dkljgadhgKKKKKKKKKKKKKK21sdfsd

"S" alakban a pokróc kitin-kemény burkában,
a rézsútosan döfködő fények
a könyvek élére
szürke hártyaként rezgő mintákat vetítenek,

szemben az ablak árnyéka fordított kereszt,
vánkosokkal
párnázott gumiszobám a kétszer aláhúzott magány 
csicsás koporsója, melyet egész éjjel huhogó,
csupaszra borotvált csimpánzok ugráltak
körül újra és újra.
Az akaratom soron következő
lenullázása közben rozsdás
vaslétrát támasztok az égnek,
szeretnék beszélni a korgó gyomrú felhőkkel
a halál és az élet hullám interferenciáinak
komikumáról, el akarom panaszolni, hogy
a törpe gondok etetése még több idővel jár,
kérem,
menjenek tovább nélkülem,
én maradnék,
mert ha a kedves hazajönne,
s nem találna, sírna keservesen.
A pókok is belefáradtak a lesésbe,
mielőtt elbújnának a szellőző rácsozata mögé
szerelmeskednek egy utolsót.

Ököllel arcon ütöm magam, ellenőrzésképpen,

hogy ez én vagyok-e, a konyhapulton hempergő

fekete tollal

a csuklómra firkálom:

"az élet csodás szérum, a reményből

összehordott borsópiramisokra hasonlít, 

ezeket lehetetlen megépíteni, 

te mégis hitted: sikerülhet."

A konyhapulton a pöttyös bögre egy késsel
vitatkozik azon, hogy az alakváltás csapdája a

folyamatos menekülés a "Nem Tudni Mi" elől,

a "Volt Amiben Hittél" karolásából, 

nos, persze, fogalmam sincs,
hogy a bögrék

mihez képest mérik a menekülést. Lesüllyedek.

A szem nélküli, meg nem szült babafejek 

kórtermei előtt ébredek, a belépésnél hadarom a jelszót:

"kérek-e még, akarok-e még?" majd

tovább, lejjebb

az embervilág poklába, hol a csáléra teremtett utcák

kocsonyás rugózását a spirálba

hajtogatott villanyoszlopok dülöngve követik,

a csatornafedeleken jégcsapvirágok meredeznek,

ezek a megfagyott páratartalom fogai,

a csipkebokrok gyermeki halántékbőrt teremnek,

a felismerést, hogy

végül is ugyanott vagyok

ahonnét indultam: ez ugyanaz a szörnyű odú,

ez itt az ördögök földje - hol az életnek

nevezett randomizált kakofónia

saját folyamát gépiesen termeli, egyszerűen

csak létezni akar: mindenekelőtt és felett,

és hiába pislákol ott bent a szebbik felünkből egy gyertya,

a zabálás, szaporodás és ürítés ritmusai

túlharsogják a sistergését,

s elhisszük, hogy
a "mindegy"-ek gyógyítanak,
közben se ő, se mi : nem azok
vagyunk, nem a csodás makrólények,
nem a bibliában elképzelt isteni másolatok,
vagy az evolúció csúcspontjai,
hiszen
nem létezünk, testünk anyaga ugyanaz
ami körbe veszi és ez az egész tudatosság,
gondolkodás és lét - véletlen 
következménye, a sok-sok trillió
és kvintilliónyi parány létrehozta
variációk közül az egyik kudarc, és a
mintázatok pillanatnyi rendeződése ma úgy
hozta, hogy te ott: álmodsz, én ezt írtam,
mások meg azt: amit az éppen soron 
következő kémiai reakció, elektromos
kisülése okozott. Csak olyan,
egyszerűen csak van,
nem lehetne másmilyen az alapja,
csak némileg a felszíne,
mivel a szubjektív, saját élményeink

a gőgös-szőrös-patások, 
igen, a kicsi, pusmogó műanyag ördög: Mi,
na és persze
a levéltetveket felzabáló katica a kertben,
meg az első tavaszi nárciszok,
a pacsirták, makákók és a nefelejcsek
ugyanezt csinálják. Nincs ennek valóban jó,
pontos neve.
És nem is kell, hogy legyen,
mert minek
a név a véletlenségben fogant, cikázó
mulandóságoknak?

rKS ,rrtn2353454bgfb

Alig maradt belőle nekem.
A bejárati ajtó fogsora közt
fájdalmat mondott, szívből
gyors ölelés, végső pontok.
Mostanság lesütött szemmel
tudja azt a küszöböt átlépni,
kerülvén arcaik lenyomatát,
és akarata ellenére létezni,
fájó - mert még ott a félsz,
mintha így kevésbé érezné
a virágba borult sebek sós,
nektár illatát. A napok vélt
fontosságai velünk kopnak,
az emberi volt-való ormai
belőlük múltak. Bandzsítok
hogy világ kontúrja tompa,
zománctalan lehessen, így
takarja, kevesebb észlelés,
nem akarja érezni többet,

mint álltunk a feltépett idő
gyorsan változó szövetén,

kezeinken át, ujjaink indái
erekként fúrtak egymásba,
hogy a múltjukat gyógyítva,
fákká legyenek őszi ködben,
a szemközti néma park két
átellenes sarkába szétfújva, 
ágaival kopogtatni se tudjon
a másik ágain. De majd lent
a földben, éhes gyökereik
érzések felé tapogatva, tán:
összeérnek valahol a mély,
kormos idő éhes torkában,
az érintéstől megnyugodva, 
egymástól reszketnek mint
hajdanán, még emberként,
minden szerelmes éjszakán.
 

