képek, betűk

Az elvont dolgok követelőzése,
bárcsak érthetném amit gondoltál,
az időutazás mégsem lehetséges,
öngyilkos barátokról mesélni hatásvadászat,
kegyes csalódás nagy dolgokban,
egyetlen isten sincs,
a valódi titkok az öntudat
és az első, életnek nevezhető reakció,
újraszámolom a lábujjaimat,
végtelen fakerítés.
A középiskolában volt egy lány,
gruppenszex tárgy az öltözőben,
egyszer én is odatérdeltem mögé,
figyeltem, ahogyan más farkát szívja,
nekem nem állt fel,
seggszaga volt,
szégyenkeztem az impotenciám miatt,
elmenekültem,
hallótávolságon belül van minden percünk,
őszintén visszaemlékezni
díszes bejáratú perverzió,
mintha sárga Domestost hörpölnék,
amikor az emlékek ritmusa,
kígyóként sálat játszik,
végül kötéllé lényegülve elcsábít.
Mégsem jobb meghalni,
az értelmetlenség az idők 
élvezésének megtanulása?
Valótlan kezek, nyelvek a szádban,
ujjak a seggünkben, farkak a vaginánkban,
szájak a makkunkon, ennyi volt?
Vagy van valami a naplementében is?
Utódod is lett. Akkor boldog vagy.
Azt mondják.
A lassan körző fekete rohadékok szárnycsapásai,
minden koron át ugyanaz és hasonló,
ismétlődünk: fakó láncszemek,
rövid életünk miatt alig észleljük,
a kegyetlenség jobb-lét mögé bújtatva,
a szabadság nemzetek és országok
rácsai mögött.
Valójában, persze soha nem volt.
Szép lettél volna,
több mint a nyár,
nyersen
felcsattanó melódia,
Sziget ennek a szartengernek a közepén,
egy elélvezős szombat reggel,
július forrón éles árnyékai,
a napot nézzük a lábujjaink felett,
mintha megcéloznánk az örökkévalóságot,
a fák koronája újra zöld,
várjuk az első havazást,
a mikulás csomagot,
hogy valaki írjon,
a kijózanodást,
a gyógyulást a rákból,
vagy isten jelzését,
teljesen mindegy,
múljon az idő
és ne kelljen emlékezni.