Éjjel fél egykor felébredtem és megnéztem a bankszámlámat, egészen jól aludt, betakargattam és megsimogattam a mellkasát, de végül felébredt és különféle nyugtalanító számokkal idegesített, így becsuktam és elfeledkeztem volna róla, de üvöltözni kezdett - nem érdekelt, faképnél hagytam. Baszódjon meg az apjával - a bankommal együtt. Elnézést az abszurdért.
Úgy tudom, hogy...élek és mégsem kell tudnom erről az egészről körülöttem, még a növényekről sem, nem akarom látni a lépcsőzetes elmúlást, nem túl jó érzés tudni, hogy...rosszabban ébredtem, mint egy héttel korábban, vagy azt, hogy unatkoztam még álmomban is. Ennyire szánalmasan eseménytelen élettel a napjaimban, mint egy kipukkanni képtelen álom-buborék, muszáj lebegni vele, tartani a fejem fölött mint egy léggömböt és az ide-oda reptet, vagy szállít, attól függ, hogy honnan nézem.
A leggonoszabb tervem mára, hogy veszek magamnak öt darab alsónadrágot meg egy farmert, és megfojtom magam a próbafülkében egy nyakkendővel. Unalmas, nem?

Beszívott magába egy képzelgés, hogy meg kell néznem egy előadást a multiverzum elméletről, el is indítottam egyet a Youtube-on, és végighallgattam, többek közt Andrei Linde és Alan Guth is szerepeltek benne. Tudom úgy hallgatni a videókat, hogy közben alszok és a szöveget is hallom, olyan mint egy gyerekkori mese anyahangjával, de mégis más - nem annyira nyomasztó, csak lerakom az ágyba valahová a mobilomat és beszélnek hozzám, legtöbbször el is fordulok a másik oldalamra, szinte mindig el is bóbiskolok, de közben mindent hallok, mindenre emlékszem, kipihenem magam.

Hernan Bas munkáinak a nézegetésével indítottam a napot, ő egy detroiti képzőművész, most volt kiállítása Zürichben, ismertem a munkáit, csak az újakat nem. Készített néhány fiktív portrét a címükben a londoni Bloomsbury-re utalva, ami olyan írók lakóhelye volt mint Virginia Woolf, John Maynard Keynes, vagy Lytton Strachey. A sorozat címe "Bloomsbury revisited". Hernan Bas munkái nagyon dekoratívak, teli vannak zsúfolva meleg színekkel és mindenféle lényegtelennek tűnő dekorációval, de ez mégsem zavaró, sőt épp ellenkezőleg.

Hernan Bas, Bloomsbury Revisited (The New Perfume),
2017, acrylic on linen

Mára túl sok mindent terveztem, a feléből biztosan semmi nem lesz, de ez jó, mert lehetőségem van válogatni a sok apró-cseprő dolog közül, a hangulatomnak megfelelő dolgokat kimazsolázva. Remélem G. jobban lesz reggelre, mert este nagyon elkeseredett. Lassan elindulunk sétálni, a szokásos útvonalon, mert úgy tűnik, hogy a kutyám, C. olyan mint egy begyepesedett öregember, a legkisebb változás is kétségbeejti őt, összezavartan pislog ha nem pontosan az a történik amit megszokott, "rituálé" - ez a jó fogalom arra ami fontos neki.

Keddtől itthon vagyok, szabadság, élvezem. Már mindent kitakarítottam többször is, lenyírtam a füvet, még a porszívót is darabjaira szedve kitakarítottam. Kóros, tudom. De nem ittam alkoholt, nem csináltam hülyeségeket, próbáltam tornázni, sok zöldséget, gyümölcsöt enni - futni nem mertem a sérülésem miatt, de szobabicikliztem, boxoltam és fekvőtámasz, nyújtó - szokásos. Egy csomó előadást és dokumentumfilmet néztem, főleg a LIGO legújabb felfedezéseiről, korán mentem aludni, és egész jól aludtam, sőt ha felébredtem korán, akkor se volt bajon jó, mert vissza tudtam aludni. Boldogabb nem lettem semmivel, de a boldogság le van szarva.

Már többször raktam be Kim Dorland-tól képeket ebbe a blogba, bizonyos időközönként megnézem az újabb munkáit, a 2017-es dolgai nagyon jól megkomponált munkák, feltűnt rajtuk egy nő, ezt nála eddig még soha nem láttam.

