képek, betűk

Vázlatokat gondolok magamban,
vagy inkább meséket,
valami olyasmiről ami nem e világról való,
ahol nem úgy látjuk egymást,
ahogyan megszoktuk, mint különálló lényeket,
győzteseket, veszteseket,
ahogyan azt az evolúció meghagyta nekünk,
vacsorára, ebben az egy testben,
ahol csak egyetlen eszmélet fér el,
olyasmiről álmodtam amiben én voltam te,
azután mindenki, végül,
mintha szédültem volna,
közben megértettem, hogy miért 
az a sok erőszak,
a közöny és a kapzsiság,
mitől lesz ez az egész,
egy fura, hatalmas bánat.
Felfogtam, hogy az összes vallás,
eszme és gondolat a haláltudat béklyójában fogant,
hogy mindent áthat az a borzalmas tény,
hogy elmúlunk.
Az idő rövidsége szülte önbecsapás
és a látszólagos elismerések begyűjtése,
hogy miféle gyermeteg rettegés van
az országhatárok, zászlók, sportversenyek,
hadseregek és az összes versengés mögött,
hogy mindez csak egy csecsemőkorát élő,
időkorlátos testbe zárt eszmélet tragikomédiája,
ahol az egyedek kívülállósága okozta rettegés
olyan korlátokat fakaszt,
mely bármilyen továbbfejlődés elől végül
újra és újra visszamenekül a saját maga börtönébe,
mert a test megsemmisülésének a lehetősége,
az éhség és a szomjúság lehetősége,
a szaporodási lehetőség elveszítése
oly nagy félelmet okoz,
ami lehetetlenné teszi azt,
hogy az önzés végül,
többségében ne győzzön.