képek, betűk

A kezek - illetve a kézfejek, az ismétlődő csillogással, ahogyan az ablaküveg tükörképe visszatükröződik rajta, mindhárom formában a valóság egyik eltorzult változata, innen nézve fel sem ismerem, hogy mi lehet az első tükörben, talán egy rózsaszín rongydarab, félig körbevéve szőrrel, vagy egy lárva feje, rágókkal, esetleg egy banán-csokor és egy földgömb - figyelem, de a megfigyelés eleve csakis a képzeletemben történik, így a tükröződések és tárgyuk is csak egy emlék, de ez az emlék talán nem is valós, csak kitaláltam és elmeséltem magamnak, évek óta mesélem, különböző formákban és már nem emlékszem a legelsőre, azt hiszem egy banáncsokor volt egy mosogatórongyon és olyan volt az egész mint egy arc, egy néhány centi hosszú hernyó nedvesen csillogó feje, harapta a banánt és percről-percre nőtt és végül elkezdett bebábozódni, a rágóit körbe-körbe mozgatva, mintha táncolna - selyemmel szőtte körbe magát, eközben a tükörképe megváltozott, azon kigurult a hátsó részéből egy piros labda, amit én nem láttam. Mielőtt teljesen eltűnt volna a selyemszálak mögött még rám mosolygott a sokadik tükörben és azt mondta, hogy "belőlem soha nem lesz pillangó.", majd behúzta a fejét a lyukon és belülről betömte.

00:08 van és már egy órája nem tudok aludni, vagy nem akarok, érdekes lenne megtudni, hogy mi a különbség - a döntés és a tehetetlenség okai és következményei, a reményeink legszebb részletei közt elrejtőzve, mintha lába lenne egy teniszlabdának - képtelenség? "Ugye, felsorolhatatlan az a sok disznóság amire ma is gondoltunk?" - kérdezte a Megalomán Piskótatekercs, miközben azt dalolta halkan maga elé, hogy:

Az a régi, lepukkant lepratanya,
Ahol velem dugott minden banya!

Közben csinálta a dolgát, most éppen a konyhapultot törölte, miközben ezt ismételgette, az idősíkok közt matathatott valamit, vagy babrált - nem tudom melyik lenne a megfelelő szó a szándékos rongálásra, de az bizonyos, hogy valami megváltozott és a kép, ahogyan őt látom, egyre inkább akvárium-szerű, nem tudjuk, hogy ki-kit figyel a világ peremén átbámulva, a kép oda-vissza torz, az én hatalmas fejem bámulja az összezsugorodott Piskótatekercset, de nem vagyok benne biztos, hogy a kint és a bent egyenesen arányos-e a méretünkkel, mert elvileg a nagy fejnek kellene bámulnia a zsugorodottakat, de ebben nem lehetek egészen biztos. 

00:19 tegnap, vagyis húsz perccel ezelőtt kortyoltam a teámból utoljára, szintén tegnap, kora reggel bevonatoztam London belvárosába, a Blackfriars Station déli részén - ami valójában egy híd, átsétáltam a visszafele vágányhoz és visszamentem oda, ahol elvileg most is vagyok, kétszer harminc perc vonatozás, előtte megnéztem a Temzét, csak néhány percig, hiszen csakis emiatt utaztam be, hogy láthassam a folyót, mert megnyugtató volt, a parton fura, színes lepleket maguk után húzó emberek futkároztak a Tate Modern irányába, próbáltam kitalálni, hogy mit csinálhattak, először azt hittem ejtőernyősök, akik húzzák maguk után a kinyílt ernyőket, majd ezt a gondolatot elvetve, azt gondoltam, hogy biztosan valamilyen klipet forgatnak, de senki nem forgat manapság ilyesmit, akkor talán hajléktalanok, de észrevettem egy fura alakot távolabb, mintha kameraállvány mögött állt volna, talán filmet forgattak: színesruhás emberek sétálnak a Temze part kövein, délelőtt címmel, de az is lehet, hogy egyszerűen csak pornót forgattak, vagy csak a szokásos kincskeresők, akik a dagály után a használt kotonok közt keresik a gyűjteni és eladni érdemes tárgyakat, közben át is értem a visszafele irányba és éppen jött a vonat és hazajöttem, közben vettem egy zacskós levest és a gyomorrákban reménykedve elkészítettem magamnak.