Kim Dorland, Blanket – oil and inkjet
on canvas – 60 x 48 in. – 2017 (link)

Holnap, ha minden a tervek szerint alakul, akkor már délelőtt lelépek hazulról, megyek vásárolgatni, utána elugrok az Indy Man sörfesztiválra, ami három napos és állítólag N. tudott rá jegyet szerezni nekem, de ha nem az se baj, akkor megyek máshova.

Fura volt ez a néhány nap, majdnem meditatív, nem vagyok hozzászokva ehhez, de meg tudnám szokni, ha lenne pénzem, hogy itthon vagyok és szerintem 1-2 hét után lehet, hogy mát újra tudnék alkotni, de ilyen kiváltságom sajnos nincs, hétfőtől kezdődik a munka, irány az új cég, új hülyék, új harcok, új csalódások.

Az is szokatlan, hogy este írok ide, szinte elalvás előtt, de azért ez túlzás, mert 2-3 óra hosszan még biztosan ébren leszek.

Olvasok. Csak csendesen.

Ezen a héten volt Mark Rothko születésének 114 évfordulója, szeptember 25.-én született 1903-ban Lettország déli részén, Daugavpils-ban, ami akkoriban Oroszország része volt.
Az apja gyógyszerész volt, igazi értelmiségi, aki nem vallásos szellemben nevelte a gyerekeit, hanem szekulárisan, nyitottan. Rothko apja 1913-ban attól félt, hogy az idősebb fiát besorozzák, ezért emigráltak az USA-ba. Mark Rothko később, az ötvenes években visszatért Európába, de a szülőföldjére soha nem látogatott el. Angliában, Franciaországban járt és olaszországi freskófestőket tanulmányozott, nagyon érdekelték őt Fra Angelico freskói ezért ellátogatott a San Marco kolostorba, ahol Fra Angelico Utolsó ítélet c. falfestménye van.
1970 februárjában Rothko a saját konyhájában felvágta az ereit és elvérzett, 66 éves volt. 836 festménye maradt meg, ezek közt jócskán akad olyan, ami szellemi csúcsteljesítmény.

Mark Rothko, No. 10, 1958

Élvezem a szabadságomat, próbálok pihenni, olvasni és hódolok a takarítási mániámnak.

A hétvégén kimentünk C.-vel a tengerhez, Formby mellé, ezen a részen szép fenyőerdők vannak a parthoz közel tele apró tobozokkal és gombákkal - főleg bimbós pöfeteget és mindenféle galambgombát láttam. Elfáradtunk.
Németországban választások voltak, a keresztény-konzervatív párt nyert, ami azok után szép teljesítmény, hogy a menekültválság idején szembementek az Európában egyre terjedő szélsőjobbos és újfasiszta propagandával és emberi módon viselkedtek. A szomorúbb az, hogy a német szélsőjobbos párt 13%-ot szerzett. Őszintén szólva valahogy kicsit fejlettebbnek képzeltem a német oktatást, azt gondoltam, hogy képesek voltak az ötvenes évek óta valamiféle modernizációra és sikerült olyan oktatást csinálniuk, ami a felsőbbrendűségi érzésről való képzelgést, rasszimust és a xenofóbiát valahogy csökkenti a közgondolkodásban, de úgy tűnik van még mit tenniük. Szomorú dolgok ezek.
Kedvelem Caroline Wells Chandler alkotásait, főleg a korai rajzait, de a jelenlegi szövetmunkáit is, kivéve azt, hogy van egy motívum amit elkezdett ismételgetni, egy széttett lábú alak, amit mindenféle verzióban elkészített. Zavaró.

Caroline Wells Chandler, anatomical study 9

Caroline Wells Chandler, frostina,
hand crocheted assorted wool (link)

Erin M. Riley szövetmunkáinak témái elsőre képregény-szerűek, egy autóbaleset, vér, intimitás és mindez szövetanyagokból, gyapjúból, kötve, szőve. Tetszik a munkáiban az elbeszélő forma és a történetszövés, mintha egy-egy prózai mű elevenedene meg, csak el kell képzelni a  teljes történeteket.