mfnfwjzuekj3491

Falevéllé váltunk, késleltetett vidámság okán,
önámítás és önzési startégiák nélkül sebzés és
gyógyulás a legbiztatóbb sodródásunk.
Két kaméleon táncol a tetőn. Nevetnek.
Nem tudom miért láttam őket, 
a fél óránkénti sírás foghíjában lebegtek,
rámtekerték a szemeiket, miközben
előre-hátra tipegtek. 
Azután elmúltak a tetők, képek.

Mintha egy harcmezőn magunkban maradnánk,
és nem csak az emberek örjöngenének köröttünk,
a növények, állatok és a gombák s maga
a levegő is megőrülne. Várakozni a sötétben,
felvarratlan új arcokkal a hátsó zsebekben,
a borzalmas napok kiélvezése, és
akármi érkezik rólad - azt várom mikor mesélhetek
magamban nekem. Véletlen emlék-töredékek
sugarainak kaparása,
a szétesés kellemetlenebb a náthánál,
észrevétlen marad egészen a végig.

Eszmélet utáni eszmélet: mikor mibe
kerülök és honnan hová ébredek, a sok réteg,
zavaros szürkéi, mint a gyurma melyben minden
színt egybegyúrtak. Olykor
a megidézett szemeid csupasz helyére,
kürtöket képzelek. Az

esetlegesség kertje angyalokat termett,
egy padon ültél és kérted, hogy
mondjam meg milyen színűek azok a szemek,
ma mustáros: a fénytől,
holnap algás: a sötéttől,
nem néztél vissza, elaludhattál valamerre,
mert hirtelen sötét lett,
éretlen bogáncsok nyújtóztak

illatos útszélek mentén,
a szekrény mögött keresgéltelek,
már nem voltál, s mint hangtalan, zajtalan fekete por,
az univerzum hullája gömbölyödött körénk,
az egyidejűség és egyterűség illúzióján kívül,
itt ma: mások a szabályok
mint amott a Földön.
Párhuzamosan magamban beszélgettem, 
szánalmas válaszok ismétlődő kérdéseimre.
Mi az ami kimozdít bennünket a magabiztosságból?
A kellemetlen percek emlékei?
A saját magunkba vájt sebek mélysége?
Legyen-e a sebből kerti tó?
Az emlékek rosszabbak, vagy a felejtés?
A kezek és lábak közt elveszett ölelés?
Összeadom magam és kivonlak belőlem,
hogy nulla legyek? És utána? 
Csomagoljalak be esztétikusan
mielőtt a szívbe küldenélek,
hogy a később így gondoljak rád?
Szakíts le magadról mint egy rossz gombot,
hogy ne fájhassak tovább?
A fájdalom hatóanyaga
a szomorúság. Mint a lesavazott virágok hullái:
még élnek,
várják a tavaszt, de útközben meghalnak.

Állj lábujjcsúcsra, balettozz néhány vicceset, erre
párat, majd amarra. Én közben egy gurulós kofferba
döntöm a perspektívába hajtogatott szerelmünket,
mintha túlélhetné ezt bárki, figyellek és mosolygok
a bohóckodásodon,
nem találom a pöttyös, fekete nadrágodat,
amin a Göncölszekér van, nem találom a zoknijaidat sem,
üresek a szekrények és nincsenek meg a cipőid,
mintha nem lenne sugara többé a köröknek,
a tér melybe fel lettem rajzolva, selejtes, jól tudom
nem léteztem, csak képzeltem.

erwergfdgsdfgs

A felhők a fák tetejét nyalogatják,
lógok egy ágon dúdolom a virágzást,
jó így, helyed a hangtalanban, összevont szemöldökkel 
magad virágozni, látsz mindent amit kellett volna,
amit kellene és többé már nem. A gesztenyék
elvirágoztak, holnap pipacs leszel, kármin estélyidben
ringat a szél, legott ájtatos nógatások közt parlaggá
szelídülsz, céltalanul kapod a fényt, az esőt és a méheket,
oly körmönfont az a sok milliónyi szabály,
melyek magukról bár semmit nem tudnak, mégis
rajtuk múlik minden - és szabálynak csak mi látjuk,
ami önmaga előtt semmi, csak van. 

KJEH91Pl4JKAALWG3

Szétszórva, minden centiméteren: itt volt,
egy önmagától nyitott ajtórés mögül nézett,
tudom, hogy sírt, éreztem könnyei sós szagát,
olyan mint a bristoli szél tengerillata - nedve
csíp, fertőtlenít és folytában utat mar magának.

