képek, betűk

Észak-nyugat Anglia fétise a szemetelés és a lazaság, a szemetelés nem a lazaság folyománya ezért külön említendő, rakoncátlan gyermeki lelkek fújják apró pöttyeiket hatalmas lufikká, a nőcik hájas, hőfehér bőrrel bevont felkarja zászlóként lebeg a nyugati szélben, sirályok sirálykodnak a villanypóznák csúcsain, kurrognak és sikongatnak.
Tegnap hajnalban mukába menet, a buszmegállóból végignéztem, ahogyan egy ember kivizelt a félig nyitott ablakon az utcára.  Nem állt ki teljesen az ablakba, csak rejtőzködve - talán a függyöny mögül (a függönyben nem vagyok biztos, bármi lehetett), a sötétben maradva csinálta, majd dolga végeztével köhécselve becsukta az ablakot. Egészen sokat tapasztalt ember vagyok, de bevallom, hogy ezen egy kicsit meghökkentem, de tényleg csak 1-2 másodpercre, utána beépült a tudatomba, hogy ilyet is láttam és ha legközelebb valaki az ablakon huggyozik ki az utcára, akkor az már természetes része lesz a befogadott látványnak, és nem döbbenek meg rajta, mert a sok megdöbbenés tönkreteszi a gondolkodás folymatának simaságát. My thinking should be smooth.
Calvin Marcus munkáit nézegettem épp aki egy nagyon fiatal és szerintem tehetséges képzőművész, épp most nyílt kiállítása a new yorki Clearing galériában. A zöld csíkok zavarbaejtőek, nem tudom, hogy bírnak-e szimbólum értékkel, vagy csak vizuális töltelék.
Valahogy elém került egy hír az ohiói rendőrségről, akik kiposztoltak az internetre néhány, általuk készített fotót és egy videót két szülőről (a cikk alapján, szándékosan "szülő" címkével láttam el őket, hiszen az emocionális töltetnek meg kellett lennie a cikkben, máskülönben a kedves olvasók nem tudnának eléggé borzongani és szemforgatni), akik (talán) heroinnal túllőtték magukat a kocsijuk első ülésein, a hátsó ülésen pedig a gyerekük ücsörög. Természetesen nem szeretnék a szülők fölött ítélkezni, ezt meghagynám az internet népének, és a bulvárt kedvelő kommenthuszároknak. Ami engem megfogott a fotón, az az, hogy mennyire mélyen visszaadja a történetben lévő emberi tragédiát, jó lenne tudni, hogy mi vezetett idáig és mi lesz a történet vége.
Körülbelül 11 kilót fogytam májustól, lassan elérem a célt amit kitűztem magam elé, nem nagyon nevezném ezt fogyókúrának, inkább életmód váltásnak, tavaly ilyenkor egyébként majdnem ugyanennyi voltam, körülbelül novembertől márciusig szedtem fel a súlyfelesleget. Olyan leszek mint egy whippet, semmi zsír. A fogyás egyébként elsősorban nem a kor divatjának való vizuális megfelelés és illeszkedés miatt jó érzés, bár ezek is fontosak, de másodlagosak, inkább azért jó könnyebbnek lenni, mert visszaadja a mozgás örömét, kisebb a teher a keringési rendszeren és könnyebb futni, biciklizni és sörözni.
Elugrok előled, magam elé és elütöm magam, az abszurd, az nem is abszurd, meg különben is, kellett ide egy értelmetlennek tűnő mondat is.
Torbjørn Rødland fotói. Fogalmam sincs, hogy van-e véleményem a képeiről, csak végignéztem őket, ma nem merek véleményt alkotni semmiről, valami miatt így ébredtem.
Csak semmi mélykedés, elég a felszínen való csúszkálás, most egy kicsit lebegek, nem akarok túl sokat gondolkodni, mert visszaszivattyúz a mélybe, ahol a depresszió és a nihilizmus az eligazodáshoz szükséges alap kellékekek. Élvezem a fent-periódus viszonylagos békéjét, egészen odáig merészkedtem, hogy megterveztem az időmet október végéig, ez már majdnem felnőttes, vagy majdnem olyan mintha úgy általában lennének terveim. Ha így folytatom, akkor végül lehet, hogy bigott leszek, vagy politikai ideológiát választok magamnak, esetleg elkezdek focit nézni (ez a legutolsó, focis dolog életem eddigi legpervezebb gondolata).