képek, betűk

Az állandó aggodalmaskodás mindent tönkretesz, de kitölti az űrt, amelyet az az érzés hozott létre, amelyet az aggodalmaskodás miatt érzett aggódásom generál, ilyen szépen jár körbe a kényszeresség, és én mindet megteszek azért, hogy a napi aggódás-adagom okozta érzés-sorozat megtörténjen, ó, mi lenne velem nélkületek kicsi bú-harangok? Példa: szombaton berúgtam, egész vasárnap aggódtam miatta. "Lehet, hogy már alkoholista vagyok?", "Jövő hétre rákos leszek?" Nem mintha túl sokat számítana ez az egész, de jó érzés aggódni. Kérdés, hogy olyan tudok-e lenni, amilyennek lennem kellene, vagy csak kapaszkodok azokba a dolgokba, amelyek kényelmessé teszik az életemet. És egyébként meg nem kellene annyit gondolkodnom, írnék valami közhelyet az életbe való "fejesugrás fontosságáról", hogy minden nap kellene valami "szokatlant" csinálni, mert aztán amikor vége lesz ennek az egész, teljesen abszurd történetnek - amit jelenleg az "életemnek" hívok, akkor nem marad más megint csak a sóhajtozás, hogy bárcsak megtettem volna, de akkor már esély sem lesz változtatni. Csak ez annyira közhelyes, és értelmetlen, most elkezdtem amiatt aggódni, hogy közhelyeket gyártok és nem vagyok eléggé analitikus.
Ma reggel olvastam egy érdekes cikket egy emberről, aki a börtönben szerzett LSD-s élményeiről mesélt, hogy hogyan tágította ki számára az LSD a börtönben lévő, korlátolt életteret egy sokkal nagyobbá (természetesen virtuálisan). Érdekes a cikk, én nem gondoltam volna, hogy az LSD még manapság is népszerű, vagy legalábbis vannak akik "utazásra" használják akkor, amikor a valódi terük beszűkül egy ilyen kényszer hatására, bár egészen logikus.