Nem mertem az előszoba felé nézni, lépegetve, 
aprókat tappogott a háló felé, álmos köd
volt még: kijött, ellenőrizte, hogy ott vagyok,
s így nem kell az éjtől félnie. Az új mosgógép 
kattog, rágódik a ruhákon, enzimjeivel kásává
emészti mindet - a tisztaság kíméletlen szokás,
teregettél: karodban minden éj s puha maradás.

Akadhatnak dolgok, amelyeket nem lehetséges
túlélni: ellenvetünk, hinni szeretnénk, úgy teszünk,
mert azt szoktuk meg, úgy hallottuk, mások is
azt mondták, rosszul esne nekik, butaságnak tartják,
csúf munka - közben minden bensőség szálacska
körött ott tekereg egy móka, a tragédiákban lakó
elgémberedett abszurdum, olyan mint ahogyan az
elmúlást megéljük: szerencsés ki nem egyedül.

Gyertyaszínű hasadon fülelve szeplőket számolok.
a bambán, imbolyogva közeledő eljövendő lépéseit
méregetem. Mennyi időm maradt a maradékból?
Ott alszom, ahol lassúzni szoktunk, közvetlenül
az elalvás előtt arcom előtt lebeg, mint kérészek:
összenőve két árny pörög. Ott ülök a vörös, ócska
kanapé helyén. Nézem, kártyáztunk. Saját szabályok.
Épp nyertél, odakint tél, karácsony előtti csend,
nem gondol felőlünk árnyék, megvadult önzés.

Nincs panasz. Miért is lenne? Az oly közönséges.

Lélegezzünk a bútorokkal, csuklóid a mellemen,
kifordult lépések fájdalma, gyengédséged a gumifásli.
Az ápolás, örjöngése félreértésekből csókfürtöket
és állatfélék szembesülését keveri majomságukkal,
egymás felé fordult ujjaink az öntelt felegyenesedés
túlértékelt szereplése. A szórványos szépségtől
fuldokolva nyalogatod a múlt múltját s a feléd
kacsázó párna - mit én dobtam mintha dühítene,
ebből fogócskázás lesz: veszekedünk, ordibálunk,
egymás ölelésében kalimpálunk - akár a Hold
meg a Nap giccses hasonlatát összetöppesztő
gravitáció. Kiírod a wc-be: olykor a különbségek
erőt jelentenek, szerinted már nem. Lassulok,
újra aludnék, de valami kopog a konyhaajtókon,
nem merek odanézni, vérvörös félelmet szeretne,
figyel - napok óta hív, csalogat a halálfelhőkkel
házaló ügynök. Halkság. Pókhálóvékonyra szőtt
kérdések, kérdések - a könyvespolc és a fal közé
kifeszített függőágy, a másodpercek most magukat
számolják vissza, majd újra, a legutolsóból lesz
a legkisebb akarat, az már az ájulás határán: hol
szétnyitom a kis és gyűrűs ujjaimat, oda majd,
ha átlépek azon az ajtón: belesimul a levegőm.

BLkjrh32423GgKL4edffej,cxnv,mngjl

Vasárnap reggel - a vadgalambok a varjakkal zajolnak,
a néptelen utcákban a hűvösség folyamként kanyarog,
azt mondtad: hozol kabátot, a hófehéret, amit 
néhány hónapja kidobtál. A kijáratnál : rítusok,
megnézted magad az ajtó üvegében - vártalak,
majd

nyakamba ültél, kedvesen megsarkantyúzva:
a golfpályák felé ügettünk,
néhány tegnapról maradt hányást át kellett ugranunk,
közben
körmöddel a hajamba írsz, s halkan kérdezed:
el tudom-e olvasni?
Hümmögve mondtam: egy lány neve,
sóhajodból hallom - úgy lehetett. Gyorsítok,
combjaiddal jobban szorítasz, hűs
tenyereddel nyugtatsz,
néhol megállunk csigát, s fehérre ázott földigilisztát menteni,
pocsolyából
át a fűbe, szegények
ily korai dolgukként
a május végi reményt kereshették.
Sétálunk, egészen a csend széléig,
ha kéred távolabbra, s ha nem jönnénk vissza,
reméltem: hoztad a szép esernyődet, a tollashoz az ütőket,
kulacsodba vizet,
nálam itt a szendvics,
nálad a szalvéták,
egy hajdan volt kamilláshoz érve,
túl könnyű lett lépnem,
s nem jött több válasz
megigazítanálak a hátamon,
de már nem voltál ott, keresve forogtam,
nem találtalak,
én sem voltam,
álomból emlék fájdalomként
szelek szövődtek össze,
s így kutatták egymást a vágyak,
vissza-vissza térve:
hátha újra ott lesz a másik,
játszani kicsit,
vagy táncolni hosszan,
nevetve, pörögve.

