vérkaparás sebgyártás, állok egy nagy teremben dobozok közt halott vagyok, csak éreznem kellene, érzékelve megállapítanom és felmérnem, hogy a dolog és a történés erőforrásokat hozzon számomra, mintegy Hozadékká válva lehetővé tegye, hogy nyomoromat életnek nevezhessem és elrepülhessek mondjuk Berlinbe megtekinteni a kultúrám legígéretesebb pálmafáit és bordáit, melyek rugalmas támasztékai annak aminek szarszagában éppen tangót táncolok egy vörös farkú kankutyával, vagy inkább bármit felfognom-kéne, tátogni egy kőrházi ágyon, valamelyik divatos rák sürgető magányában, de nem történik semmi, a rádió óránként híreket mond, a Nők nevetnek, a Férfi pocakja felett egy nagy kandúr, lóbálva bájait egy zsigerekkel teli kanna fölött guggolva ott szarik és ezek pedig csipegetik a magokat, hogy az égve hagyott neonlámpák és a halál szaga szabadságot sugározzon a bolygón túlra is, a majmok hordái visítozva keresgélik a hernyókat, mert kell a kalória.
szuszogok, valami még van ebben a két nadrágszárban, bár jobb lenne meztelenül. hajnal, 4 huszonhét, mivel pusztíthatnám el magam úgy, hogy a bódulat lassan mumifikáljon, minden értelmében kelendő, egy érdektelen áru.
ott térdel az innováció előtt, sokáig keverte az inkvizícióval, de ma már tudja, hogy másról van szó, a madarak ebből semmit nem értenek, csipegetnek tovább, a kanna felborul-
William Powhida:
Everyone!
Dam Stuhltrager Gallery, Brooklyn, NY
November 11th - December 19th, 2005
a. már kevésbé fontos, hogy túlélje
b. mégis ragaszkodik a bögréjéhez
c. fekete hajú nőkről álmodva, hideg talppal ébred
d. ugyanaz a kattogás, de mindenki tudja a gyógymódot
dkdkdkdkdkdkd
a butaság és az Ostoba határozza meg az erőt, a gátlástalanság a legjobb tulajdonság, amivel egy gyereknek rendelkeznie kell, ezt kérik a szülők csak más szavakkal, ó legyél belőle, ó növeszd nagy s kövérre ezt a kis husit, hogy a szája, a mája erős állkapcsa
túlélővé tegye a hordán belül.
Dana Schutz:
Frank as a Proboscis Monkey,
2002
nem nagyon érdekel az ábrázolás, csak gyűjtöm a képekről az információt, szedegetem apránként a sejteket belőlük
talán és valószinűsíthető, hogy Ray Johnson volt képes utoljára meghatni
3 éve és 2 napja?
lassan indulnom kellene, hogy a dobozok, az írek, a busz és az eső elegyéből szarszörpöt hörpölve - hogy a metronóm, az ütem és a boldogság ne maradjon jutalmazás nélkül, ellenőrzést szeretnék magamra, egy újabb hatalmat a felsőbb hatalom és közém; ilyen már van, de még kellene, minél erőteljesebbet, hogy a halál utáni vágyódásom, egyre kevésbé legyen zavaró? mintha fontos lenne, ott lépdelsz, az is a történés reszelése, csapódik a talp, egyenletes kopogása csak a fejemben létezik, nem hallatszik 90 centinél távolabbra
No comments:
Post a Comment