képek, betűk

A "végtelen" magától értetődő vigasz, ha a vallás
túlságosan egyszerű mese a létünk értelméről, és
jelenben-séta kudarca többet számít a fájdalomnál,
amit az elraktározott arcok lassú változása okozott,
az ital gyarlósága, a magány karkörzése vélemény,
szorongás a bőrfal mögött, a feljavított szépségünk
rózsák levelei alá petéznek, rágóik közt hervadnék,
lélektelen könyv-sarkak és fejvakarás homályában,
az aszfaltra kifeszített táj Jézus alsóteste körömnyi
pornográf változtatással, elhervadt bennem őkelme,
nagyétvágyú borzas elvonókúra, belélegzett szellő
viharról álmodó nyomorával, hagyjanak ugyanúgy,
lélektelen tisztasággal, itatóspapírra vérzett ujjként,
melyeken szentek mutogatnak, a füstölt ikonokon
boroznak, lecsüngő ajkaik közül kéjkeltő drónok
etetik az estét, lovacska arcával, emlőt növesztve,
tévelyeg éjszakai kutyamaradék felett bólogatva,
csak hamuból, mint kell érdes szirmoknak vagy,
én emlékszem énre, te pedig magadra, közvetve
szépen, leírni sem könnyű: szépség van és éltünk,
legyenek mivé a percek, hajlott naplemente kéj,
közhelyek csalhatatlan magabiztos világjátéka, 
elfeledek csak vélhetően, amit lehet kiválasztok,
nem volt, ez sincs, nem leszel, ahogyan én sem.