 LKJHLKJ886

Az éjjel az esőzés rózsaszínre festette a levegőt,
üveggyöngyökben lebegő kosszá lettek a környezők,
végzetük ha volt - csupán széltől összefújt véletlenek
szükségszerűségei, melyek a magánytól való
legbelsőbb félelemeink ellen kiagyalták Istent, isteneket
hozzá meseként a Teremtést, teremtéseket,
katt, katt: csobogás ott a fémes nyálban, univerzum
buborékok gömbjei közt: valamelyikben ott vagy,
valamelyikben ott vagyok és egy szobából
a fák között csángázó párás levegőt gyönyörítem, 
a bodrokból ki-puzz-le-zom a homlokod, s ha
nem lenne köd, megpusziltatnám azzal aki voltam. Közben
idebent odakint lett, a szegély mentén kifordultak a szobák,
most én vagyok a park fái, fűszálai, a betonra hullott
csokispapír felé masírozó hangyák,
azok pedig onnan figyelnek, ahol néhány perce még
a bent volt - ámulnak: szép zöld az ott, s azok hangyák
félelmetesek.
A zuhany rendben működött, lemostam a maradék
bőrt, hullafoltot és a csövet is,
a törülközőmet úgy akasztom a háló ajtajára mintha
aludna ott bent valaki. A résnyire nyitott ajtón
a levegőnek halkan beköszönök, 
óvatosan csukom vissza, nehogy felébresszem.
Tudom, hogy megőrültem,
tisztában vagy vele, mégsem tehetsz ellene,
olyan mint bármelyik betegség: jót jelent, mert
egy lépéssel közelebb visz az elmúláshoz.
Az alvást és az álmomat már elfelejtettem,
órák óta túl vagyok a hajnalon, túl a reggelen, a mai napon,
pedig még csak hat óra körül van,
mások ilyenkor ébrednek, ha vannak még egyáltalán mások,
ebben nem lehetek biztos. A mozgásra alkalmas részem kávét főz,
várja, hogy megigyam, utána talán elindul a városba,
ilyenkor még meg lehet lesni a különféle helyeken megtapadt emlékeket,
egy-egy pillanatra visszatérni a valóságnak gondolt,
történetünknek mondott valamibe,
úgy figyelni ahogyan a gyerekek szokták a meséket. Nézd!
Ott egy ruhabolt, emlékszel hogy mennyire szerette
az illatosított kézfertőtlenítőjük szagát? Amott meg az a más -
talán egy kirakat, vagy egy sikátor, esetleg egy néma
mosolyba hajló kézfogás, egy melegedni vágyó tenyér
ujjaid közt, teliholdat vizslató szemek, egy csendes
korholás - bármi, amitől néhány percre felmlegedsz,
mielőtt újra olyan leszel mint bármelyik rideg, kopott
macskakő. Olykor a kirakatok üveg-tükrében
két embert látok egy helyett,
egymásból szorzódva hullámzanak, mintha követ dobtam
volna egy könnyekkel töltött szemüregbe és
a komótosan terjedő hullám-csúcsok közt ott
hánykódik minden akaratom, s míg el nem süllyed
üzemanyagként bűzölög, nyeleti magát, hogy tovább működjek.
Ez az egész egy jól kimódolt megtévesztés? Csak ballagok,
belekarolva a kedves tükörkép szellem karjába,
követem az alattunk sebesen elpörgő járdát,
szaladni próbálnék, csúszok vagy elesek, majd felrepülök.
Emlékszem, utoljára a nagyszüleim udvarában repkedtem az ólak és
a kiskonyha között, egészen ki a határba: talán tíz éves lehettem,
s most újra:
ott hagyok mindent nektek,
tudom, gyerekes, de abban az a jó, hogy nem kell a valós
korlátoktól, élet-igazságoktól, előítéletektől,
tapasztalatoktól bárgyú féligazságoktól, mendemondáktól hemzsegő
doktrínáktól, duruzsoló magabiztosságoktól tartanom,
hiszen nem vagyok, s ha lennék is,
csak időszakosan, mint azok az esőcseppek, melyek
most rózsaszín gyöngyként itt libegnek,
s talán ők is benéznek rám az ablakon,
remélem
lesz köztük olyan, mely
vissza is integet. 

krjhwekrjhqkewlh qe24m4ewhrwqehrkjqwehkjlr

Maradjatok bent, világoszöld felhők sárga karimái,
különálló kockákban rekedt
számolatlan porszemek ritmusokat reggelizzetek! Akármit képzelek,
ellenálhatatlanul elpárologtatja saját magát - nincs túl sok kétség:
a legtöbb dologgal így történik,
csupán feltételezések maradnak - nem lesz belőlük megvalósulás,
akaratunk szárnyatlan vigasz-áradat,
a leszivárgó, a felfelé folyó, gravitáció gyilkoló mézesmadzag
végét emlékeink tartják és terád vadásznak.

A szövetek rostjai közül nefelejcsek kukucskálnak,
amennyire tudnak rejtőzködnek, könyörtelen hely ez egy virágnak,
kivéve ha húsevő - bolhákat vadászva,
utcasarkokba harapva rágja előre magát,
minden hajlatnál kicsit nagyobbra fújja pofazacskóját,
végtelensége korlátja a naplemente,
este kilenc körül szétpukkan és zsírjából sétálgató
gyász születik, de olyan amelyik minden felett röhög,
úgy kacag mintha egy gyásszertartáson valaki
a térdét csapkodva mutogatna a koporsóra:
az ott már jó helyen van, neki kellene bennünket sajnálnia.