Erin M. Riley, Some Girls, wool, cotton (link)

Álmos vagyok. Pedig mélyen és sokat aludtam és nagyon jó arra gondolnom, hogy ma van az utolsó munkanapom és holnaptól négy nap szabadság plusz a hétvége. Káosz van a fejemben, káosz mindenütt és másokat is belerángattam a káoszomba, próbálok a lehető legnagyobb mértékben odafigyelni a számomra fontosakra. Nem önmagunkért élünk csupán, a nihilizmus és az egoizmus egy idő után fárasztó és üres, de ezt csak azután gondolom így, hogy végiglépkedtem az önzés minenféle stádiumain és megismertem azt a valakit aki állítólag én vagyok. Reggel olvasgattam Schopenhauer-t, emlékszem, hogy huszonéves koromban mennyire tetszett, most leginkább egy meggondolatlan kijelentéseket tevő, mások felett ítélkező, álbölcselkedő faszkalapnak tűnt, tele féligazságokkal.
A gondolati mélységeim és olvasmányélményeim eddigi végeredménye nálam valamiféle olyan emberségre való törekvés lett, amit nagyon nehéz körbeírnom, leginkább megenyhültem és sokkal elnézőbb lettem mint régebben, megértem az emberi önzést, irigységet és szenvedélyt, még talán a gonoszságot is és bár zavar és fáj, hogy ilyen töménységben van ez körülöttem mint amit a kortárs világ kitermel magából, de a csendes megfigyelésnél, apró segítségnél és néma együttérzésnél többet nem tudok tenni. Elnézve a történelmet és a dolgok fura ismétlődését, hogy ma ugyanaz a kicsinyes irigység és aljasság, hatalmi vágy, szexuális gyönyör, birtoklási vágy a motiváció és a mozgatórugó a tetteink mögöt, mint bármikor régen a történelmünkben, bármelyik korban és csak a technika, a civilizációs, kulturális körítés változott - azt kell, hogy gondoljam, hogy az emberi történelem végül is végtelenül unalmas és kiábrándító, úgy gondolom, hogy a tudomány és a művészet a két kivétel ez alól, ezek miatt érdemes létezni.

Alexis Preller dél-afrikai képzőművész képei Paul Gauguin legjobb munkáit juttatják eszembe, írom kicsit álmosan, (annyira próbálom nem szubjektíven nézni a dolgokat, aztán mégis mindig megtörténik az elemzés és a belső filtereken való áteresztés). Az alkotásai nagyon eklektikusak, mintha egész életében nem talált volna magának saját kifejezési módot, valami megtetszett neki, például Klee, vagy Fernand Léger egy-egy alkotása és próbált volna valamit festeni a stílusukban, belecsempészve valami sajátot. Az ilyesmi ritkán sül el jól, Alexis Preller munkáin se látom ennek semmiféle pozitív hozadékát, nem nagyon fogtak meg a munkái. Erősen középszerűnek tűnik számomra.

Alexis Preller, Candles and symbols on a beach,1950

Minden érdekes lehet amit az anyaggal művelnek "művészet" néven, bármilyen anyaggal, bármit, akkor is ha nem anyag, hanem pl. fény, bármit amit valaki valamilyen alkotási folyamatként hoz létre, nevezzük el képzőművészetnek. A dél-afrikai képzőművészeknél akadtam most el, próbálom megismerni, sajnos nem tudok odautazni, de sok kiállítási katalógus és galéria elérhető az interneten.
Kirsten Beets-ről például nem tudtam eldönteni, hogy mennyi a munkáiban az irónia és mennyi a komolyan gondolás, elképzelhető, hogy én több iróniát képzelek beléjük mint ami a valóság, ezért tévedek, néha nehéz átlátni a koncepcióját. A következő művész Kenrick McFarlane volt, akinek utánanéztem, egy galéria katalógusában láttam néhány munkáját, sajnos egy tájképen kívül nem tudnék jót írni a munkáiról, így ellapoztam gyorsan.
Most már csak olyanokrólfogok írni akiknek a munkái megfogtak és megérintettek, mert nem akarok senkiről semmi negatív dolgot összeblablázni, mivel én nem vagyok kritikus, egyszerűen csak összegyűjtöm saját magamnak ezeket az információkat.

Ha valaminek semmi értelme akkor az a művészet nemzetek szerinti kategorizálása, mintha számtana bármit is, hogy ki melyik szegletében született ennek a telibeszart bolygónak...

