is amiért ilyen furán élek, hogy éjjel egykor kelek, mert ilyenkor minden üres, sehol nincsenek emberek, munkába menet tiszta a levegő, nincs szmog, a buszok még tiszták, nincsenek összeszemetelve.

Ez egy semmitmondó üzenet lesz.

És fárasztó.

Csupa egyszerű dolgok történtek velem tegnap, volt egy bértárgyalásom, ahol béremelést kaptam, körülbelül a felét annak amit kértem egy hónapja, közben interjúztam egy másik cégnél, ahol átmentem már minden körön és tegnap ők is írtak, hogy hamarosan kapok tőlük ajánlatot. 

Találtam a munkahelyi fiókomban lévő teáim közt egy olyat, aminek nagyon fura az íze, nem nagyon tetszik, de pont emiatt egyre gyakrabban iszom.

Este kirakam a kukákat a ház mögé, napközben 27 fok volt, évente 2-3 alkalommal van ilyen meleg, fura is volt, sőt kedden még égzörgéses zivatar is volt, ami tényleg annyira ritka Manchesterben, hogy az itt töltött, eddigi hat év alatt ez volt talán a harmadik.

Cy Twombly munkáit most júliusban láttam Bécsben, körülbelül 10 évet kellett rá várnom mire összejött.

Nagyon finom almát vettem tegnap.

Iszonyú jó dolog a talajcsempék mintázatát bámulni reggel a vécén, meditatív és elmeserkentő, lehet, hogy nem is egy vécében ülsz, hanem egy fénysebességgel száguldó űrhajóban?

A hangyák olyan apró dolgokat látnak amiket én nem.

Az NGC 6101 csillaghalmazban több száz fekete lyukat fedeztek fel, ami meglepő és elgondolkodtató volt minden résztvevő számára.

Négy óra tíz perc, egy óra húsztól fent vagyok és olvasok, arra még nem jöttem rá, hogy minek, de jól érzem így magam.

Cy Twombly, Strawberries (Gaeta),
2008, Color dry-print,
26 × 25.1 cm

Július Koller szlovák képzőművész, Pőstyénben született 1939-ben, a mail art-munkájai közül a legjobbat a Tate múzeum honlapján találtam meg ma "UmeNIE" címmel, ami egy szójáték az "umenie" művészetet jelent a "NIE" pedig azt, hogy "nem". 1970-ben készítette.
Elkezdett fájni a fogam. Jaj.
Mindig történik valami aminek nem kellene történnie.
Van a konyhaszekrényben egy doboz söröm, hétfőn vettem, egészen csábító a gondolat, hogy odasétáljak hozzá és megkérdezzem tőle, hogy lenne-e kedve megivódni.
Nem tudom, hogy miért szeretem a mail artot, ebben a blogban már sokszor írtam róla, főleg Ray Johnson miatt, aki valami példakép-szerűségem volt éveken keresztül, most már csak azért nem, mert nincs szükségem példaképekre.

Július Koller, UmeNIE ! (NO ART!), 1970,
Coloured print on telegram paper, 140 x 205 mm

Milyen érdekes, hogy voltak, akikhez a 70-es években is beszivárgott a szabadabb, nyugati világból érkező impulzusok egy része, mások pedig a mai napig, önszántukból rabságban élnek és nem akarnak tudomást venni a világról.
Emlékszem, hogy a 80-as évek végén, 88 körül, egyszer apámmal közösen tekertünk valamerre biciklivel, hajnalban, egymás mellett mentünk, valószínűleg horgászn; és ő még akkor sem mert mesélni 56-ról és a 68-as prágai eseményekről. Persze nem hibáztatom, és nem ítélkezek, csak emlékeztem.

Érdekes 3D műveket készít egy művészcsoport, Cool 3D World néven. A munkáik régóta az első 3D alkotások amelyeket tényleg érdekesnek találtam.

Két vizuális nyílást raktam be az ez alatti blogbejegyzésbe, fura dolgokat látni ha rájuk nézek, olyanok mint az ablakok.
"Ma talán érdekesebb napom lesz mint amilyen tegnap volt." - örökké elégedetlen, de ha nem is örökké, akkor is egészen gyakran.
Minden hajnal egyedi hangulatú, mint egy újra és újra más módon berendezett szoba. Az ébredés pedig nem okvetlenül eszméletre térés is egyben, mert néha az ébrenlét utáni első fél óra olyan mintha még aludnék.

Francis Picabia, Point, 1949 (link)

Forrest Best, Seascape with Sun, c. 1947 (link)

Észak-nyugat Anglia fétise a szemetelés és a lazaság, a szemetelés nem a lazaság folyománya ezért külön említendő, rakoncátlan gyermeki lelkek fújják apró pöttyeiket hatalmas lufikká, a nőcik hájas, hőfehér bőrrel bevont felkarja zászlóként lebeg a nyugati szélben, sirályok sirálykodnak a villanypóznák csúcsain, kurrognak és sikongatnak.
Tegnap hajnalban mukába menet, a buszmegállóból végignéztem, ahogyan egy ember kivizelt a félig nyitott ablakon az utcára.  Nem állt ki teljesen az ablakba, csak rejtőzködve - talán a függyöny mögül (a függönyben nem vagyok biztos, bármi lehetett), a sötétben maradva csinálta, majd dolga végeztével köhécselve becsukta az ablakot. Egészen sokat tapasztalt ember vagyok, de bevallom, hogy ezen egy kicsit meghökkentem, de tényleg csak 1-2 másodpercre, utána beépült a tudatomba, hogy ilyet is láttam és ha legközelebb valaki az ablakon huggyozik ki az utcára, akkor az már természetes része lesz a befogadott látványnak, és nem döbbenek meg rajta, mert a sok megdöbbenés tönkreteszi a gondolkodás folymatának simaságát. My thinking should be smooth.
Calvin Marcus munkáit nézegettem épp aki egy nagyon fiatal és szerintem tehetséges képzőművész, épp most nyílt kiállítása a new yorki Clearing galériában. A zöld csíkok zavarbaejtőek, nem tudom, hogy bírnak-e szimbólum értékkel, vagy csak vizuális töltelék.
Valahogy elém került egy hír az ohiói rendőrségről, akik kiposztoltak az internetre néhány, általuk készített fotót és egy videót két szülőről (a cikk alapján, szándékosan "szülő" címkével láttam el őket, hiszen az emocionális töltetnek meg kellett lennie a cikkben, máskülönben a kedves olvasók nem tudnának eléggé borzongani és szemforgatni), akik (talán) heroinnal túllőtték magukat a kocsijuk első ülésein, a hátsó ülésen pedig a gyerekük ücsörög. Természetesen nem szeretnék a szülők fölött ítélkezni, ezt meghagynám az internet népének, és a bulvárt kedvelő kommenthuszároknak. Ami engem megfogott a fotón, az az, hogy mennyire mélyen visszaadja a történetben lévő emberi tragédiát, jó lenne tudni, hogy mi vezetett idáig és mi lesz a történet vége.
Körülbelül 11 kilót fogytam májustól, lassan elérem a célt amit kitűztem magam elé, nem nagyon nevezném ezt fogyókúrának, inkább életmód váltásnak, tavaly ilyenkor egyébként majdnem ugyanennyi voltam, körülbelül novembertől márciusig szedtem fel a súlyfelesleget. Olyan leszek mint egy whippet, semmi zsír. A fogyás egyébként elsősorban nem a kor divatjának való vizuális megfelelés és illeszkedés miatt jó érzés, bár ezek is fontosak, de másodlagosak, inkább azért jó könnyebbnek lenni, mert visszaadja a mozgás örömét, kisebb a teher a keringési rendszeren és könnyebb futni, biciklizni és sörözni.
Elugrok előled, magam elé és elütöm magam, az abszurd, az nem is abszurd, meg különben is, kellett ide egy értelmetlennek tűnő mondat is.
Torbjørn Rødland fotói. Fogalmam sincs, hogy van-e véleményem a képeiről, csak végignéztem őket, ma nem merek véleményt alkotni semmiről, valami miatt így ébredtem.
Csak semmi mélykedés, elég a felszínen való csúszkálás, most egy kicsit lebegek, nem akarok túl sokat gondolkodni, mert visszaszivattyúz a mélybe, ahol a depresszió és a nihilizmus az eligazodáshoz szükséges alap kellékekek. Élvezem a fent-periódus viszonylagos békéjét, egészen odáig merészkedtem, hogy megterveztem az időmet október végéig, ez már majdnem felnőttes, vagy majdnem olyan mintha úgy általában lennének terveim. Ha így folytatom, akkor végül lehet, hogy bigott leszek, vagy politikai ideológiát választok magamnak, esetleg elkezdek focit nézni (ez a legutolsó, focis dolog életem eddigi legpervezebb gondolata).

Éjjel egykor keltem, most egy óra harminckettő, ez a korai időpont még nálam is szokatlan, valahogy vissza kellene másznom az ágyba és legalább háromig aludni. Zene ébredéshez. Mindjárt biciklizek egyet.

