képek, betűk

Magunkon keresztül,
hová merülhetnénk?
Példaként egy kört hozhatnék,
középre álltál,
sugarunk kitapinthatatlan árnyék,
a kinti világhoz láncol,
emlékeinken keresztül,
múlásnak álcázzuk a halált.
Az idő és a kor: mindig előre,
láthatatlan buborékkal von be,
bezárjuk a még élő szellemeket,
engedelmességre vágyunk,
megkapjuk, mint emléket,
melyben
egész éjjel sétáltunk,
kocsmáról-kocsmára,
a másnaposság szédülése
mezítláb ért bennünket
egy koszos járdán,
a kábulat kódja ártatlan ölelésben
kapott értéket, így maradt,
ott maradt, távolnyári hajnalban
a langyos bitumenen.
És ma, talán mert ősz lett,
gondolatban virágot viszek sírjainkra,
talán ott találom magunkat a temetőben,
ahogyan a szomszédos sírkövön ülve
cigarettázzunk.
Egy kereszt mögé bújok,
várok, amíg a szél elfúj bennünket,
a csokrot emléknek hagyom,
majd útban hazafelé
leveszem a cipőmet,
hogy a hideg fűben lépkedve
újra érezzem amit akkor,
ott a járdán.