Az egyik kedvencem Frohawk Two Feathers. Az ő a festményeinek a tónusa és alapozási stílusa Egon Schiele munkáira emlékeztet, (ő nem dél-afrikai, hanem amerikai, Chicagoban született). Nagyon érdekesnek tartom a munkáit, a legtöbb képe valamilyen nem-szögletes határok közé van zárva, pl. kör, vagy szabálytalan forma. Az egyik képe egy térkép, mely a karibi térséget ábrázolja, de a legtöbb festménye valamilyen szinten kapcsolódik valahogyan az identitás kereséshez, vagy az identitások keresésésének abszurditásához, de nem tűnik annyira bonyolult léleknek, hogy az identitáskeresést viccesnek tartsa - bár egy jó adag iróniát is érzékeltem a munkáiban, ennyire mélynek nem éreztem.

Frohawk Two Feathers festménye

Bevallom, hogy nem szeretem amikor egy művész nem képes kitörni a kultúrája keretei közül és például népművészeti motívumok, vagy szimbólumok megjelenítésével a saját kulturális identitását próbálja belevinni a művészetbe, ezzel persze végül is nem művészetet csinál, hanem valamiféle nacionalista politikát. Persze vannak kivételek, ezt is lehet hitelesen és jól csinálni, de nem sok példát tudnék rá most előhozni, ez olyan, mintha én magyarként Mátyás király fekete seregét, vagy mondjuk csallóközi népművészeti motívumokat használnék önkifejezésre, természetesen megtehetném, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor el tudnám képzelni, például öniróniát alkalmazva, vagy az emberi lét abszurd magatartásait elemezve, nade, hogy ezeken kívül... Ez az egész néhány afriaki képzőművészről jutott eszembe, akik a törzsi kultúrát és annak szimbólumrendszerét nem képesek kinőni és számomra ez pszichológiailag érthető, de művészetként nem nagyon értelmezhető.


A dél-afrikai művészek közül Marlene Dumas-t szándékosan kihagytam, mert őt mindenki ismeri.

Megint szombat hajnal van, már csak hétfőn megyek oda, arra a munkahelyre. És vége. Nem is vesztegetek erre több szót.

Egész este rettenetesen éreztem magam, nem bírtam tovább és elbúcsúztam, soha nem fogom tudni feldolgozni azt ami történt velem az elmúlt hónapokban. Erről nem írok itt többet. Olyan csendben akarok élni mintha nem is léteznék.

Jövő hónapban Roger Ballen fényképeiről szeretnék egy albumot rendelni az Asylum of the Birds.

Visszajöttünk sétából, csúnyán összevesztünk közben, mivel Camelot whippet elrohant és sokadszori hívásra sem jött vissza, nagyon felmérgedtem, így most vége a reggeli futásnak, csak sétálunk, pórázon utána haza - mint a többi kutya. Egyszerűen mindig többet és többet akar és ez így nem működik, mostantól szigorodnak a dolgok. Közben be kellett regisztrálnom az eon-nál, tök jó a webes felületük, 5 perc alatt beállítottam a direct debitet, nyitottam számlát, fixen havi 65 font a villany és a gáz, ami nem rossz. De már indulnék is munkába, útközben megállok a teszkóban, muszáj megbüntetnem magam valami csokival, mert hosszú lesz a mai nap, sprint meetingek, megbeszélések, hand over és végignézni azokat a szánalmas próbálkozásokat, ahogyan még megpróbálnak kihasználni az utolsó napjaimon, de már csak vigyorogva hallgatom és bólogatok, közben meg a "bazd meg a saját szádat, te fasz" feliratú tábla villog a fejem felett.

v
i
l
l
o
g
k

Érdekes a kortárs hímzés, "nagyon érdekelt mindig", de ezt már írtam, mindig ismétlem magam mint valami végtelenített loop.

... nem értem miért ennyire nehéz boldognak lenni ...