1990 óta a bolygónk vadvilágának a tizede eltűnt, persze nem magától, hanem nekünk emberknek köszönhetően, a legújabb kutatások eléggé megdöbbentőek, de persze a legtöbben nem törődnek ezzel sem, legyintenek és zabálnak tovább. Itt a cikk ha érdekel. Egészen borzasztó. A legrosszabb ezekben a dolgokban, hogy teljesen hiábavaló minden kérés, tönkreteszünk mindent, felélünk mindent, egymás elől is ((háborúk, nyomor, menekülés)) és a bolygón velünk élő, többi élőlény elől is.
A The Guardian archívumát nézegettem, találtam egy 2014-es webchat archívumot, amelyben Slavoj Žižek volt vendég, egészen értelmes válaszokra késztették őt a kérdezők, már az első mondatában Lenin miatt kellett védekeznie, ez tényleg mosolyfakasztó. Nincs különösebb véleményem a válaszairól, a szokásos gondolatait fűzte csokorba, Žižek legnagyobb hibája, hogy hisz az ideológiákban, ezért számomra idejétmúlt és felszínes. Ma már nincsenek tiszta ideológiák, egyébként ezt ő is tudja, de mégis olyan fogalmakat használ amelyek nem fedik le a dolgkokat teljesen, az absztarkció nem szükségszerűen egyszerűsítés. Ennek ellenére kedvelem őt, mert egy üdítő színfolt.
Ma lesz egy telefonbeszélgetésem állásügyben, ők kerestek meg szerdán egy ajánlattal, egészen komolyan elgondolkodtam azon, hogy esetleg érdekelne a dolog. Délután kettőkor hívnak majd, mókás lesz, mint az ilyen beszélgetések általában.
Közben lenyomtam a biciklizést és reggelizem is, lassan négy óra lesz.
Tegnap vettem kutyát, egy 5 hónapos whippet kölyköt, októberben érkezik, már nagyon várom, futunk majd nagyokat együtt. Nem volt könnyű döntés, mert tavasszal meghalt Freya Alba, 10 hetes korában, egy vele született, genetikai rendellenesség miatt, és akkor úgy döntöttem, hogy soha többet nem lesz kutyám, de jobb lesz így, nem akarok életem végéig szorongva élni. Remélem V. is örülni fog és megyünk majd nagyokat túrázni.
Az előbb csodálkoztam rá arra, hogy Erich Fromm A szeretet művészete című könyve 60 éve jelent meg, tini koromban nagyon fontos olvasmányom volt, csak ez a 60 év hökkentett meg, az az egész korszak, már ennyire rég volt, történelemmé konvertálódott.
Átalakult ez a blog, mostanában alig írok képzőművészetről és képeket sem rakok be. Nem tudom, valami megváltozott, egy kicsit háttérbe került a művészetet kedvelő énem, továbbra is érdekel, és figyelem is, de nem érzem fontosnak azt, hogy bármit is közöljek ezzel kapcsolatban. Zenemegy.
Az írás "mélységén" tűnődtem, azt hiszem, hogy szoros összefüggésben van azzal, hogy az ember mennyit merészel elárulni magáról, még akkor is ha az írása célja nem önmaga. Ez nyilván nem fedi le a teljes valóságot, csak úgy eszembe jutott.
Bolondság. Bolondsziget.

Alma 01.

Érezted már, hogy legszívesebben kukába dobnád a múltadat és kicserélnéd egy másikra? Én akkor szoktam ezt érezni amikor véletlenül látok valami fotót, vagy hallok valamilyen történetet a szülőfalumról. Az előbb megnéztem a 2016-os iskolamegnyitós képeket az általános iskolából, ahová én is jártam. A fotók mintha 65 éve készültek volna, a rákosi érában. A képeken lévő hangulat leginkább a szomorúság, kilátástalanság elegye. A háttérben egy párttitkár-szerű polgármester, mellette ájtatos fejjel a helyi lelkész, és az iskolaigazgató ül - a megszokott "értelmiségi" hármas. Már csak a jegyző, intéző és a pártvezető elvtársak hiányoztak a képekről, bár valószínűleg ők is ott voltak a képeken, csak nem ismertem fel őket. A képeken lévő gyerekeket sajnáltam, épp ellopják a jövőjüket, csupa olyan felnőtt veszi őket körül, akik leginkább szervilizmust és megalázkodást taníthatnak nekik, a világról pedig leginkább semmit.

Alma 02.

Ma 26 fok lesz, már a második kávémat iszom, nagyon sok munkám van. David Lynch-ről készült egy dokumentumfilm. "The Art Life" a címe, nem láttam még, de érdekesnek ígérkezik, mert David Lynch otthonában és műtermében készült.

Alma 03.

Olvastam egy érdekes cikket arról, hogy a netes pornó mennyire működik a gyengénlátó és vak embereknél. Az egyik legnagyobb pornós portálra 2006-tól önkéntsek audió hanganyagokat töltöttek fel, vagyis lehet hallgatni, hogy mi történik a videón. A dolog még talán működhetne is, csakhogy a hanganyagok nem éppen irodalmi stílusban, hanem inkább biológiai szakszavakkal készültek és olyan szavakat használnak bennük mint "pénisz" és "vagina", amelyekről talán elmondható, hogy szex közben nagy valószínséggel nem épp így szokták őket használni.

Alma 04.

A hétvégén talán csinálok néhány grafikát, most lenne hozzá kedvem, de az irodában kell rohadnom, mire rá kerülhetne a sor, addigra el fog menni tőle a kedvem. Az önsorsrontó-kör, bezárult. Csak pippogás van és gyámoltalan mosoly.

Alma 05.

Valami miatt rámjött a számozhatnék (ezt visszaolvasva "szarhatnéknak" olvastam kétszer is...megtévesztő, gonosz szavak?), mindent megszámoznék és felcímkéznék, nem mintha ez bármit is átláthatóbbá tenne körülöttem, csak kényszerből.

Semmi I.
"Pénteken péntek volt." És tényleg annyira jó ilyeneket írni, teljesen értelmetlenül. Pénteken ittam néhány sört és hajnalig sétálgattam a városban, beszélgettem néhány szomáliai diákkal, akik iszonyú lelkesek voltak emberjogi kérdésekben, utána unottan hazamentem és még csak részeg se voltam, de előtte még megküzdöttem az Uberrel. Soha nem tudom eldönteni, hogy a térképük annyira borzalmas-e, hogy a taxisaik közül csak minden ötödik képes a megadott címet megtalálni, vagy egyszerűen csak az Uberes sofőrök annyira ostobák, hogy még a GPS navigáció szájbarágós utasításait sem képesek értelmezni, ha tippelnem kellene én az utóbbira tippelnék.

Semmi II.
A közhely és ezoterikus-lelkitréning szférában divatos végső bölcsességek szerint, "jobb a dolgokat elengedni". Ez annyira vicces, minél többet olvasom annál inkább cseng a fülem tőle, emlékszem, hogy tinédzser koromban, amikor Jung, Adler és Erich Fromm írásai hatása alá kerültem, nekem is be-be villantak ilyesmik, még jó, hogy elmúlt. Persze ez nem a fentebb felsorolt urak írásainak a hibája volt, hanem a tudatlanságom miatti félreértés, az említett dolgok nagyszerűságáből az én hülyeségem semmit nem von le.

Semmi IV.
Az egészen figyelemreméltó szintre fejlesztett önállóságom nem párosul önzéssel(.)(?) Ez egy absztrakciós szint, ami olyan újrahasznosítható én-képek kreálását teszi lehetővé, melyek egészen széles skálán képesek teljesen más módon viselkedő éneket létrehozni. És ez kérem, itt az őrület első jele, ami a túlgondolkodás és a gyerekkorban elcseszett gyermeki énemből fakad, de ha még öt percig ezen kell gondolkodnom, akkor főznöm kell még egy kávét, hogy ne aludjak bele a töltelékszöveg, unalmas spagettiszálacskái közé, ahonnét bárgyú mosollyal próbálok "jól kijönni", de annyira beleszőttem magam, hogy nem biztos, hogy sikerülni fog.

Semmi V.
Szombaton vettünk szőnyeget a lépcsőnkre, amiben van egy kanyar és körülbelül 4 méter hosszú, vagy 5. Maximum. Kijött egy pufók arcú, középkorú hölgy, aki lemért, számolt, mosolygott, majd 870 fontra le akart húzni, amit végül (szemet villámoltatva felé) lealkudtam 570-re, amiből a végén a cége számítógépes rendszere (valami miatt kedvezményt adva) 500 fontos végösszeget csinált, ami természetesen még mindig nevetségesen sok, és egy tudatos marketing-blabla része, de ha másik céggel csináltatom, akkor ugyanitt lennék, de legalább a munkadíj is benne van és a szőnyeg színe szép mohazöld és van rá 10 év garancia. De ez mitsem változtat azon, hogy úgy érzem lúzer voltam és átvertek.

Semmi VI.
Ezen a héten lesz egy bértárgyalásom, ami egy kellemes dolog, mert akármi is történik, valószínűleg a végeredmény magasabb fizetés lesz, egszitenciális spermakilövelés amely a Hold árnyékát kikerülve, egészen a Jupiterig tart? Egy anyagias pöcs lettem, emlékszem régebben jobban tudtam álszenteskedni és mindenféle blablát képes voltam legyártani magamban, annak érdekében, hogy minél inkább beleilljek a középkori szentek legendáriumába. Mostanában már kevésbé csapom be magam ezen a téren, persze néha még előfordul, hogy bűntudatom lesz amiért nem vagyok önzetlenebb és nem végzek karitatív tevékenységet - ezt cinizmus nélkül írtam.


Semmi VII.
Újra nekiálltam kutyát keresni. Találtam is egyet. Erről nem írok többet.

Semmi VIII.
Elmúlt a nyár.