Semmi nem köt össze semmivel - ez a kedvenc hazugságom,
nem merész, nem kétkedő: csak rossz vicc.
Mi az a mozdulatlan ruhakupac a sarokban?
Miért van két árnyékom a szemközti falon?
Miért félek a magánytól, amikor állítólag kedvelem?
Elmúlt tarkák - azok a barátságosak, melyeket
a fénybe kifeszítve neki akartam adni, de minden
kísérletem önmaga visszakanyarodása lett. Mostanság magamban beszélek
és kora reggelente - mint egy kapucnis pulóverbe csavart szarkupac,
a városban botorkálok, ismerős helyek közelében toporogva,
olyan mintha nem csak hallucinálnék,
mintha tényleg létezne az időpontok közt valamilyen átjáró,
mintha nem csak a valóság hiánya szúrna,
hanem az újra-felépíthetetlen élet,
mely mint egy örvény a kád lefolyójában,
lehúzott volna mindent a mélybe,
az összes lehetséges okot, okozatot és célt:
mindent ami most már soha nem lehetek.

,mfnsd,mfns,dmnf,smn32423423423423

ez a vasárnap este mintha szörpös üvegben lebegő
buborék lenne, a redőnyök kacsintásai keserű
fényt lihegnek - ha lehetne, létezne. Három hete
pillangóként repült el, a ruhája utolsó tapintása,
ölelés: forró súlyok a szájpadlásomon:
olyan mintha mindig érezném, az altató 
csodája hagyja, hogy az eszmélet minden kínja
néhány órára fekete homályba vesszen,
talán találkozunk, vagy nem: elveszni jobban
úgysem lehet.

werwkejhrlkjwhk2jrhelk2jr2

A késő tavasz önmagáról ír verset, méltatja 
a kellemes, párás levegőt és a sok zöldet. Olyan
vidám és lelkes, ahogyan elemzi magát, végül
elalszik, betakargatom. Reggel körbesétáltam
a várost, lementem a tóig, emitt-amott sírtam
néhány másodpercet, mert vannak ilyen fura
emberek mint ez itt, akiknél a helyek nem
egy-korszakban léteznek,
több időt vonszolnak magukban. S amikor
ilyen ponthoz érsz: látod benne a jelent, mint
én
egy füves lapályt, hol éppen egy idősebb úr
cigizik, mögötte viszont megnyílik a múlt és
két árnyék tollasozik, nevet, a hátizsákjaik
annak a fának a tövében, ahol most épp egy
szürke mókus nézeget. Az egyik árnyék te
vagy és csak állsz most, két idő közé préselve,
próbálsz tovább sétálni, közben vissza-vissza
nézegetsz, amíg szét nem feslik az a másik idő
és csak abban bízol, hogy ott, abban a régi
jelenben az árnyékok mindig ugyanúgy
maradnak és csak a toll-labdát figyelik és
számolnak: ők egy ragyogó délelőtt néhai árnyai.

A fák ilyenkor olyanok mintha plasztikai
műtéten estek volna át, megújulva, szinte
ránctalan kéreggel, mindeféle virágos ruhában
illegetik magukat és a szirmaik közül pompás
parfümöket pöfögtetnek szét. A hársfák édes
cicomája, a friss csalán zöld bujasága, a
kőrisek busa lombja és az öreg bodzafák vaskos
törzsei szép íveket rajzolnak a látvány köré.

Felsétáltam a Waitrose-ig, végig fogtam 
a kezed, talán csak azért, mert húvös voltál,
meg hogy húzzalak kicsit. Közben gonosz
módon a szembejövők öltözetét fricskáztuk,
nem vettem észre, hogy ez is egy múlt-kép,
hiszen ma egyedül ballagok, ugyanaz az út
tucatnyi időképek sorozatai közt, a jelen
bizonytalan és ingatag. Leültem az egyik
padra cigizni, próbáltam megszabadulni
a jelenvalótól. A füst szürke felhőjének
csúcsán átvilágít a nap, sárga és hófehér
gömbök táncolnak a szemzugba égett
könnycseppek csúcsain, ha valaki jön
rámosolygok, nehogy észrevegye, hogy
az ott a padon csak egy üres féregbáb, nem
lakja senki. Végül visszaindultam, azon
a lankás részen, ahol utoljára fotózott,
le a tóig, keresni a járatokat a szépet, 
ragacsot - ami maradt, s ami nem: azok ott,
valahol, kell, hogy legyenek: Ők a parkokban,
a közeliben, s távoliban, csak sétálnak
megpróbálom elkapni őket, mintha lepkéket
kergetnék egy éberálom rejtett súlya közt,
talán a gyógyszer: ha megszüntetem ezt
a jelen valót, akkor ez nem folytatódik,
csak az marad valós, ami már megtörtént,
valamiféle harmóniába kerül a valóság
és a múlt. A katedrálist elkerülő félíves,
macskaköves emelkedőnél a templom
kertjét nézegettem, nem mertem bemenni,
talán majd holnap: még búcsúzóul a tájtól,
ha kérnék tőlem a vámot, papírokat odaát,
legyen egy ima velem: mint mérges kutyáknak
a békecsali. Emlékszem, gyerekkoromban
olyakor a fákat ölelgettem, már leszoktam
róla, talán majd titkon keresek egy tölgyet,
arrafelé ahonnan rálátni a helyre, ahol az
árnyak tollasoznak, felmászok a fára, leülök
s onnan lesem őket, abban az idő-gömbben,
amikor még nem tudták mennyire jó nekik,
és nem kellett feledniük azt, ami létezik.