sz
ő
r
ö
s
a levegő

Szóval, elsősorban a hímzés, mint kifejezési eszköz népiművészeti jellegének a különleges metamorfózisai azok amelyek érdekelnek, mert ha az átalakulás és a "formabontás" jó - azaz, amennyiben egy művész munkái megfelelő kvalitásúak technikailag és szellemileg, akkor ez egy külön irónia réteget vonhat az alkotás köré, amely formailag és tartalmilag átlépheti a technika határait (feszeget baSzmeg) - "haha, technikailag legtöbbször pont nem" - mondaná a kétkedő, "itt elsősorban tartalmi és az ezzel együtt járó stílus és forma beli dolgok azok" amelyek érdekesek a számomra. Lófaszt, ez tévedés. Mivel technikailag is mindig akad fejleszteni való, de ebben az esetben inkább a motívum, forma, szín és a tartalom az ami változhat - mondjuk ha például Ana Teresa Barboza munkáit veszem alapul, akkor a kétkedő énem tévedt a technikai újításokat illetően, hiszen ő technikailag is viszonylag sokat újított, de a munkái elsősorban nem hímzések, inkább azt mondanám: textíliákat használ. Így most kiderült: minden téren minden karakteres és nagyívű megállapítás hülyeség, amennyiben nem vagyok kelően óvatos.

Még 10 perc és indulok, muszáj korábban, mert ha fél óra múlva megyek, akkor minden busz késik a dugó miatt, emellett pedig minden kibaszott busz tele van diákokkal és munkásokkal, mire Middletonból ideér a busz általában már tele van és állhatok 40 percet a dugóban, egy olyan útszakaszon amin csúcsidőn kívül 10 percig tart a buszozás, de ha így, kicsit korábban megyek, akkor még kényelmesen tudok ülni, bár a dugó ugyanakkora, de legalább nem állok és időközben beértem munkába és folytatom amit abbahagytam, hímzésmunkákat nézegetek. Álmosan pislogok a tejeskávémba, nem nagyon aludtam jól, fáj a könyököm, öreg vagyok. Már fel sem áll, ráncos, sörhasú, és büdös is vagyok, a fogaim rothadnak elöl és a szemöldököm is egyre sűrűbb.

Lynn Skordal régebben ügyvédként dolgozott, azután nyugdíj előtt kezdett képzőművészkedni, a hímzés nem a fő kifejező eszköze, csak néha használja. Eléggé fura módon, főleg már létező képekbe hímez bele.

Lynn Skordal, Stitched medical diagram (artist webpage)

Érdekes, hogy az érrendszer és a keringési rendszer mennyire inspiráló bizonyos emberekre, mert péládul Izziyana Suhaimi-nak is vannak olyan munkái, amelyeken pl. a szív belső, keringési rendszerét ábrázoló képet használt hímzéshez képalaphordozónak. Őt sokféle téma érdekli, természetesen és a textil nagyon fontos számára mint kifejezőeszköz.

Izziyana Suhaimi,
I don't think it will ever stop feeling like this (artist webpage)

Arghh. Édességhegyeket akarok enni. Hiányzik G., de hagyom őt, mivel annyira megbántottam és olyan sok a gondja emellett, hogy valószínűleg nem hiányzik neki egy olyan alak pörgése és hisztijei mint én. Olvasztott csokiban fürdenék, leginkább csilis.mézes.vaníliás.kesudiós. csokit ennék, vörösborral és jégborral, hozzá pedig sütőtökös ravioli-t, aszalt paradicsommal és csípős-édes sütőtök szósszal. Utána úsznék egyet egy meleg tóban, veled.
"Hát, így." - csak csendesen,
múljon minden,
a távolság és a gondok szívdobbanás-gyilkolása
kékcsőrű madarakat riszat gyomrunk
zúgó bokraiból, a harmónia elérhetetlen messzeségben,
a körkörös csend pedig csak itt,
a pislogás szellőt fúj orrlyukamba,
nem érdekel.

Megnéztem még Sarah Walton hímzéseit is, nagyon tetszettek, az ő munkáit nem most találtam, már régebbről ismertem, kíváncsi voltam, hogy vannak-e újabbak, voltak, sőt whippetet ábrázoló, kutyás hímzései is vannak, ő elsősorban alkalmazott hímzéseket csinál, sokszor megrendelésre, de ez mellékes, mert jól csinálja.

Ha már hímzés, akkor Lauren DiCioccio san franciscoi művész nem maradhat ki a gyűjteményemből, ő nagyon sokrétűen használja a hímzést és emellett más technikákat is, az installációba is felhasználja a hímzést és egészen érdekes módon.

Az egyik kedvencem Inge Jacobsen, aki annyira sokféleképpen használja a hímzést ami egészen elképesztő.

Inge Jacobsen, Threaded pages

A "Threaded pages" című sorozatában például újságok képeit hímezte ki, de ez csak egy példa a sok közül, érdemes megnézni a saját honlapját.