Ezt megveszem: Kőrössi P. József: Múltunk jövője, Péter. Igen, Péter volt az utóbbi 10 év egyik megmaradt reménysugara a magyar irodalomnak. "Tökmindegy", "tököm": súgom: vagyis majdnem teljesen érdektelen számomra az amit gondolok, de néha azért jól esik úgy leírni valamit, mintha azt a textet amit lepötyögtem, komolyan én gondoltam volna - úgyanúgy és összevont szemöldökkel nézek, de csak viccből, azután pedig hirtelen elröhögöm magam.
Amúgy, Esterházy Péter halálát nehéz volt elhinnem, kár érte, kár a mosolyáért, ő tényleg soha nem mondott hülyeségeket, ő tényleg művelt volt, és okos (okosnak lenni sokat jelent, bármennyire is hihetetlen). Egy Nádas Péterrel készült interjút néztem a közelmúltban, egy csomó hülyeséget hordott össze. Kertész Imre néhány évvel ezelőttig szinte mindig okosakat mondott, azután nála is eltört valami és elkezdett fura dolgokat beszélni. Esterházy Péter viszont megmaradt csendesnek, őszintének és okosnak - legalábbis én nem hallottam/olvastam a tőle soha egyetlen inkonzisztens dolgot, vagy hülyeséget. Erről csak ennyit volt a mondandóm belőlemtől tefeléd sugározván. Azt azért még megemlítem, hogy már régóta magasról szarok a kortárs magyar irodalomra, a nagyobbik része bennfentes, mutyizós és üres, teli alkalmatlan emberek vérciki gondolatmaszturbációival, amelyeket "műveknek" neveznek és az íróbigyók egymás között hátbaveregetik magukat a nagyszerű teljesítményükért. Miért pont az irodalom lenne kivétel az alól a szürke-dagonya alól, ami egy egész kultúrkör betegsége? Továbbtekerek, mármint gondolatilag, mostan. Megint leragadtam itt a légypapíron és magamnak zümmögök, tudod, kis piros és zöld foltok a szárnyaim alatt, baktériumtenyészetek és cipelem magammal mindenhová.
Terveztem, hogy ma valami nagy dolgot fogok tenni, például nem fogok örülni a pénteknek, hanem csak úgy hümmögve tudomásul veszem, mintha ez is csak egy hétköznapi hétköznap lenne és nem az Ötödik nap, amikor a dolgozógépek a délután közeledtét előre beprogramozva várják, mintha valami fontos lenne készülőben, pedig semmi. Valójában semmi. Csak megtörik a monotónia (van ilyen szó?). Nem tudom.
A mai kedvencem a dataizmus, ami olyanokat állít (idézet Yuval Noah Harari-tól), hogy a "Homo Sapiens egy elavult algoritmus". Na igen.. Reggel pont azon nevettem, hogy a Facebook mesterséges "intelligánciája" a napokban teljesen csődöt mondott akkor, amikor a Homo Sapiens alapú hírszerkesztőket kivették a rendszerükből és teljesen a mesterséges "intelligenciára" bízták a hírek feldolgozását. Mesterséges intelligencia jelenleg még nincs, ezért mindenütt helytelenül használják a fogalmat, ahol valami szoftverre utalnak, ami képes dönteni, vagy nagy adathalmazokban mintázatokat felismerni és tanulni. Megint húzom a szám, mert "intelligencia" szót a Google helyesírás ellenőrzője aláhúzza, nem ismeri fel és ezt ajánlja helyette: "intelligentsia". Ez nagyon intelligents...főleg úgy, hogy hosszú évek óta "tanul".
Dataista vagyok, MongoDB-ben tárolom az érzelmeimet, tudományos teória, teljesen semleges, nincsenek benne érzések, mintha csak a kapitalizmust látnám, és most ideje lenne valamit szépet hazudni.

Nem tudom, hogy mit írhatnék arról, hogy néhány tizenéves meggyilkolt egy lengyel férfit Harlow-ban, Arkadiusz Jóźwik-ot fényes nappal agyonverték Nagy-Britanniában, mit lehet erről írni? Leginkább semmit. A brexit óta sokszorosára nőtt a xenofób, rasszista támadások száma Nagy-Britanniában, nehéz ezekről a dolgokról indulatok nélkül írni, főleg úgy, ha az ember látja, hogy az egész egy politikai játszma eredménye.

Az ember legszívesebben ilyeneket írna: "Nekem úgy tűnik, hogy a "konzervatív" fogalom jelentése teljesen átalakult és mára a "hülye" szinonímájává vált az egész világon, Nagy-Britanniában, az USA-ban és Magyarországon, vagy bárhol - konzervatívnak lenni egyenlő azzal, mintha valaki nyíltan bevallaná, hogy hülye."
Ez egy egyszerű, indulatvezérelt vélemény lenne, aminek semmi értelme nincs, ugyanis ma már nem léteznek ezek a politkai kategóriák. Nincs bal, jobb, konzervatív, liberális. Gyakorlatilag minden politiaki marketing lényege az lett, hogy kimazsolázza magának a célja eléréséhez szükséges témákat, majd azokat leegyszerűsítse, hogy az egyre növekvő számú műveletlen és ostoba szavazó érzelmeire tudjon vele hatni, így eladva nekik a politikai terméküket. Egy egyszerű tranzakció az egész. Ha a hülyékből sok van, akkor nekik áruljuk a termékünket, hiszen ha nem így tennének, akkor elmaradna a haszon - ami jelen esetben a hatalom.

Pontosan így adta el a brit Konzervatív párt a brexitet megalapozó politikai termékét az angol munkásosztálynak, így nem a Munkáspárt termékét vették meg, hanem a csilli-villi, jól becsomagolt, egyszerűre kódolt Konzervatív pártét.

Egyszerű a képlet. Ha a brit oktatási rendszer silány és még az alap szövegértésre is alkalmatlan embereket szállít? * Nem gond, hozzájuk hülyítjük a mondandónkat és máris minden oké - így jönnek létre az olyan dolgok mint a brexit, ami alapjában véve egy valódi önsorsrontás, amelyet a maximumra pörgetett hülyeség-kiszolgálás okozott. És most ennek az egyik következményeként tinédzserek gyilkoltak fényes nappal az utcán, másutt pedig embereket vernek meg és gúnyolnak ki ( link, link, link), ellenségnek tekintenek midenkit, akiről úgy vélik, hogy nem angol. Pontosan úgy mint a két világháború között Európában...

És senkit nem érdekel a következmény, egyetlen dolog számít: a hatalom. Ez volt az oka a brexitnek is, és azért lenne butaság a konzervativizmust okolni emiatt, mert Nagy-Britanniában a Munkáspárt épp annyira vállalhatatlanul gátlástalan mint a Konzervatív párt.

Bevallom, hogy a brexit óta én is félek, félek, hogy ha ügyfélszolgálatossal beszélek, akkor arrogáns lesz velem ha meghallja az akcentusomat, félek, hogy megtámadnak a buszmegállóban, félek, hogy ignorálnak, vagy hátrányba hoznak ha esetleg látják a nevem leírva valahol stb.

*Nagy-Britanniában a fehér munkásosztályból származó fiatalok iskolai eredményei elképesztően rosszak. Link. Link. Persze, a konzervatív mocskolódós média ezt is a bevándorlókra kente a brexit előtt, csakhogy a számok szerint a legrosszabbul teljesítő réteg az angol, fehér, munkásosztály - mind az ázsiai, mind az afrikai és közép-európai diákok teljesítménye jobb. Link.

Szép későnyár lett, ősz hangulatú reggelek, nedves fű, köd és sötét, de délutánra nyárrá változik, tegnap fűnyírás, sörözés és lustálkodás. Délután elkezdtem főzni, de öt perc után ráuntam és befejeztem és inkább rendeltem vacsorát, mert lusta voltam, később szégyelltem is, nem túl jó irány, elismerem.
Az The Economiston találtam egy érdekes cikket, a fiatalok munkanélküliségéről,  a 15-24 évesek között (az egész bolygón) 13,1% a munkanélküliség, ami annyira nem hangzik borzalmasnak, viszont egészen nagyok az eltérések a különböző régiókban. Az Arab országoban 30,6%, míg Távol-Keleten alig több mint 10%.
Most van az Azután. Aha. Reggel van, nem nagyon akarok értelmezni semmit, mindenütt a munkanélküliségről írnak? Ez nem lehet igaz? Amerikában az aktuális kormány ígér 3000 új munkahelyet azokban a régiókban, ahol a szénbányászat jelentéktelenné válása miatt megugrott a munkanélküliség, például az Appalachia (egy régió az USA keleti részén, ami hatalmas, Alabamától egészen New York-ig húzódik) több mint 23 ezer bányászattal kapcsolatos munkahely tűnt el 2011 és 2015 között. Forrás.
Hogy írjak valami negatívat Izlandról is, ahol most tavasszal voltam, épp arról olvasok, hogy Izland Þórshöfn (fent van az északkeleti csücsökben) nevű régiójában milyen változásokat terveznek, ez egy halászattal foglalkozó régió, évente 15-20 ezer tonna halat fognak az itteni kikötőkből induló halászok. Míg Izland nyugati részén hatalmas a turizmus, ebbe a régióba csak kevés turista megy (mi akartunk, de nem volt rá idő,  majd legözelebb). A cikk egy beszélgetésről szól egy helyi vezető beosztású munkással, aki a halászattal kapcsolato dolgokat koordinálja. Eléggé rémísztően ugyanazok a problémák a régióban mint bárhol máshol. A fiatalok elhúznak Reykjavik vonzáskörzetébe, mert ott van más munka is mint a halászat. A lényeg, hogy a cikkben bejárják a környéket, ami egyébként gyönyörű, de néhány éven belül valószínűleg eltűnik az egész, mert be fogják építeni kikötőkkel és a tengeri teherszállítás minden járulékos infrastruktúrújával. Ők akarnak lenni a tengeri csomópont Kína és az egész északi világ között. Forrás.
Szerintem ma nem csinálok semmit, mindjárt felpattanok a szobabiciklire és spinningelek egy jót, hátha szívinfartust kapok rajta egyszer végre.