Emlékek....
egyre nehezebb leszel tőlük,
álmos kőevés
Csak figyelni egy másik embert miközben alszik,
nem tud róla, gondolni rá, végül arról álmodni
ahogyan nézted. Szakaszos
tudatkiesés: mintha meghalt volna valakid,
meg te magad is,
közben a délutáni nap narancssárgára
színezi a házak falait összemossa őket a fenyők
csúcsaival, katonás rendben él veled
a magány és annak minden önfelismerő érzéke, 
a valóság önmagát rejti, a szédelgés a másikat keresi, 
egyre vastagabb kérgek mindenütt, fullasztó,
ó, az arcod: honnan és hová és micsoda,
az elveszett és lenyelt szavak tudomásul vétele,
minden este 
a földön
ugyanúgy zárom az ajtót,
üresen hagyom a helyeket ahol a dolgai 
laktak,
csak úgy
mintha élne.

Rgg5555ffddd

A május összes zöldje kiadja a szembogarad,
a felhők szürke fémszögeken himbálózva
lógnak és az aszfaltot nyalják.
Az elhaladó autókat számolgatom,
mint gyerekkoromban a hátsó udvarban,
a szomorúnak tűnő járókelőket ide-oda billegteti a szél,
feldönteni nem tudja őket, mert
mind ellentartanak, akár a sorsnak szoktunk,
mozogni akarunk, mintha az azt jelentené: élünk,
a munkába igyekvők és az iskolások nyüzsögnek
akár a csontnyűvek a halott szövetben, valami
csodára vágynak ma is.
A szél 
búcsúzóul mérgesen megrázza a sövény leveleit,
így jelezve: végleg kimúlt, 
itt hagyja az esőt,
könnyezésnek. 
Nem tudom hol lehetsz, de úgy képzelem,
egy távoli ablakból ugyanígy nézegetsz,
látod:
minden dolog reménykedik,
a gondolataink sorozatban befelé
sokszorozódnak,
mintha végtelenbe nyúlhatnának,
összeollózva az időt,
átrakva egy-egy kockát máshová,
hogy ne is sejtsük,
kik vagyunk, hol vagyunk
és mi az amit nézünk és mivé leszünk.

werwer492398

Ott ragyogtunk a szélben, mi voltunk azok? Hagyatékunk
egy kályha-szerű, világtalan álomból is érezhető nyári
meleg: rajtad tenyérnyi tanga volt, középen átfogtuk egymást,
nem emlékszem, kinek a feje volt a másikán, nem tudom
hol értünk össze, melyikünk a teste merre volt, csak
a hófehér puhaságra figyeltem. A hotelszoba túlféli,
magas beltere különös világosságot sugárzott, a vaskos
dekor függöny mögül a zivatart bámultam - most is
ott állok s azt nézem, ahogyan a sötétszürke felhő-arcok
az égen bennünket vigyáznak, szemükben sárga villám
gömböket kacsint felém a múlt, Ő ezalatt az ágy mellett
pakol és a közeli templom kongását hallgatva várja, hogy
abba az órába is beleégjünk. Mintha saját hamvaink
elől menekülne a fájdalom, akarat nélkül hagyva, titkolja
mi maradhat belőlünk és mi az ami elveszhet. Fuldoklom,
s most hogy akarat nélkül maradtam s alig-alig létezek:
irányíthatatlan lett a szívtengelyek iránya. Csak küzdök
a felesleges élettel és hiába az űr valósága, a sok törvény,
az álmok vágyai, nameg a kacskaringós érzelemkertek,
olykor minden valóság felett győzve az ébrenlétet átrakják
álmainkba és mint pöttömnyi, remény-fények: bennük
élünk tovább. A két világ cseréje új valóságot szül, odabent
találkozhatunk Lénánnkal és egyszerű lesz az egyszerű,
te fogsz, én tartalak - vagy fordítva: mindent befed a
könnyedség, néha kergetőzünk és ha elkapsz a csendes
búj-búj vállaink keménységét oldja, talán így könnyebbül
saját bűnétől az Ég - hagyja őket ott az álomban pörögni,
s hogy egymás arcába olvadva, eggyé legyenek a kettőből.

Tttf45ycxchhjj

A kedves kéz, a nevető szemek
szomorú alakváltása,
bensőséges cica,
lakatlan sziget,
szűköcském kuncogásharmóniája.