A brazil származású Leonilson (a teljes neve José Leonilson Bezerra Dias) munkáit régóta ismerem, ma reggel próbáltam keresni néhány hímzését, ezek a késői munkái (a késői sajnos nem sokat jelent az ő esetében, ugyanis nagyon fiatalon, 36 éves korában meghalt).
Leonilson Brazíliában, São Paulo-ban született és élt. A korai munkáit 1983 és 1988 között készítette, ezek főleg festmények és grafikák voltak, amikre az olasz eredetű transzavangárd művész mozgalom volt hatással.
1989-től a haláláig egészen nagy változáson ment át, a munkái elmélyültek és megváltoztak, elkezdett különféle anyagokkal kísérletezni, mint péládul a hímzéssel - amit teljesen más formában, nagyon eredeti módon és magas színvonalon művelt. Hívő katolikusként nagyon nehezen dolgozta fel, hogy ő maga meleg. Ebben az időben Arthur Bispo do Rosario outsider művész munkái hatottak rá. 91-ben kiderült, hogy HIV pozitív és 1993-ban meghalt.

José Leonilson Bezerra Dias,
Empty Man, 1991.
Thread on embroidered linen

05:03-at mutat a laptopom órája, elaludtam és próbálok nem gondolkodni, csak úgy nézegetek ki a fejemből, elalvás előtt próbáltam magam beleásni olyan dolgokba amelyek az emberi tudat, illetve ez így túl megfoghatatlan, inkább konkrétan az emberi agy tartalmának az átültetése kvantumszámítógépbe, de nem sok valóban értékelhető dolgot találtam, mivel sajnos ezek a témák nagyon foglalkoztatják az áltudományos, ezoterikus és hasonló érdeklődési körökben mozgó embereket, ezért az internet tele van szarva ilyen típusú, teljesen értéktelen hülyeséggel és nagyon erősen kell szűrni. A legmókásabb egy olyan "cikk" volt, ami először komolynak tűnt, majd úgy a negyedénél kezdtem gyanakodni, mert olyan fogalmakat használt és olyan állításokat írt ami miatt felvontam a szemöldököm, így elkezdtem rákeresni a dolgokra és 2-3 perc alatt kiderült, hogy ez a szöveg valójában egy áltudámányos baromság, csak olyan stílussal lett megírva minha komoly lenne, sajnos a mobilomon olvastam és becsuktam így nem tudom linkelni, de annyira nem is fontos.

Egészen jól aludtam, még két napot kell dolgoznom a mostani helyemen, már nagyon számolom a napokat, de mivel már csak kettő van hátra, ezért végül is, mondhatni: nem érdekel.

Egyre későbben indulunk a reggeli sétánkra C.-vel, mivel később világosodik, de már mindketten megszoktuk, hogy sötétben is lehet labdázni, én is látom, hogy ő mit csinál a mezőn, ő meg sötétben is megtalálja a labdát, csak meg kell szokni.

Carmen Segovia hímzéssel készült munkáit néztem meg még, nagyon érdekesek.

Carmen Segovia hímzés

Ma egészen biztosan el fogok aludni munkában. Minimum 5-6 kávéra szükségem lesz a túléléshez és sok csokira.

még kettő nap Itt, nem foglalkozok semmivel, lassan gondolkodok, nem lélegzek túl sokat, keveset se, az oxigén magától értetődő, mindenkinek járna, növénytől a bálnákig. semmi nem történik, próbálok szeparálódni, és meggyőzni magam arról, hogy este csináljak valami hasznosat, mondjuk olvassak, esetleg főzzek valamit, esetleg egy kis aggódás nélküli óra eltöltése az ágyban, vagy bűntudat nélküli öt perc, námán elfogadni, hogy van olyasmi ami irányíthatatlan és minél jobban irányítani akarom annál észveszelytőbben imbolyog az egész, de úgysem vagyok képes elfogadni ezeket.

Laurent Grasso munkáit nézegettem ebédszünetben, ő az egyik legérdekesebb kortárs képzőművész, az olajképei középkori technikákkal készülnek, az installációi is nagyszerűek, a festményeiben a magritte-i titok és rejtély keveredik az abszurditással.