"Amúgy senki ne tervezzen túl hosszú távra."- gondolja J. És ezen vigyorgok, mert tudom, hogy a legtöbb ember nem szereti hallani a valóságról és azt hiszi, hogy a valóság csak valamiféle "negatív gondolkodás" következménye, nem is létezik! Sőt, sokan egészen odáig merészkednek a hülyeségben, hogy azt képzelik, hogy ha "pozitívan gondolkodnak", akkot attól bármi is megváltozhat. Ezen mindig nagyon jókat tudok vigyorogni. Nem kételem, hogy az agyunk egy olyan fura szerkezet, ami létrehozza azt a valamit, amit tudatnak nevezünk és ez milliónyi inputot tud befogadni, ugyanennyi féle-fajta csatornákon keresztül, mindenféle forrásból és ezek közt természetesen nagyon fontos szerepe van azoknak a "trükköknek", amelyeket azért csinálunk, hogy ezekkel is elősegítsük a túlélésünket, magyarul becsapjuk magunkat, hogy könnyebben el tudjuk viselni a valóságot, ezek nélkül a napi önbecsapások nélkül valószínűleg sokkal nehezebben élnénk túl. Gondolom, hogy ezeknek a "népies" és "népszerű" megfoalmazása a pozitív gondolkodás is - egy jó kis túlélési-önbecsapás.

Visszakanyordva a "ne tervezen hosszú távra" részhez, annyit jelentett csupán, hogy az következő 10-15 évben valószínűleg nagyon rosszra fordulnak az emberiség dolgai, mert a sok figyelmeztetés, grafikon, szám, kutatás ellenére az emberi társadalmak (amelyek nagy viccesen országokra és nemzetekre tagoldónak, mert így szokták meg) tovább folytatják a száguldásukat a fal felé, és már nincs az a fékrendszer ami ezt a száguldást meg tudná állítani. Ennek ellenére mindegyik úgy tesz mintha a boldog hetvenes években élne, ahol még azt hitték, hogy a gazdasági növekedés és a természet kirablása korlátlan ideig fenntarthatóak.
"Önbecsapják" magukat és a bolygó méretét képzeletben a sokszorosára növelték, ebben a mesterséges "kollektív-tudatban" korlátlan minden, bőven van étel, ital, nyersanyag, bármennyit lehet fogyasztani! Ez annyira szép! És persze aki erősebb, annak több jár az erőforrásokból. És ennek a virtuális világ "szimulációnak" lesz vége hamarosan. Csak erre céloztam fentebb.
Tudom, hogy nem kell a dolgok mellé mindenáron hangulatot párosítani, a fentiektől mégis szomorú lettem, de talán csak azért, mert nehezen fogadom el, hogy egy értelmesnek tarott létforma legalapvetőbb vonása a hülyeség.

Vasárnap el kellene ugrani a Peak District-be, vonattal, csak valamelyik faluba, inni valahol egy jó sört, egyet túrázni a dombok közt, lőni a Facebookra néhány fotót, ahogy azt kell.
Érdekel, hogy hogyan alakulnak át a politikai ideológiák, utána kellene olvasnom, de már a gondolat is fárasztó, inkább keresek valami madárhang gyűjteményt. Amúgy vannak jók, régebben egy ilyen oldal volt a nyitólapom a böngészőben és minden reggel madárhangokat tanulgattam. Valamennyit fel is tudok ismerni, persze csak keveset.
Unalmasak a lábujjaim.

Még hajnal sincs, 2:13, ez inkább olyasmi mint a "legnyugisabb napszak", ilyenkor tényleg nyugalom van, ezért szeretek ilyenkor kelni, zuhany, borotválkozás, edzés, utána 1-2 óra olvasás, majd bemászok a munkahelyemre.

Néha busszal, néha gyalog, néha keverem a kettőt, de ha lehet, akkor inkább sétálok, ez a környék teljesen biztonságos, néha a middletoni buszmegálló körül vannak részegek, de nem különösebben érdekelnek.

Elolvastam a híreket, britet, szlovákiait, magyarországit, világot, fontos dolgokról szinte sehol nem írtak semmit, megy a marakodás, észosztás, ellenségeskedés. A valóban fontos dolgok, mint például az ember által okozott felmelegedés, a természetrombolás, a vízhiány, a mértéktelen húsfogyasztás miatt kirabolt bolygó, a tengerek sivataggá alakítása a mértéktelen halászat miatt, a mindent elárasztó szemét és a többi hasonló "apróság" valahogy nem tűnnek túl fontosnak a világsajtó egyik részének sem, ízléstől függően heti egyszer, vagy havi néhányszor lehoznak ezekről a dolgokról egy-két kötelező cikket, utána mindenki zabál, baszik és szarik tovább mintha minden rendben lenne.

A legviccesebb az, hogy vannak akik gyereket vállalnak, mintha lenne bármiféle értelme, szegény most született generációknak valószínűleg borzalmas lesz a jövőjük, mivel mi - itt és most, elfogyasztjuk az ő erőforrásaikat is. Két marokkal és gátlástalanul.

Sőt, körülbelül két hete olvastam egy cikket valamelyik amerikai lapban, azt hiszem a CNN volt, ahol simán leközöltek egy cikket arról, hogy vegánnak lenni épp olyan természetromboló mint húsevőnek lenni. Egyszerűen elképesztő, hogy a húsipar és az elvakult, mértéktelen húsfogyasztást természetesenek gondoló emberek micsoda lobbira képesek... Azért gyanítok tudatos lobbit a "kutatás" mögött, mert elképzelni sem tudom, hogy bármiféle komoly kutatás kimutathatná, hogy egy vega és egy húsevő ugyanakkora ökológiai lábnyommal bír. Ez egyszerűen baromság. De a cnn-nek (vagy aki megrendelte ezt a kutatást) sikerült ez a bravúr, így a vegákon újra lehet felhőtlenül kacagni és lehet tovább zabálni két marokkal a burgert, meg szippogatni az olcsó benzint - a jövő meg le van baszva, az nem az ő dolguk, oldják meg majd mások.

Van bennünk valami időkorlát, ami a viszonylag rövid életünkből fakadhat? Nem nagyon vagyunk képesek hosszabb időszakokban gondolkodni, ami 5-10 évnél hosszabb időtartam az összezavar bennünket, mintha nem is létezne ennél hosszabb idő. Sem előre, sem visszafele. A történészek és régészek ma már képesek feloldani a "visszafele" problémáit, de az időben-előre probléma megoldhatatlannak tűnik. Persze, ezt nem nagyon szokták beismerni. Van erre több példa is, például a francia fúziós erőmű elkészítése, ami 40-50 éves időszakot fed le, ennyi a projekt kifutási ideje, de ha az ember utánaolvas, akkor az egész projekt egy nagy káosz és gyakorlatilag bármiféle hasraütés-szerű időtartam lehetett volna a projekt hossza, azt hiszem ezek a tervezési szakaszok csakis és kizárólag a finanszírozás egyszerűsítésére jók, mondjuk ez sem kevés.

Nem is értem minek gondolkodok ilyesmiken, ez biztos valami agybaj, őrület vagy valami hasonló, a gondolkodás és az alternatív életmód (az "alternatív" fogalmat nem szívesen használom, mert teljesen eltorzította a sok ezterikus, misztikus sületlenség, én pusztán arra céloztam vele, hogy nem követem a kortárs fogyasztási szoksások legnépszerűbb irányvonalait) teljesen értelmetlen dolgokká váltak. A kíméletes életmód nincs társadalmi szinten jutalmazva, a kevesebb fogyasztás nem számít pozitívumnak, ellenben inkább deviancia, és ki akar deviánsként élni? Meg minek...így ma már leginkább nem érdekel az egész, vega vagyok megszokásból, de céljaim már nincsenek és az sem érdekel ha megbaszódik az egész bolygó, hiszen én megettem mindent amit tudtam, több mint húsz éve vagyok vega, próbáltam odafigyelni a fogyasztásomra, nincs autóm stb, - de azon kívül, hogy például társaságban, vagy munkahelyen gyakran kinevetnek a vegaságom miatt, vagy esetleg gunyorosan kötekednek miatta és hülye kérdéseket tesznek fel - szóval, ezeken kívül mást nem nagyon értem el vele. Az államot sem érdekli: mert kevesebbet fogyasztani és odafigyelni a dolgokra nem pozitívum. Szóval bekaphatja mindenki, mostantól hátradőlök és figyelem ahogyan az egyre látványosabb felmelegedés miatt és az élhetetlenné váló afrikai és ázsiai régiókban egyre több lesz a háború és az ennek nyomán elinduló migrációs és egyéb válságok (éhezés, tömeggyilkosságok, terrorizmus, járványok stb.) majd szépen elpusztítanak mindent amit jelenleg ismerünk, mert bár próbálnak mindenféle magyarázatot találni ezekre a dolgokra, de a valóság az, hogy minden kortárs problémánk oka az, hogy nyugaton (elsősorban Európában és Észak-Amerikában) felzabáljuk a bolygó többi részének az erőforrásait is, vagyis a mi jólétünket és ész nélküli fogyasztásunkat máshol is fizették eddig. Mi pedig, az egyre erősödő és egyre látványosabb probléma-halom közepette csóváljuk a fejünket és áldozati pózt felvéve, érthetetlenkedve kérdezgetjük, hogy vajon "azok" ott Afrikában és Ázsiában vajon miért nem akarnak meghalni értünk? Miért nem jó nekik a mi sokszorosan magasabb (övékhez képest) kibocsátásunk miatti felmelegedés okozta 50-60 fokos hőhullámokban élni? Miért nem jó nekik ott a szárazságban, éhínségekben és víz nélkül? Érthetetlen, hogy nem tetszik nekik a régiójukba ömleszetett sok-sok millió tonnányi elektronikai és egyéb veszélyes hulladék, méreg és az erőforrásaik kirablása nyomán keletkezett permanens nyomor, pedig mi jók vagyunk, ha kell még fegyvert is exportálunk nekik, sőt ha kell kapnak segélyt is. Nem is értem miért nem tetszik ez nekik...

