képek, betűk

Összevissza, saját nyelven,
a jó és a gonosz - ilyesféle nevetséges
varratok mentén lépegetünk,
mostanában újra a földön alszok,
szürke pokrócok közt hússzelet,
álmodok is - ma vámpírok elől bujkáltam,
de csak arra emlékszem,
hogy az egyikük nyaka nagyon hosszú volt,
amikor beszélt egy buborék vibrált az álla alatt,
mint egy pulykának,
még nem, már nem és közel sem,
várom, hogy tovább éljek,
saját primordiális koromból,
ciklikusan újjászületve
és mindig ugyanazokba a hibákba halva,
lassan degenerálódva,
hogy fájjon,
Manchester jutotott eszembe,
ahogyan kocsmáról kocsmára jártam,
ájultra ittam magamat,
hogy végül egy über hátsó ülésén
az utolsó eszméletemmel felismerve
a bejárati ajtónkat,
hazaérjek - ahol az a hideg káosz,
amit leheltél,
a jellemünk okozata sors,
melyben
kevésbé vagyunk érdekesek
ha nem hazudozunk,
nem ér-tem-a-mit-gondolok,
csalt szavak
alfa ereje,
megroggyant térdekkel előtte,
imát várna,
kapjon hát,
hogy élhessen,
hogy teremteni akarjon,
vagy inkább ne,
végül amikor kijózanodom,
minden alkalommal elveszik valami,
de soha nem fogyok el teljesen,
mint egy tejesdoboz a hűtőben,
ha már romlott is,
mindig lötyög az valami az alján.