Laurent Grasso, Studies into the Past, 2012 (link)

neki::::a pislogás lassan vetíti képeimet benti falaimra,
színtelen, fekete tapétákon az a kék kör ott egy tó, náddal, halakkal mindenféle díszlet-dolgokkal, hogy körénk fonódnak, mert kellenek - a tó feneke Mindegy-kövekkel kirakva, alig hullámzik a tükre, csak aprókat rándul és rezeg -- zsíros kárászok tánca, néma compók kórusa: nyári nádas sikolya, elképzelem ahogyan összefonódott ujjakkal műanyag székeken ülünk és a meleg levegő minden titokot lágyan elfúj, ez itt egy másik bolygó, másik valóság:---valóság, botanikus kert-szerű---: belógatom a lábam a vízbe, langyos szőrsimogató iszapillatú hűsítő langy, olyan mint egy selyemkabát, gyémánthold a feketeség közepén, ott pöffeszkedik, nagy vigyorral, és miközben közeledek a bőrödhöz egyre hűvösebbet érzek, én pedig mint halott meteor, forró kőként zunanok bolygódba --hogy közösen némulni, vágyódni, elragadni: hát így végződött a Valamink, az összetettség megismételhetetlen rétegei, ezer-párna, sóhaj, rándulás: torokszorító történetünk hihetetlen történetében rajzolatlan lapokként hevernek a végek és a kezdetek, megszakítva, legyilkolva, fájdalmas. Álom volt, sosem járt városokban, sosemvolt ujjak, egy olyan kitalált történet ami leírhatatlan fájdalommal hagyta nyomait tudatomban::

Dexter Dalwood, Room 100, Chelsea Hotel (link)

11 körül azon kaptam magam, hogy kétszer is majdnem elaludtam az asztalomnál, nincs mit csinálnom, a kérdésekre meg már nincs kedvem válaszolgatni, próbálok ignorálni minden slack üzenetet és emailt, minden leírtam amit kellett, két hónapjuk volt arra, hogy kiszedjenek belőlem minen infót amire szükségük volt. Ásítozok, ásítozva meredten bambulok, hogy jó lenne máshol lenni, jó lenne levegőt kapni.

Ha van valaki aki képes volt autentikusan és valóban alkotó módon felhasználni Frida Kahlo szellemi örökségét, akkor az Judithe Hernández, írom ezt annak ellenére, hogy az ő munkái a legtöbb esetben egyáltalán nem annyira önmagáról szólnak, sokkal inkább átpolitizáltak és sok esetben szinte már-már direkt politikai üzenetetket hordoznak. Frida Kahlo egyrészt intimebb, másrészt viszont őt is nagyon erősen foglalkoztatta a politika, hiszen közvetlen kapcsolatot tartott fent nemzetközi politiai mozgalmakkal és vezető politikusokkal. Az összehasonlítás kényszeres, de nem érzem erőltetettnek, emellett viszont nyilván zavaró, hogy minden mexikói kötődésű, spanyol ajkú női képzőművészt valamilyen módon megpróbálnak Frida Kahlo-hoz hasonlítgatni, mentésgemre szolgáljon, hogy bennem ez most először merült fel és már bánom, de azért itt hagyom a szöveget.

A brit bürokrácia nagyon mókás, hetente minimum egy űrlapot ki kell küldeniük valamiről, enélkül unatkoznék. És ami a legszórakoztatóbb az az, hogy még a legegyszerűbb űrlapon is valószínűleg szerepel minimum egy olyan adatrubrika, aminek a kitöltéséhez fel kell túrnom egy csomó papírt. A legutóbbin péládul annak az ügyvédnek a címe és neve kell nekik aki az ingatlanvásárlásnál segített.
Úgy gondolom, hogy még olyan egy évet itt maradok, utána átköltözök Dublinba, a britek pedig élvezzék ki azt, hogy a Brexit után végre megint egyedül lesznek és főhetnek a nacionalizmusuk és idegengyűlöletük levében.

Judithe Hernández, The Ascension (link)

Az argentin Marie Orensanz munkáit nézegetem, jobban tetszenek mint a fent említett művész munkái, amiben szerintem túl sok a közhely és a nem kifinomult gondolat.