Ez a blogbejegyzés kicsit mérgesre sikerült, pedig teljesen jól indul a nap. Azon gondolkodom, hogy mit extra-fogyasszak ma? Holnap veszek egy új laptopot, de ezen kívül kellene még valami, éljen a nihilizmus. Nem akarok gondolkodni, csak foygasztani!
Ha lehet, akkor ma egyél sok húst és édességet, elsősorban csokit, azt valószínűleg valami rabszolgagyerek szüretelte le és dolgozta fel valahol. De ezzel nem kell törődni, nekünk itt nincs más dolgunk csak leemelni a polcról és odaadni a gyereknek, vagy magunkba tömni. A többi ember is ugyanannyit akar zabálni mint mi itt nyugaton, ahol egy ember 10-20x annyit fogyaszt mint ők, érdekes lesz, India és Kína már lassan utoléri a nagy-zabálókat - bennünket, ami azért jó, mert így talán még megélhetem és láthatom azt az én életemben, ahogyan tönkremegy ez az egész Ostobaság-Hegy és Bolondok-Hajója, amit "emberiségnek" nevezünk.

Lassan 4 óra, ideje edzenem, hogy jó alakom legyen és sportos legyek, mert a karrierhez nagyon fontos a jó megjelenés!

Ezt ajánlom elolvasni: http://phys.org/news/2016-08-humans-climate-years.html

Az ember által okozott felmelegedés kb. 180 éve kezdődött, nem 20. századi jelenség.

Szombaton el kellene menni a Sohóba, Londonba, még átgondolom, de egyelőre úgy érzem, hogy lesz kedvem hozzá, a Saatchi Gallery-ba is elmennék, rég voltam.

A hét egész eddigi részében munkaundorom volt, de sajnos mindenki szabadságon van és túl sok munkám, így a munkaundorom csak nehezen tudott kiteljesedni.

Szerda, sörözős napom, remélem nem leszek túl depressziós délutánra és meg tudok állni majd 2-3 üvegnél.

Pénteken veszek új laptopot magamnak, már kinéztem egy pihekönnyű notebookot, nincs márkája, egyedileg szerelik össze az alapján amit kérek.

Azt érzem, hogy ide-oda gurul az agyam a fejemben, a legszívesebben nem írnék és nem gondolkodnék, csak mindenféle bódító szereket tömnék magamba valami tengerparti koktélbárban, vagy valami ópiumbarlangban.

Tegnap megadtam a mobilszámomat egy fejvadásznak, a legtöbbször ignorálom őket, de neki az előző helyemről ajánlottak, és emiatt megpróbáltam komolyan venni, körülbelül fél órát beszélhettünk, elhívott kávézni péntek délutánra. Állítólag van néhány érdekes pozíciója.

Személyes mondatkoktél-a személytelen-énbörtönből, keveredjen a valóság a Semmiségre való törkevéssel, a destrukció az építőkockázással, halszemű tulipánhagymákat szeretnék ültetni a házunk tövébe, olyanokat amelyekből színes kardhalak és compók nőnek majd jövő tavasszal, de a Tescóban nem volt ilyen, így maradtak a muskátlik és a rózsák.

Vajon jó döntés volt, hogy eddig még soha nem öltem meg magam? Eddig úgy tűnik, hogy igen, de azért időnként megéri felülvizsgálni a döntéseket.

Négy hét múlva szabadságra megyek, addigra növesztek magamban egy víztorony-szerű boldogságtartályt, amiben tudok annyi örömet tartalékolni amennyi kitart a rosszabb napokon is.

Ma a cégem egyik külföldi irodája zárva van állami ünnep miatt, így talán egész nap békén hagynak és nem akarnak tőlem semmit legalább onnan, szokásommal ellentétben ma egész nap zenét hallgatok, mert van egy ember az irodában aki náthás és a zsebkendőt nem ismeri, szívja az orrát, gusztustalan, nem akarom hallgatni.

Tegnap majdnem kirúgtam az egyik újonnan felvett embert mérgemben, de utána inkább próbáltam vele századszorra is megbeszélni, hogy mit szeretnék tőle, állítólag most már érti, ettől annyira boldog lettem, hogy hiszek neki.

Múlt vasárnap ősz-illat volt, most az elmúlt két napban pedig igazi nyár-szag, tegnap 28 fok volt ami Manchesterben nem jellemző.

Próbálom beskálázni és optimalizálni az őrületet. Néha sikerül, néha nem. Igazából nem is őrület ez, hanem "ki nem élt kreativitás" és "ki nem élt minden", gyakran használok rossz fogalmakat ha az "őrületre" gondolok, igazából a szomorúság, frusztráció és feszítő kreativitás elegyéből létrejött nihilizmust értem alatta, csak azért írtam ezt, hogy pontosabb legyek.

Szerintem lassan át kellene térnem az angolra és angolul írnom ezt a blogot, vagy bezárni és nyitni újat angolul, mert nem nagyon érdekel már a magyar nyelven történő irogatás, nem nagyon érzek késztetést arra, hogy ebbe a kultúrkörbe tartozzak csak amiatt, mert néha írok ezt azt ezen a nyelven.

Keresztbe-tett-lábú énnélküliség.

Vicces életidegenség.

Zavaros tisztánlátás.

Képzavar.

Megyek és próbálok dolgozni, meg kell terveznem egy csomó kritikusnak vélt vicces dolgot, amiért valami okból kifolyólag fizetést kapok, soha nem értettem, hogy miért fizetnek a munkámért és kinek fontos ez, de nem tehetek ellene semmit, minden más "értlemes" dologra alkalmatlan lennék. Habár, képzőművész vagy bútorasztalos szívesen lettem volna.

Alulnézet, a monitoron egymás mellé raktam Hiroshi Sugimoto és Jeff Wall kompzícióit, semmi közös pont, semmi hasonlóság, nincs részhalmaz? Na igen, attól függ melyik sorozatot teszem melyik mellé, Hiroshi Sugimoto portréinak és Jeff Wall katonás képeinek lehetne közös magyarázatuk, de minek? Nem is értem ki és miért gondolkodna ilyesmin. Túl késő van már, lassan 4 óra, és esni fog az eső,

Péntek hajnal, unalmasabb mint valaha, mindig elkeserítő ha magyarországi és szlovákiai híreket olvasok, elborzaszt, hogy micsoda szörnyű helyen születtem és kellett felnőnöm. Tisztában vagyok vele, hogy soha nem leszek túl rajta, olyan mint valami krónikus betegség. A magyar és a szlovák az örökös morális csőd delejes kultúrkörei, ahol mindig a legzüllöttebb, leggátlástalanabb gazemberek a példaképek, őket választják politikusnak, vezetőnek, a művészek többsége is ilyen, mert az legerősebb kulturális kód, hogy előrejutni csak úgy lehet, ha másokon áttaposol, a szolidaritás ezekben a kultúrkörökben gyengeségnek számít, ezért szinte nem is létezik. Az ettől eltérő viselkedés anomália, ami üldözendő és kigúnyolandó, ennek ellenére van ilyen, de mint ahogy utaltam rá kicsit fenlebb: devianciának számít.

Amúgy nem érdemes ezzel foglalkozni.

Ma jelentkezek egy állásra, unom a mostani munkahelyemet. Körülbelül mindent unok, még a pólóimat is.

klaus nomi

Charles Bukowski tegnap lett volna 96 éves, majd holnap iszok egy-két sört a szülinapjára, addig is elővettem a The Last Night of the Earth Poems című kötetét és olvasgatom, nem, nincs "kedvencem", tőle, hanem csak azért, mert jó. A legszebb Wagner-hez írt vers ebben a könyben van, "my German buddy" a címe:

tonight
drinking Singha
malt liquor from
Thailand
and listening to
Wagner
I can't believe that
he is not in
the other
room
or around the
corner
or alive
someplace
tonight
and he is
of course
as I am taken
by the sound of
him
and little goosebumps
run along
both of my
arms
then a
chill
he's here
now.


A jókívánságok letudva, vissza a mocsaramba, nézegetem az órát, pontosan 4 óra AM, csupa furaságot olvastam a neurális hálókról, lerombolja azt az illúziót, hogy bonyolult vagyok, pedig csak régóta fejlődök és egyre jobban ismételgetem ugyanazt, körbe-körbe. Valamit félreértettem, szándékosan, hogy összezavarjam magam.

