A struktúra diadala a káosz felett - mondja belőlem a huncut ördöglény, "válaszolj magadnak!" - kérik, mire lesütött szemmel azt makogja, hogy igen, ő tudja, hogy a káosz is struktúra, de ha kiismerhetetlen a mintázata, akkor nehéz ezt beismerni, hogy közönséges csalás történt filozofálás közben, nem fog ezen rágódni, "Meg merengeni!" és hiába minden, mert az idegen pillanatok bennünk, soha nem lesznek a sajátjaink, ugyanúgy, ahogyan a struktúrák véletlenszerű "patternjei" sem többek divatos kelménél, melyet akkor veszünk magunkra, ha valami aljasságra készülünk - merényletre, templomba menésre, titkos találkára vagy esetleg kocsmázásra, de ki tudja, talán ennél többet is szoktunk tenni, bennünk a lakatlan patkányunk, a kockaminta és az apró sárga körök, a rózsaszín békákkal, mintha a káosz létének szánalma felett érzett gúny érzéki testet kapott volna. Alávaló én. Feljebbvaló te. A sajt közönyünk egyre jobban kiismer minden trükkünket. Rükkünket. Rükket.
Éjfél lesz öt perc múlva, egyre korábban ébredek, régebben kettő körül keltem, mostanság éjfél előtt, ma altatóról is álmodtam, anyámtól kaptam egy doboz diazepámot, gondosan beletekerte egy nejlonzacskóba és betette a bőröndömbe, a zoknik mellé, hálásan néztem rá és elképzeltem, hogy milyen jó lenne egy felet bevenni és úgy aludni, hogy nem ezt álmodom, hanem csak alszom, szénporfekete sötétségben, minden álom és vágy nélkül, gond és emlék-mentesen, mintha csak - akármi, csak lenne csend, vagy legalább egy olyan vízió, melyben mindaz megtörténhet ami a normálisaknál történni szokott, hogy ebből majd elém is gurul egy maroknyi gömbcsokoládé és néhány pillanatra, amíg befalom ezeket: azt érzem majd, hogy van életem.
Azután...ami így kezdődik, gyanúsan botladozva feléd, szemtelen - akár a saját szagod szaglászása, titokban. A csütörtökről péntekbe átnyúló éjszaka általában csendes, készülnek a következő napra, a hétvégi lerészegedésre, emiatt ma éjszaka még jó lesz futni, de holnap - szombat hajnalban, általában borzalmas, mert gyakran még hajnali négy után is részegekbe botlok, nem félek tőlük - egyszerűen csak zavar minden élőlény a rókákon, macskákon, rozsomákokon és a növényeken kívül, a madárdal sem lenne kellemes, leszámítva a baglyokat - természetesen, az éjjel az én nappalom, a csendje az én koncertélményem, a kihalt, sötét utak a legszebb sétányok, de azért hozzátenném: fontos lenne, hogy a fontosság látszata se kerüljön szóba, csalhatatlan érzékkel felejtek el minden idáig vezető lépést, köszönöm.
Néha eszembe jut Ekecs és vele együtt a gyerekkori helyek, nem csak mostanában, egyszerűen csak: olykor. Ilyenkor beszambázok a saját emlékeim közé és ott találom azt a helyet, ahol a gyerekkornak nevezett időmet töltöttem, jó lenne szabadon asszociálni és mi jutna elsőnek eszembe - nehéz ezt magamon kipróbálni, de fura, hogy a régi óvoda előtt lévő díszcseresznye fák törzse ugrott be először, talán amiatt, hogy ott sétáltunk el alattuk, nem emlékszem az óvónő neve, de talán Gizus néni, meg Erika néni, ha akaratlagosan gondolok rájuk, akkor eltűnik az arcuk és a nevük is, de ha akarom őket látni, akkor kiérzem a múltból a hajukat és a mosolyukat, ahogyan a díszbokrokat és a zöldes-rozsdás kerítést is - mint díszletet egy sosemvolt múltból - látom homokozót a kerítés tövében, ott egyszer a homokból átmásztam egy bokor alá és ott emberszarba tenyereltem, máig emlékszek a bűzére, valószínűleg akkor találkoztam vele a magam ürülékén kívül először. Az óvoda udvarában volt egy szobor is, talán Szent Vendel, talán más, egy aprócska zárt épületben állt és ennyi, soha nem néztem meg alaposabban, hiszen a mindennapi tárgyakat, amelyek körülvesznek bennünket csak ritkán nézzük meg jobban, azok csak úgy ott vannak. A szobor mögött egy épületsor húzódott, a legelső épületben egy borbély volt, akinek elfelejtettem a nevét, mellette pedig a legendás presszó, ami abban az időben - az államszocializmusban, fura szinte már bestiális helynek tűnt az én óvodás szememnek, hiszen ott néha fura hosszú hajú, bőrkabátos embereket lehetett látni, akik a a bejárathoz közel állva cigiztek, meg a barna vagy zöld üvegből ittak valamit.
Nem szabadna semmire emlékezni, mert az emberi lét egyik legborzalmasabb képtelensége az a tény, hogy az emlékeinkben élő szeretett lényeket már soha többé nem tudjuk összehívni egy szobába, egy vacsorára, ahol mindenki olyan lenne, úgy nézne ki mint ahogyan emlékszünk rájuk és mindenkivel olyan módon, azokról a dolgokról, abban az életkorban tudnánk néhány szót váltani, ahogyan az emlékeinkben élnek, nem szentimentalizmusunk kielégítése miatt, hanem mert jó lenne tudni, hogy élnek, jól vannak és abban az emlékbuborékban örökre olyanok maradnak, mint amikor bevésődtek az emlékbe, akkor is ha meghalok, akkor is ha elpusztul a világ - az az emlék minden létezőn kívül, valahol tovább létezik és biztonságban tartja a benne élőket, örökre. Az óvónéni a jegyzeteit böngészi amíg én a délutáni pihenő alatt a félig lehunyt szemeim közül figyelem őt, az anyu jön értem és a mohazöld pulóverét látom a kabátja alatt, a séta közben a már kora délután részeg Csókolombácsi mosolyogva csókolomot köszön nekünk a sétáló kisovisoknak is, a fejünk felett cikázó fecskék és a rendezett kiskertekben a tátikák örökre ott állnak és tőlem függetlenül élik az öröklétüket.
No comments:
Post a Comment