képek, betűk

...Karin Frank munkáit, a Fellsteiger (miután) 2010-ben készült, egy kar-gép elegy jutott eszembe róla (hátvakaró, fejsimogató, bőrnyúzó), központi irányítás, mint a múlt tudásának imitációja, a jövő kóros tervezgetése (félek a számláktól, ablakoktól, vendégektől, tőled), a jelen felzabálása és megemésztése, de természetesen semmi köze Karin Frank szobrának a spekulatív magyarázatokhoz, egyszerűen kinyúl belőlünk egy régóta meglévő másik-én-csonk, ebben a közegben, a mi szféránkban: soha semmi nem kerülhet a helyére - mert a "hely" nem létezik, csak szeretnénk hogy létezzen valami, ami bizonyosság, támpont, talaj, kiindulási pont. Heidegger "kellő ideje" a kiindulási pont. Metafizikát csempész a lábam közé, csak a Tagadás foszthatná meg, de mint modják: a tagadás, a logika megkérdőjelezhetetlen állítása alapján: "sajátos értelmi tevékenység". És így illan el a lehetősége annak, hogy egyszerűen megszűnjünk, mint gondolatokat gyártó Olyan. Eddig a felsorolás, innentől korbácsolás - hideg talp egy kék papucsban;

"Nagy igyekezettel szeretjük hinni a valóságot." - mesélte.

"Egymást semmisítené meg a két szó." - válaszolta. Síti.

"Ha művész lenne" - olyan hangon mondta, mintha tudna bármit is róla, vagy lenne/létezhetne: minden este beleszúrni egy bibliát és egy keményített babaruhát a WC lefolyóba.
Nem szimbólum, de mögé látod. Így szereted a tálalást. Megtették már sokszor, giccs és egyben áruházi termék minden gondolatunk. Egy farmer. Közösen. "Van még zug." - reménykedik. "nincs."
Érezd, hogy bűnt követsz el. Ha reménykedsz is. Apa-anya előkerül a legeldugottabb zug-pillanatodban, ott csóválják feletted fejüket: ha maszturbálsz (lét-jelenlét, mint a (nap)nyugati fontossági sorrendünk: hím, nő, semleges - hisznek benne, (ebben) mintha a jelenlévő a síkban a pont lenne, tudod, amit gyerekkorodban Ló Tanár úr rajzoltatott fel veled a táblára; nyihaha), "szeretnék, hogy a mércéknek megfelelve sikeres légy" - gondolja felháborodva bent-Lázadóm, egy idő után te is továbbéled az álmaikat, szaporodni akarsz (kitalálsz hozzá három darab érvet), levágatod a fejedet egy mozdonnyal, a filozófiából autó lesz, a hitből saját bejáratú inkvizíció, sssGGGMmm telezabáltam magam, azt hiszem végleg elvesztem, undorodok mindentől, ami a fajtámhoz köthet, az undor itt lépcsőfok, piros bársony - a közöny felé, a közöny még mindig egyfajta undor, az egykedvűség morális csőd. (a morális csőd: nézed, vita tárgya, nekem való blőd-ség)
A csőd pedig elítélendő, mert kiöli belőled a csúcsragadozót, kitölti bennük az ellen-mintaság üres helyét: életet ad másoknak, ámen.
A hit és a valóság, a tudatunktól függetlenül létezők. Így mondja. Az ontológia mint tudomány. Ezen kacag. A majmok visítva rázzák a ketrecet. És fürkészik egymás mozdulatait.
Egy áruházban is hasznosítható életbölcsesség. Ott a kirakatban, leárazva minden gondolatod. A hit, a szőrös majmok lezser tánca a tükör előtt. Az igeidők halála nem az én halálom, hanem csak az igeidők halála. Sajnos.

Karin Franknál kezdtem.

Mesélj nekem a Semmiről. Mesélek hát magamnak. Olyan jól értesz ehhez. Jól értek ehhez. Nézem Otto Muehltól a hatodik opust (átverlek, ilyen nincs); állítólag "brutalitás", meséli valaki. Ha belátnánk a családi házak falai mögé, akkor Muehl videói ártatlan mulatságok lennének, játszótérre való köztéri díszek. A disznók kitúrják a szent makkot és megsértődnek azon, hogy valaki embernek képzelte őket - könnyeik Higítóvá változnak és fagylaltos kehelybe csepegnek. Sziszegi a sziszegő. Rembrandt 1665-ben festett önarcképe úgy viszonyul a hazugsághoz, mintha a halál után - abban az egyetlen pillanatban: újraéledt volna Valami. A lazúrok némasága és a textúrák zord mocsara. Muehl és Rembrandt. Csak az őszinteség számít, akkor is ha ez a szó röhejt okoz az Ólban, mégpedig azért, mert ez az egyedüli dolog, ami miatt van némi értelmünk (mint fajnak). Mármint a saját szempontjaim szerint, amiért érdemes élni még egy napot. Óriási önzés.