Kicsit nosztalgiáztam ma magamban és erről most először Tarkovszkij Nosztalgia című filmje jutott eszembe, ez volt az első rendezése amit külföldön forgatott, egészen pontosan Olaszországban. A Wikipédián Szovjet filmként van feltüntetve, pedig elsősorban olasz pénzből készült, Olaszországban. Érdekes. Nem tudom, hogy miért lyukadtam ki ennél a filmnél, a nosztalgiám tárgya a régi képregény olvasmányaim és az első ZX Spectrumos játékaim voltak és ezekről jutott eszembe egy francia sci-fi, horror, fantasy képregény antológia, amelyet Métal hurlant-nak neveztek és ez az antológia komoly hatással volt az olyan filmekre mint például a Szárnyas fejvadász.

A képregény sorozatot 1974 decemberében indította két grafikus: Jean Giraud és Philippe Druillet és egy újságíró, Jean-Pierre Dionnet, a pénzügyeiket pedig Bernard Farkas intézte, aki 1977-ben átvitte a lapot az USA-ba és itt át is nevezték "Heavy Metal"-ra, ha valakit bővebben érdekel a téma, akkor itt talál egy részletes interjút Jean-Pierre Dionnet-el.

Szomorú. Tegnap elhunyt Daniel Josefsohn fotóművész. Berlinben született, román és magyar származású szülőktől. A munkáival általában botrányt kavart, ami számomra teljesen mellékes, csak eszembe jutott, hogy ezt szokás leírni. Komoly kortárs problémákhoz "nyúlt" hozzá, és emiatt nyilván nehéz volt őt megérteni egy bizonyos értelmi szint alatt. 

Szétszórt vagyok ma, az előbb spinningeltem egy jót, lement 800 kalória, májustól 10 kilót lefogytam, így most végre pont annyi vagyok mint tavaly tavasszal, mert tavaly nyár elején elkezdtem zabálni a depresszióm miatt és tél végére felszedtem 10 kiló körül.

Találtam egy vicces Instagram oldalt: "Smokeable art", ami egy Tony Greenhand nevű joint-sodró művész munkásságát jelöli, aki mindenféle alakú jointot készít, van dínó formájú, pikacsus és még egy csomó féle. Itt a srác az oldala. Én nem vagyok túl nagy fű rajongó, szívni mindig is utáltam, mert csak pánikoltam utána, ellenben sütibe sütve nem volt rossz, de már körülbelül 8-10 éve nem ettem és nem is nagyon érdekel. Viszont éppúgy legalizálnám a mariskát, mint ahogyan a többi kábszit is, hiszen a tiltás teljesen értelmetlen, képmutató és irracionális ostobaság. Én mostanában a sör nevű kábítószer rajongója vagyok inkább.

Egy kicsit bealudtam, végre hajnal, olvasás, az Anothermagazin-ban Hans Ulrich Obrist készített egy interjút David Lynch-el, azt olvasom. Azt hiszem, hogy ilyen jó interjút még nem olvastam vele, elmeséli, hogy hogyan költöztek el Idaho-ból Virginiába amikor nyolc éves volt. Később a középiskolában az egyik osztálytársa apja festő volt, ő először azt hitte szobafestő, de kiderült, hogy képzőművész és annyira megtetszett neki, hogy ő is festő szeretett volna lenni. Az apja segített neki bérelni egy műtermet, de igazából nem tudott semmit az egészről és először igazán Bacon képei gyakoroltak rá igazán mély hatást egy kiállításon New York-ban 1966-ban. 20 éves korában Philadelphiában élt, itt talált igazán magára, az Eraserhead című filmje az "ő Philadelphiája", a városról és a várossal kapcsolatos belső képeiről szól, szeret cigizni, a tüzet és a gyárépületek hangjait. Mesél az interjúban az apjáról is, aki mezőgazdasági kutató volt és nagyon szerette az erdőt, a fákat, az amerikai sárgafenyő volt a kedvence és nyolc éves koráig - amíg nem költöztek Virginiába, mindig erdő közelében élt, gyakorlatilag erdőben nőtt fel. Mesél arról is, hogy filmrendezés közben nem tudott festeni,, csak két film között, viszont filmrendezés közben rákapott a fotózásra és régi épületeket meg aktokat kezdett fotózni. A filmrendezők között nincs olyan hőse mint a képzőművészetben Bacon, az interjúban Edward Kienholz nevét említi, aki nagy kedvence Bacon mellett. (Edward Kienholz egy amerikai képzőművész, főleg installációkat és szobrokat készített). Mesél arról is, hogy szeret reklámfilmeket forgatni. Találkozott Fellinivel is Rómában amikor Fellini az Intervista c. filmjét forgatta és egy egész napot együtt töltöttek el, ami élete egyik legszebb napja volt.
Nem fordítom tovább, mert éhes vagyok és nincs kedvem, de nagyon érdekes interjú, érdemes elolvasni.

Jó érzés szétszórtnak lenni, meg a bicikli kerekét nézegetni, reggel munkába menet van egy fa aminek mindig meg kell simogatnom a kérgét, jó ha vannak ilyen őrületek, adnak valami ritmust, amiről jobb lenne leszokni, de minek? Idővel úgyis elfelejtődik, magától, kényszer nélkül.

Egészen hosszúnak tűnt hétvége, persze csak a képzeletben. A yorki utazás egészen kellemes volt, ettünk egy közepesen rossz reggelit, sajnos éttermeken és kocsmákon kívül nem sok látnivaló akadt, ami volt, azt már láttuk évekkel ezelőtt, ezért délután egy körül indultunk is haza.

Marie Curie-ről olvastam a reggel. A kutatói jegyztefüzete a mai napig erősen radioaktív és csak egy speciális olvasódobozon keresztül lehet nézegetni, elképesztő belegondolni abba, hogy mindenféle védőöltözet nélkül járkált az erősen radioaktív anyagok között, vagy épp a zsebében hordta őket, esetleg kézben tartva tanulmányozta a radioaktív mintákat. Nem sokat tudok róla, ezen változtatnom kellene.

Fárasztó két hétnek nézek elébe, de alig egy hónap múlva újra lesz egy hét szabadságom, hazaugrok, meglátogatom a szüleimet, mert utána csak jövő tavasszal tudok majd hozzájuk menni.

Megjelent egy új könyv, a címe "The Art of Rivalry" Sebastian Smee írta. A könyvében négy képzőművész páros szerepel: Manet és Degas, Picasso és Matisse, Pollock és de Kooning, Freud és Bacon. Még nem olvastam a könyvet, így véleményem nincs róla, csak felkerült a képzeletbeli vásárlási listámra. Elsőre egy kicsit zavarónak tűnik nekem a könyv témája, mivel ezek  a művészek még véletlenül sem alkottak igazi párosokat, ez csak Sebastian Smee párosítása, egy kicsit bulvárosnak tűnik nekem, de majd elolvasom és meglátom.


Közepesen semmitmondó minden, de az unalom megnyugtató, főleg hétfő reggel.

Jó érzés egyedül sétálgatni, leülni egy-egy kocsmában, inni egy sört, figyelni az embereket. Tegnap például az egyik pub udvarán, miközben ücsörögtem és olvasgattam a mobilomon a híreket, odaült az asztalomhoz három nő és két férfi, már egészen le voltak részegedve, valahol máshol kezdhették az iszogatást, mert már hülyeségeket beszéltek. Nem sört ittak, hanem gint, tonikot és vodkát.

Az egyik nő iszonyú magas volt és csókolgatta a mellette ülő férfit, aki alig ért a válláig. A férfinak a nő fejéhez képest aprócska feje volt, olyan mint egy teniszlabda és nagyon magas hangon vihogott. A vihogása pedig - mintha időzítve lett volna, minden hosszabb mondata után automatikusan feltört belőle. Hogy ezen mi az érdekes? Nem tudom megmondani, szerintem minden Kép. Illetve minden lehet Kép, tőlünk függ, hogy hogyan látjuk a körülöttünk lévő világot, bármi lehet művészet, bármi lehet érdekes, tanulságos, emberi - akármilyen. Ez evidencia? Lehet, de gyakran mégsem tudatosul bennem és nem figyelek oda rendesen a külvilágra, erre jó a magányos ücsörgés: engedem saját magamnak, hogy odafigyeljek a külvilágra, mivel napközben, munkában az ember inkább az ellenkezőjét teszi, hogy túléljen.

Hogy mi volt érdekes? A nő valószínűleg átesett egy-két szépítészeti műtéten, valamiféle adminisztratív, irodai munkát végezhet egy kisebb vagy közepes cégnél, majdnem biztos, hogy van férje, aki nem a vihogós pasi (ezt mondták is), már unokái is lehetnek, hiszen úgy 50 év körülinek tűnt. A vihogós férfi pedig, mivel 10-15 évvel fiatalabb volt nála, épp alkalmas volt az önbizalma növelésére és az alkalmi szexre.
A teniszlabdafejű férfi pedig melósruhában volt, valószínűleg növelte az egóját, hogy egy magasabb végzettségű, jól szituált, ötvenes nő lehet az alkalmi partnere, aki anyáskodik felette, csókolgatja és néha kajánul kineveti, amin ő viszont-vihoghat, mert ez annyira cuki. A dolgok összeillenek? Ez mellékes. Ócska filozofálgatás. Egyszerűen kontraszt volt közöttük, a melósruha és a kosztüm már eleve érdekes kombináció - megkapó volt, egy jó kép, abszurd emberekkel?
Mindenki lehet abszurd, a szituáció tesz bennünket azzá - csak nehéz észrevenni.

