képek, betűk

A személytelen jelenvaló, ha megérint is,
ismétlődés csupán, nem történt meg, 
mégis emlékszem egy nem-bizonyos
mozdulatomra, kellően arrogáns volt.
Csak a kevésből lehet több - hazudta.
A magára hagyott kézfejem, csontja
imára talált - neveti, vannak voltak
számadásra alkalmas ütemek. Még.

Minden perc, bármire jó. Múlásuk
egy-egy koppanás a lélegzet helyén.

A napsütés alatt magány érlelődik, 
ösztönösen felém kap, követelőzik,
ha film lenne, halálsugarak jönnének
a torkából, kék lézercsíkokat rajzolna
a belső galaxisok pusztítója - mondta.
Végül helyet keresne, hagyj magamban,
rajtad. A harapásnak kell - közölte,
jeges nyelvével libabőrön dobolva,
a nagy dolgokra alkalmatlan maradok,
szétesése közben ígérte - szemtelenül.

A kudarcaimat számolom elalvás előtt,
a könnycseppeket ébredéskor, végleg,
a pislogásaikat amikor hazudnak, 
végül a végtelent választanánk - mondja,
amikor már nincs túl sok remény,
de nem tudnak róla, árnyaltan léteznek,
mint a rendszeres émelygés, ijesztő,
megtörténik és ismétlődik: test, gondolat, érzés,
a tökéletlenség: vélt gyönyör - mondja,
borostájával könyökét vakargatva,
szeretőket számol könnyes szemeivel.

Bárcsak a szemein át bámulhatnék,
így emlékezni rá, ha lenne valahol
öt percnyi, végtelenül ismétlődő lét,
melyben kifejthetném belőle a tájat,
szájával mosolyognék, hagynám

hadd peregjen, míg létezik az idő,
Az a mindene, ahol nem szólnak,
magából magába hajlott terében,
a részegség magánya, olcsó ajándék,
nem merem összeszorítani a szám,
mert nélkülem is alszik minden.