Vannak emberek, akiknek nincs történetük, az ilyenek félig láthatatlanok, vagy csak deréktól felfelé, vagy lefelé látszódnak, de hallottam már olyanról is aki vertikálisan látszott félig, emlékszem, hogy mennyire aggasztó volt látni, hogy a herezacskójuk is csak félig látszik, eddig nem tudtam róla, de én is ilyen vagyok, csak nem vettem eddig észre, azt hittem, hogy van sorsom és egy bejárt utam, titkon még abban is reménykedtem, hogy "elérek valamit", "jutok valahová", "leszek valaki", "családom lesz", "sikeres leszek" és az efféle, szokásos dolgok, amivel az ön-történettel rendelkezők ámítani szokták magukat, persze csak addig amíg nem jön szembe valamiféle szokatlan, sors-szívó-szörnyeteg, vagy egy sorseltávolító-szúnyog a hatalmas szívókájával, hogy kiszívja belőlünk azt az életszerű zselét, ami sorssal töltötté tett bennünket mindeddig. Én ma reggel vettem észre, hogy lassan elkezdtek eltűnni a lábaim, mostanra már a térdeim sem látszódnak, de a combjaim még igen, de óráról órára halad felfelé az az ismeretlen rágás, amelyik lassan elemészti - remélhetőleg csak az alsó részemet és az ágyékomnál megáll, bár nem bánnám ha teljesen eltűnnék, nem is értem miért csak félig, emögött biztosan van valamilyen cél, indíték vagy okozat, de nem tudok rájönni.

00:43 - az élet szépsége egy olyan gúla egy kocka tetején, amelyik gömbnek képzeli magát, a szépségem egy olyan vonal egy fehér papírlapon, amelyik arról álmodozik, hogy ha kettéhajtják, akkor egy szépséges félkör lesz belőle, a halálvágyam egy olyan gömb, ami arról ábrándozik, hogy valaki átfesti hófehérre és nem kell többé rettenetesen éreznie magát, a szerelem egy olyan pötty egy tenger felszínén, amelyik folyamatosan abban reménykedik, hogy valahol van egy másik pötty is és egyszer majd szembelebeg vele, az idő közben telik, mint szokta csakis előre halad, illetve helyesebben: egyetlen irányba, megfordíthatatlanul és rám sem néz, bármi próbáljak is lenni, nem vesz észre, most persze ez olyan mintha az elmúlásról szólna, pedig köze sincs hozzá, egyszerűen csak a képtelenségeim tárháza az ami érdekel, az általuk okozott diszharmónia és következetlenség, meg hogy mikor minek tűnök ezek miatt, mikor gyengének, mikor erősnek, mikor elcsábultnak, mikor csábítónak, mikor áldozatnak és ragadozónak és a többi embervilág-béli fogalom, amelyek mentén annyi nevetséges dolog szerveződik - na nem gúnyolódásképpen, hiszen ki vagyok én, hogy röhejesnek találjam a méltán sokra tartott ember-csodát az ők-nagy intelligenciánkkal és evolúciós győzelmünk minden erényével egyetemben, "meg sem merek mukkanni, mert akarom hallani, ahogyan a szellentés fog a csendben pukkanni!" - énekli, és bevallom meglepődtem kicsit azon, hogy ezt képes volt magában ismételgetni akkor amikor rád gondolt.

Még két óra mire elindulok futni - három körül, abban bízok, hogy futás közben fogok meghalni, talán egyszer megkésel egy részeg banda, vagy egyszerűen csak szívrohamot kapok, pedig a sport - különösen a futás, viszonylag egészséges és nem szép tőlem, hogy efféle gondolatokkal mocskolom be.