Egy egész élet látszódhat egy arcránduláson, egy kézmozdulaton - csak legyen aki észreveszi. Ezek miatt a képek miatt szoktam sétálgatni és egyedül sörözgetni, nem akarok senkivel beszélgetni, vagy megismerkedni, csak figyelem az emberket, dolgokat. Ami nagyon fontos, hogy nincs bennem semmi ítélkezés, nem érdekel a moralizálás és az aktuális társadalmi szabályok.
Az ítélkezés olyasmi mint egy ön-ketrec, bezár engem és a valóság helyett csak valami torz másolatot fogok látni a világból.

Közben beértem munkába. Reggel, miközben a buszmegállóban ácsorogtam egy macskaszív volt a földön, a buszmegálló közepén. Néhány méterre onnan elütöttek egy macskát és ahogy a szíve kipukkant a testéből, egészen a buszmegállóig repült. Miközben átment a már félig péppé zúzott testén egy-egy újabb autó, a felsőteste felemelkedett egy pillanatra és mintha integetett volna, széttárultak és összezárultak a mellső lábai - kezesbáb szerűen. Nem fotóztam le, kegyeletsértésnek tartottam volna. Eléggé abszurd volt az egész.

Szombaton elnézünk V.-vel Yorkba, szeretek sétálgatni a szűk utcáin, múzeumokba nem hiszem, hogy bemegyek, mert a legtöbb yorki múzeum gagyi, viszont a 16. század óta működő "The Golden Fleece" kocsmába biztosan beülök majd. Találtam egy érdekes étterem-biciklisműhelyt, vagy egy biciklisüzlet-éttermet? Nem tudom minek lehetne nevezni, a neve "Bicis Y Más", szerintem kipróbálom.
Össze-vissza van a tudatom ma reggel... A The Economistban olvastam egy érdekes cikket aról, hogy a grafén bár ígéretes, de mégsem sikerült még eddig elkészíteni belőle egy újabb félvezető generációt, mert bár jó elektromos vezető, van néhány tulajdonsága ami gondot okoz a kutatóknak, viszont találtak egy baktériumot, aminek a neve Bacillus subtilis és ha ezt kiszárítják, akkor olyan alakzatba zsugorodik össze, ami talán minta lehet egy olyan rendező-elvre, ami megoldja a grafént kutatók gondjait.
Ilyenkor hajnalban mindent elolvasok ami elém kerül?
Max Pechstein egy érdekes képzőművész, tipikusan a "német expresszionista" fiókba szokták őt rakni, nézegettem a munkáit és nem nagyon fogott meg egyik sem, és nem is nézegettem tovább, számomra Ernst Ludwig Kirchner után ilyen képeket festeni felér egy rossz viccel.
A cinizmus így kora reggel jobb mint a kávé?
Szeptember végén megint repülök, egy kicsit unom, ez az év borzalmas volt eddig, utálok repülni, de mégis muszáj.
Szétszóródva a sárga fotelban, teljesen jól elvagyok a szobanövényeimmel és a könyvekkel, az előbbiek alszanak még, az utóbbiak némák.

Véletlenül botlottam George Bellows festményeibe,  a 19. század végén és a 20. század elején élt, 1925-ben halt meg, az "amerikai realizmus" kategóriába szokták rakni őt. Ez a besorolás szokás szerint sántít, a tájképein ugyanis nagyon erős az impresszionizmus hatása, emellett számomra Camille Pissarro hatása teljesen egyértelműnek tűnik Bellows munkáin.
Viszont a "realistának" nevezett "társadalmi témájú" képei - amelyek egyébként a legismertebbek (főleg azok, amelyek ökölvívó meccsekről készültek), szerintem nem túl magas színvonalúak. Az alakjai sokszor túl karikatúra-szerűek és számomra nem mondanak semmit, de ez csak szubjektív és pillanatnyi benyomásom.

Én is változok, ő is változik: mégse változik semmi. Hétfő, hétkezdés, egészen semmi hangulatom hozzá, ma fizetésemelést fogok kérni.

Hétvégén egészen könnyedén beismertem magamnak néhány kudarcomat és sikerült szembenéznem velük, ez úgy hangzik mint valami nyilvános önkritika, pedig csak érdekes, jobb minél kevesebbet hazudozni önmagamnak, másokat nem tudom, hogy hogy vannak ezzel, valaki egészen kényelmesen áltatja magát egy életen keresztül, kellemes lehet egy folyamatos önmentegető loop-ban élni és bűnbakokat keresgélni, találni és hibáztatni.

Hajnalban olvastam egy érdekes cikket az Economiston az arab fiatalokról, ez most a "bűnbak" dologról jutott eszembe, mert a cikk egészen fura állításokat és idézeteket tartalmazott, gyakorlatilag egy egész fiatal, arab generáció hibáztatja a nyugatot a saját kulturális frusztrációja miatt, és ahelyett, hogy próbálnának a szabadság felé elmozdulni, sokan inkább még patriarchálisabb nézeteket kezdenek vallani. Az magasabb kvalifikáltság nem okvetlenül eredményez nyitottabb gondolkodást, a régióban az oktatás nem tűnik sikertörténetnek, magas a diplomás munkanélküliség aránya és ha ez lehet még borzalmasabb, akkor a nők között kétszer magasabb mint a férfiak között.

"Nem szeretem a vallásokat, egyiket sem." - gondolnám, de minek? Egy iszonyú fontos lépcsőfok, ami mint egy gyógyíthatatlan pszichés betegség élősködik az emberiségen? Valami ilyesmit írnék legszívesebben a vallásokról, pedig csak az emberi hülyeség és hazudozás egyik formája, kivétel nélkül, mindegyik. Jelenleg nem nagyon tudom elképzelni, hogy lesz az emberi történelemnek olyan szakasza, ahol nem lesznek élő vallások, mivel az emberi psziché valószínűleg létrehozna újakat, ha a meglévők eltűnnének. A kereszténységtől sem tudunk szabadulni, sőt ma épp ott tartunk, hogy egyre többen kezdik újra ismételgetni a "keresztény Európa" nevű borzalmas hülyeséget...mintha nem épp az lett volna a legnagyobb vívmánya ennek a szerencsétlen kontinensnek, hogy a nálunk ma felvilágosultabbanak tűnő elődeink megszabadították az európai szellemi életet a kereszténység dogmatikus baromságaitól és a vallások nevében és pártolásával fenntartott feudális középkor borzalmaitól.

Úgy tűnik, hogy felnőtt egy nemzedék itt nyugaton, akik azt képzelik, hogy a szabadság a beszívott levegővel együtt természetes dolog, ami csak úgy van körülöttünk. Nem nagyon olvasnak, nem művelődnek és nem akarják tudni, hogy micsoda hosszú és véres út vezetett a jelenlegi szabadságukig (ami még akkor is fontos és az egyetlen valódi lehetőségük, ha nő a munkanélküliség, ha korruptak a politikusok, ha a kapitalizmus nem tűnik működőképesnek stb.). Számukra teljesen természetes, hogy ezt az internetes blogbejegyzést anélkül publikálhatom a mai Európában, hogy bármiféle büntetéstől kellene tartanom. Pedig ez egyáltalán nem volt mindig így, az emberi történelemnek csak a legutolsó néhány évtizedében élhetünk ilyen szabadságban, ez nem alapértelmezett dolog, ez egy hosszú és véres út eredménye, amelyet a mostani generációk nem értékelnek eléggé.
Ez a szabadság a múltban - mondhatni: a valóban keresztény Európában (egészen a 20. század második feléig) egyáltalán nem volt természetes, a szabadság ma ismert formája nem keresztényi és nem a "keresztény Európa" vívmánya. Akik azt állítják, hogy igen, azok egészen egyszerűen hazudnak. A szabadság, amiben ma élünk egy felvilágosult, liberális és polgári társadalmi vívmány (ami a kereszténység által uralt és elnyomott, ellenséges környezetében jött létre, véres háborúk mentén) és a tudományos, kritikai gondolkodással kiegészülve teszik ma (technikailag is) lehetővé (gőzgép, autó, robot, védőoltás, számítógép feltalálása, a programozási nyelvek létrejötte, az open-source stb.) azt, hogy például én ezt a szöveget leírhattam, publikálhattam és akit érdekel elolvashatja, aki hülyeségnek tartja az meg fikázhatja. Persze álszentek, hazugok és ludditák mindig lesznek.
Ehhez az egész folyamathoz sok-sok gondolkodó, tudós halála és szenvedése kellett, ha a "keresztény Európán" múlott volna, akkor valószínűleg még ma is feudalizmusban, vagy ahhoz hasonló, egyéb elnyomó rendszerben élnénk - bár ez csak feltételezés, de elnézve a többi, ma is létező, valláson alapuló társadalmat, nagyon valószínű.
Szóval, amit ma "keresztény Európának" neveznek a populisták és a szélsőjobbos demagógok, az teljesen a keresztényi Európa ellentéte.

Szeretnék még Francis Baconról írni egy keveset, elolvastam néhány interjút és az interjúkról szóló munkákat, például Sandra Kisters írt egy nagyon érdekes szöveget David Sylvester és Bacon kapcsolatáról, David Sylvester brit műkritikus és kurátor volt, aki tizennyolc interjút készített Baconnal 1962 és 1968 között.