Hajóm a térben,
ringó esti sétája,
elképzelt csípőjének ívére
titkokat írva,
egymás mellett lépdelt
két drága szellem.

Rfgh456ff

Az esték csak úgy eltáncolnak, bármiféle
indulat vagy hangos szó nélkül,
saját lélegzetükből csendet hajtogatnak,
úgy mint a szalvétát szokták, óvatosan háromszögbe,
az éleket meghúzni, végül középen, az átlót
többször átsimítani, mozdulataik akár
egy űrhajósé,
az ajtók és a falak között lebegnek, teát öntenek,
megfogják a pohár fülét, majd visszateszik és elmossák,
leülnek a székre és a tenyerüket a combjukra
hoppantják.

Az esték csak úgy mendegélnek,
kevés az erejük a beszédhez, leginkább hallgatnak,
fülelik a belső tér önmagából ellett zajait,
ahogyan aláhull egy porszem,
egy pók arrébb lép a hálóján egyet,
vagy a víz cseppen a konyhai csapból,
közben
elég nekik ha pilláik alól lefelé néznek, mintha
aludni készülnének - mielőtt, vagy miután az időt
egy olyan pontra tekerték ahol valaha simogatták,
ölelték
őket.

Az esték szelídek, úgy rendezik a dolgokat
mintha a képzelgéseik valósak lennének,
eltűnt arcot kutatnak az elméjük zsírjában,
könnyeket csíráztatnak egy műanyag tálkában,
ciccognak a jövő és múlt
időhöz, almát hámoznak,
söröznek vagy éppen ébredni készülnek,
mielőtt megviccelhetnő őket az első
fénysugár. 

Az esték csak úgy ringanak, mintha
önmaguk bölcsőiben vonaglanának, nincs szükségük 
szülőkre, barátra: nem vágynak
etetőre, orvosságra - csalfa virágra,

mindent a helyükre

tolva búcsúzkodnak, végül egy távoli szembogár
zöld párnájára hajtják fejüket,

egy-egy könnyet rejtve álmos tekintetük párájába

lepkékről álmodnak.

szellemekhez 

Az éjszakát
lassan megeszi a fény, apró harapásokkal halad
előre, 
párás a levegő, a nedvesség zöldesszürkére
színezi az utcát,
most begöndörödne a hajad.
Le van lassulva minden,
mintha egy álom folyna tovább,
bizonytalan a körbetekintés
és a légzés, főztem kávét neked is,
majd kiöntöm ha nem kéred.
Egyszerű dolgok
bonyolult hálózatai.
Őrült jelenség az eszmélet,
tudni azt, hogy tudod,
látni azt, hogy te vagy az aki tudod,
én lenni az énben,
meglátni a saját szemeid a tükörben,
tisztában lenni azzal ki az ott.
Közben persze a bizonyosságaink,
oly illékonyak, mint a hétköznapok
két ünnep között, vagy fordítva,
nem vagyok biztos semmiben,
legfőképpen a valóság-definíciómban,
az érzékszervek szenzor adataiban,
az emberek szavaiban,
mintha eltűnt volna minden
amiről gyerekkoromban olvastam,
nem vágyok moralizálásra,
sem erkölcsre:
hiszen újra és újra ugyanolyanok vagyunk,
semmi nem változik,
csak a történések gyorsasága lett furcsa és ijesztő
és a mennyiségük,
a túl sok túl gyorsan és újra és újra,
felszántja bennünk a húst.
Nézem az üres járdákat,
ott szoktál sétálni,
a rózsaszín hátizsákkal,
menetelni
az ovi felé,
szellőztetek - a hűs, párás levegő
mintha visszakönnyezne rám,
alszik az én,
szunnyad az akarat,
hátralépek - el a bizonyosságoktól,
mert semmi, egyetlen pillanat,
sóhaj vagy mosoly sincs,
amiről bizton állíthatom,
hogy úgy volt, ott volt
és átéltem. Hangosan odaköszönök
a fáknak, mosolyognak, de nem szólnak
semmit, talán még félálomban vannak,
megyek, óvatosan csukom az ablakot,
nehogy felébresszem őket,
és megharagudjanak.

KSKSKSKSk3333

Ujjaim között tartom lég ujjait,
pont odaillett, 
délután három és négy közt feltálaltam,
az üres bárszék meglepődve nézett rám,
majd mindketten úgy tettünk
mintha hazaért volna,
mint szokott, s közben kinéztem:
az utcán autók sorjáztak, mint vég nélküli,
rozsdás gyümölcsök, a sótartóból
előkerültek elveszettnek hitt lepkéink,
néhány színes kört róttak az égők körül,
majd számon keresztül
a hasamba repültek,
hogy újra érezzem táncukat,
mint akkor ott: a jelenben a múlt,
mely
elhordja a sötétséget,
az elveszett gondolatokat megkeresik,
elmsossák a fájdalom éleit,
amíg adott a szép: nem ápolod
s mikor
közös terünkből eltűnik
az a pólus, mely nélkül
minden fontosnak vélt álom,
nullát karcol maga elé,
a helye tátongó, komor 
üresség
melyet kitölteni nem lehet.

