Kék szegélyek a látóhatár négyzete körül,
alvadt percek felülről esőt riszálnak, a legtöbb
kétségtelenül semmi. Szaggatott vonalak,
nem lét, életlen remegés. Kopogás a vélemény,
szeretett halál színesre festve, alakzatban élnek,
szűkölnek és kifújnak: gömbökből üregeket.
Alattam ugyanaz, elidegenedett szimbiózis.
A szörnyek járulékos szülése, olyan menedék,
amelyben a szótagok váltakozása üzenet-érték
vékonynak hat, végletes monológok körvégű
tükrök hajlatai előtt, olyan szemérmetlen, mint
a szájbakúrás és a seggebebaszás gyámolatlan
próbatánca az éjféli fény előtt néhány perccel.
Könnyed mérgek szétmorzsolása, aludjunk még,
éjjel van: ez az enyém. Volt, van és megelégedés,
huszonhárom-tízkor ébredtem, fél kettőkor
elindultam futni. Nem lehet körbeírni a rókák,
rozsomákok, sikoltó őzek szemeit, a párolgást,
a végtelen sötétséget. Az elhagyott, elképzelt,
metaforikus sötétséget, hanem a létezőt, bent.
Az éjjeli erdő magánya, a láthatatlan formák,
fémes illata, olyan megnyugtató a magány,
körben a jelleg, üres fonák: némi hang és szó
szétmarja a valóság egyértemű közhelyeit.
A sértő szegélyek vannak-volt körülményei,
felolvadt fák csipegetnek belőlünk. Ormótlan
körömférgek büntetlen kacsintásai, olyan és
amolyan: akarat nélkül való, olcsó haldoklás.
No comments:
Post a Comment