Az első interjút 1962-ben készítette Baconnal, ami nem a saját ötlete volt, a BBC kérte fel arra, hogy készítsen interjúkat művészekkel. A Baconnal készített beszélgetés során annyira elkezdte érdekelni őt a művész, hogy egészen a művész haláláig nagyon szorosan követte a munkásságát és segítette őt. Később többen is felvetették, hogy az elkészült felvételeket előre "megkonstruálta" és próbálta pozitív fényben feltüntetni Bacont, nem tett fel neki kellemetlen kérdéseket például más művészekkel kapcsolatban. 2000-ben egy könyvet is írt Baconról, és 2001-ben halt meg.

A beszélgetések előzményei egészen érdekesek, az első interjút - ahogy feljebb írtam, nem önszántából készítette Baconnel, hanem a BBC kérte fel rá, 1962 októberében került rá sor, a BBC 1963 tavaszán adta le.
Tudni kell, hogy David Sylvester és Bacon ismerték egymást korábbról, sőt az ötvenes években írt is kritikát a munkáiról, de nem kedvelte őt, többek között azért, mert gyerekesnek tartotta Bacon véleményét Jackson Pollock munkáiról (valószínűleg nem ok nélkül) és nem tetszettek neki Bacon 1957 és 1958 között készült munkái sem. 

Az interjúkról nagyon érdekes dolgokat állít Sandra Kisters a doktori munkájában, hihetetlenül tanulságos elolvasni. Bacon egészen kitárulkozó a beszélgetések alatt, sok dolgot elmesél önmagáról, és talán kaotikusnak tűnhet amiket mondott, hiszen egy nagyon komplex személyiségről van szó, aki annyira erősen reflektál önmagára is, hogy néha - akár az interjúk alatt is, kétségbe vonja azt, amit ő maga mondott néhány perccel korábban. Viszont a beszédstílusa nagyon kifinomult és művelt, nagyon jó retorikai képességei voltak szerintem, érdemes megnézni ezt a felvételt a Youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=xoFMH_D6xLk 

Az köztudott, hogy Bacon használt orvosi és anatómiai könyveket, például Eadweard Muybridge könyvét, aki egy brit fotós volt és az állatok mozgását tanulmányozta. Viszont azt soha nem árulta el, hogy milyen módon használta ezeket. Szerette átfesteni a fotókat, tegnap a kiállításon, Liverpoolban volt néhány fotó Bacon műtermi hagyatékából, amelyeken egy-egy alak át volt festve. Majd róluk készített nagyon gyors, kalligráfia szerű vázlatokat A4-es vagy kisebb papírra. Ezekből is volt néhány a kiállításon. Sandra Kisters ír azokról az interjőkról is, amelyeket Andrew Brighton készített David Sylvester-el 2000-ben, közvetlenül a halála előtt, ezekben az interjúkban kérdezi őt azokról a módszerekről, ahogyan a Bacon-el készült interjúit csinálta. Ha valakit bővebben érdekel a téma, akkor érdemes elolvasnia Sandra Kisters munkáját.

Kora ősz lett, Manchesterben soha nincs az a fajta nyár amit mi Közép-Európában nyárnak nevezünk, viszont ez az augusztus még itteni mércével mérve is őszies. Egy kicsit se bánom, és amúgy is egészen vicces dolog az időjárástól való függőségünk, mintha bármit is számítana.

Van a közelben egy éjjel-nappali bolt, Nisa a neve, ez egy kisbolt-hálózat Nagy-Britanniában, már reggel 8-kor kinyitnak, és este nyolcig nyitva vannak, vasárnap is (mert a nagyobb üzletláncoknak legkésőbb 5-kor be kell csukniuk vasárnap). Átugrunk V.-vel a Nisa-ba bevásárolni, csinálok vegetariánus angol reggelit, remélem, hogy lesz vega virslijük.

Hazaértem Liverpoolból, ami mellékes, viszont a Francis Bacon kiállítás...elképesztő, a legjobb és legismertebb 10 munkája együtt volt, egy teremben - végre láttam az 1944-ben festett "Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion" című képét, ami az egyetemes képzőművészet egyik csúcspontja, iszonyú nehéz az után a kép után bármit festeni. Ezen kívül két hasonló kiállítási élményem volt csak, az egyik amikor Monet képeit láttam, szintén a liverpooli Tate-ban, az is ilyen sokkoló volt és a másik a Van Gogh múzeum. Nem is írnék erről többet, mert minek?

Volt egy startup ötletem, de feladtam, mert nem tudtam megvalósítani, mivel nem tudom megszerezni azokat az adatokat amelyek kellenének. Nem most találtam ki, már körülbelül két éve gondolkodtam a megvalósításán, de feladtam. Az egész onnan indult, hogy egyszer eltöprengtem azon, hogy vajon mennyi lehetett a mobiltelefonom valós előállítási költsége, majd megpróbáltam rákeresni és adatokat szerezni a témáról, de természetesen nem sikerült. Ezek után kezdett el érdekelni a téma és tudni szerettem volna, hogy egészen pontosan milyen utat jár be egy termék mire hozzám kerül, de nem csak maga a termék története érdekelt volna, hanem az összes alkatrésze és az alkatrészek nyersanyagai. Az élelmiszerekről szerettem volna ugyanezeket az infókat tudni, mikor, mi, hol, mennyiért - de sajnos ezekről sem lehet tudni semmit. Gyakorlatilag egy olyan civilizációban élünk, ahol szinte semmilyen termékről nem tudhatunk meg szinte semmit. Most itt van az asztalomon egy billentyűzet, egy egér, egy mobiltelefon, két alma és egy őszibarck, van még itt egy karóra és két bögre. Egyik előállításásról, termesztéséről, szállításáról sem tudhatok semmit - az egyetlen információ amit megtudhatok az ország neve, ahol a terméket gyártották, hiába is próbálkoznék, valószínűleg nem találnék semmi információt ezekről, illetve ha nagyon utánajárnék, személyesen odautaznék a forgalmazóhoz és megpróbálnék nála érdeklődni, szóval: ha rászánnék hosszú hónapokat a nyomozásra, akkor esetleg kideríthetnék ezt-azt. De a legtöbb esetben még a valódi gyártót sem ismerhetem. A nyugati típusú demokráciákban az államnak adót fizetünk, cserébe (hacsak nem egy velejéig korrupt politikai elit kormányoz) az állam minden közbeszerzést, közpénzzel kapcsolatos dolgot publikál - illetve publikálnia kellene. A vállalatokat viszont semmi nem kötelezi semmire, betartanak néhány valóban szigorú szabályozást, szabványt - vagy okosan megkerülik ezeket és ennyi. Ennél a résznél muszáj megállni egy pillanatra, mert gyakori, hogy ilyenkor előjönnek a különféle népszerű összeesküvés-elméletek világuralomról és hasonlókról, én ezekben nem hiszek és egyik sem érdekel, ezeket a dolgokat szimplán a hétköznapi, jól ismert emberi kapzsiság és mohóság mozgatja, és persze a globális szabályozás esetleges hiánya, ami nyilván sok dologgal összefügg - gondolok itt elsősorban a korrupicóra. Hagyjuk a háttérhatalmakat és az egyéb baromságokat. Szóval, a startup ötletem annyi lett volna, hogy egy termék összes összetevőjét, alkatrészét kilistázva, virtuális térképet készítene arról, hogy mit hol gyártottak, melyik üzemben, mikor, nyersanyag esetében az esetleges bányászat helyét, előállítást, labort stb.. Ebből a fogyasztó megtudhatná, hogy a termék, amit vásárolt, mennyire természetbarát, mennyi lehet az előállítása során alkalmazott gyerekmunka nagysága, ebből következtethetne arra, hogy például mekkora a társadalmi igazságtalanságokat növelő rész a termékének az előállításában és hasonlók. Természetesen az üzleti titoktartást tiszteletben tartva kellene ennek működnie, bár valószínűleg a legtöbb nagyvállalat már annak sem örülne, ha a termékeik összetevőinek a valós gyártási helye napvilágra kerülne (itt lenne érdemes megemlíteni a gyermekmunka botrányokat). Ez az egész nyilván megvalósíthatatlan, hiszen mindenki evidenciaként kezeli, hogy minden jól van úgy ahogy jelenleg van és fura mód, ha elmondom valakinek ezt az ötletemet, akkor tízből nyolcan a szegény nagyvállalatokat kezdik sajnálni..féltik őket, mintha a sajtjuk lenne, hogy üzleti hátrányt szenvednek és hasonlók - hihetetlen. Hiszen pontosan ez az információhiány az egyik oka annak, hogy az emberi civilizációt leginkább a hatalmas társadalmi egyenlőtlenégek jellemzik, minden téren, hiszen senkit nem érdekel, hogy az eszközt amit használ milyen módon, milyen körülmények között, miből és milyen természetrombolás, vagy gyerekmunka árán állították elő, akit meg érdekelne: nem tudhatja. És az információhiány az oka a különféle ostoba összeesküvés-elméletek és a szélsőjobb, szélsőbal megerősödésének is, hiszen ha nincs megbízható információ, akkor maradnak az üres spekulációk.

Ennyit erről, ma megyek Liverpoolba, este pedig beugrok a belvárosba, iszok néhány sört. Liverpoolban a Tate-ben Francis Bacon kiállítás van "Invisible rooms" címmel, azt szeretném megnézni és ha jól láttam van Jackson Pollocktól is valami.