fqwnelrjqweklrjq334345345

Sétáltál már úgy, hogy mást láttál mint ami a jelenben ott volt?
Hogy körülötted mindenből időgép lett? 
Benézel az üzletek,
éttermek,
charity shopok kirakatain,
látod, ahogyan ott tébláboltok,
nézegetitek a holmikat, majd elsétálsz
egy szépségszalon előtt,
ott dolgozott, bekukucskálsz
talán felbukkan egy ismerős árnyék,
eszedbe jut egy beragadt ajtó története,
meg az, hogy nyár volt, 
hogy vártad haza,
lesétálsz a parkba és figyeled, ahogy
két múlt-idő tollasozik,
végül beülsz a könyvesbolt kávézójába,
beszélgetni a süteményekkel, 
onnan hazasétálsz és nem érted,
hogy az idő miért csak előre folyhat,
önzéseink szigetein tipródunk,
mintha tavirózsák levelein ugrálnánk, azért
hogy ne süllyedjünk el,
most azt érzem, hogy jó lenne megállni az egyiken,
hagyni, hogy süllyedtemben körülvegyen a víz.
Minden délután körbejárom a várost,
próbálom felfedezni
a nyomokat, melyek ránk emlékeztetnek,
a szánalmasságom nevetséges, de
nem tudok mit kezdeni
a megmaradt
valósággal.

a csend a legijesztőbb, bemész a szobába,
leülsz ahol ő ült, figyelsz. A madarak beszélnek,
átöleled a levegőt,
a könnyeid átmossák a matracot,
magadra húzod,
álmodban átöleled a fényt,
nem hiszed, hogy
lehetséges az a borzalom,
melynek a végébe,
csendben belehalsz.

LJJKHKJH33r

Felriadás, hallgatózás, melyik világ ez?
melyik év? ez vajon olyan pillanat amitől
szabadulni szoktak? kihűlt simogatásokat
melegítek fel, vigaszként arcomra tapasztom őket,
fokozatos észlelési sorozatok, harcban
az eszmélet a merengéssel, 
az ébrenlét menekülne, eliszkolna a titokkal,
melyet rábízott a körülötte keringő éjszaka,

pislogásom könnyben végződő faágak,
a folyosóról beszivárgó fény átcsorog
köztük, feltűröm a farmerom szárát
és gázolok, nem tudom mennyit kell
még számolni, hogy felébredjek és
ott legyek, ahol szeretnék, 
a kételyek
újabb hullámokban érkeznek.
ücsörgök, majd hangosan beszélgetek,
mintha itt lenne, néha köszönök ha hazaérek
valahonnan, mintha bárki hallaná,
az ébrenlét egyre nehezebb,
hiába fülelek a hálószoba felé, a sötétség
hangtalansága, az autók zúgásán az utcáról,
végig lehet követni az egész doppler effektust,
a járókelők kacagása, visongása
megtárgyalom veled, hogy mennyi hülye részeg,
nem tudom hány óra lehet,
suttogva kérdezgetnek a falak, bántani fognak,
ha jobb lehettél volna,
ha szelídebb lehettél volna
he okosabb lettél volna
ha elhitte volna:
hogyan történt volna? Mikortól éreztük
közös pontjainkat börtönnek? Benne
haragunk számolatlan marásai,
őszi lombhullásként keringtek, szárnyaikkal
sebeink száraz kérgéből formáztak képeket,
orrunkról orrunkra álltunk: egymást egyensúlyoztuk,
mint két jómadár rozépezsgők és sörök nehezékében
egy képzelt diszkógömb alá, elfolyik ez a kép is,
a gyomorszájam körül kacskaringókban
fuldoklásféle, most szunyókálok, fogom
az ujjaid ls megvárom amíg
odakint
a vadgalambok és rigók énekei keringőznek,
lassan felfogom ahogyan beindul az élet, de az éj
nem múlik belőlem, itt makacskodik
és nem tágít, én közben kitöröltem ezt a hetet,
visszaléptem az utolsó sétánk napfénysugaráig,
újra lefotózom a parkban a fákat,

a túlélés próbálkozás magányos missziói, 
az élet akarásáról papolnak,
az emlékezet bohóckodása
kimarja belőle arcomat,
belőlem bőre tapintását,
az elrontott történetek a ritmusuknál
fogva fájdalmasak: egy évszakváltáshoz mérhető,
húsbavájó szélekből szövődnek,
az a két szerencsétlen,
egymásra találó hang, némi makogás után,
együtt kavargott az idő elképzelt sodrában,
félreértve egymás kódjait,
ártatlan szemeink talán szeretetből vádaskodtak,
leleményes szörnyeteg az idő, 
úgy kínoz és ijesztget, hogy közben megtisztít,
könnyebben
aludnék el ha tudnám, hogy nincs holnap ébredés,
csak egy kimerevedett képen
a konyhapult előtt keringőzünk,
a fejed a vállamon, én mosolygok
ujjvégeim érzik a pulóvered puha szövetét,
És csak járjuk,
nem unjuk meg,
mert az idő érvényét veszítve,
nem létezik többé.