Marie Orensanz, Situation, , 1988. Marble book, 6 in. x 6 1/2 in. x 1 in. (link)

Nem értem, hogy mi történik velem, csak hagyom sodródni az egészet., de az utamba kerülő dolgokat nem akarom kikerülni, sőt jó lenne olyan utakat választani, ahol minél több minden jön szembe, n;ha pedig, csak úgy a képzeletbeli vállaiknak koccannék.
Tegnap mérges voltam és undorodtam az egyik kollgámtól, mert számomra elfogadhatatlan az ő magatartása, számomra az erkölcstelen ahogy viselkedik, de nincs jogom kritizálni, meg amúgy is kit érdekel, jobb érzelmek nélkül, diplomatikusan kezelni a dolgokat, csak néha - szélsőséges esetekeben, amikor valaki már annnyira kirívóan más erkölcsileg mint amit én helyesnek tartok, akkor nem könnyű visszafogottan gondolkodni.

Hogy lehetne olyan tudományos-fantasztikus regényt írni, ami nem scifi? Mármint műfajilag nem az, de mégis az, sajnos nem nagyon tudnék péládát arra amit én szeretnék. Talán az "Így látja Roger" című Updike regényben van néhány olyan részlet ami ahhoz hasonlít amit szeretnék. Főleg a technikai detailok megjelenítésére gondolok.

Az adatgyűjtés élvezetes, csak butának érzem magam hozzá.
Tegnap elborzadtam magamon, hogy mennyire reménytelenül zárkózott és félénk vagyok, soha senkinek nem mertem még semmit megmutatni amit eddig csináltam, irigylem azokat akik gátlástalanul kitárulkoznak, kiállítanak, pedig a legtöbben teljesen középszerűek, vagy még annyi sem, bennem meg ilyen apakomplexusos, tinédzser lakik, aki a legkisebb kinyílástól is retteg.
Az egész technikai adatgyűjtés a regényhez szerintem még hónapokig fog tartani, a történet nagyjából megvan a fejemben, már csak le kéne írni azt is ilyen kics virtuális cetlikre, mint egy folyamatábrát.

Lassan indulni kell, mert a séta a kutyával nem martadhat el, hiszen az neki rossz lenne, remélem nem esik, 20 perce még nem esett, de ez itt semmit nem jelent.
Tegnap még arra is gondoltam, hogy talán a legjobb lenne halálrainni magam, vagy felvágni az ereimet, de egyelőre ezt még elhalasztom.
Már csak három napot kell kibírnom a jelenlegi munkahelyemen és bevallom nem könnyű, mert most minden negatív dolog, ami miatt felmondtam hatványozottan érzékelhető, mivel időközben már többen is felmondtak a régiek közül, csak nekik nem volt ilyen hosszú, több hónapos felmondási idejük mint nekem, ezért ők nálam szerencsésebbek voltak és gyorsabban léphettek le innen. Helyettük persze olyanokat vettek fel, akik tudnak azonosulni a cég agresszív, arrogáns és gátlástalan üzletpolitikájával, ami számomra visszataszító és elviselhetetlen - másrészt sajnos az arrogancia nem törvényszerűen párosul valós erővel és tudással, így a borítékolható, hogy az egész egyre borzalmasabb lesz.
Lehetne hó, jó lenne hóban sétálni.
Nincs igazán sok dolog.
Leginkább semmi.
Lenni se jó.

A londoni Tate Modern-ban Ilya és Emil Kabakov kiállítás lesz 2017. október 18.-tól egészen jövő év januájáig. Jó lenne eljutni rá, mivel ők ketten a legjelentősebb, élő kortárs orosz (az USA-ba emigrált és ott élő, de Ukrajnában született, orosz nemzetiségű) képzőművészei, a munkáik a mai napig változnak és újabb és újabb kísérletezésbe kezdenek, pedig Ilya Kabakov már 83 éves.

Próbálok a regényemre koncentrálni, amit elkezdtem tervezgetni, megpróbálom a hátteret összerakni, a neveket, helyszíneket, technológiai hátteret felépíteni, élvezem az efféle kutakodást.

Egyedül, minden eltávolodik, lassan teljesen megszokom, hogy döntésképtelen, életképtelen, örök bizonytalanséágban élő, céltalan vagyok, akit ebből nem lehet kimozdítani, jobb ha mindenkit minél messzebbre eltartok az életemtől.

Ilya Kabakov. 'Heads'. 1968.

Ilya & Emilia Kabakov – The Six Paintings about the Temporary
Loss of Eyesight (They are Painting the Boat),
2015. oil on canvas. 44″ x 77″ (111.8 cm x 195.6 cm). (link)

A csend végül is az egyetlen amit tenni tudok, csendként lenni és minél mélyebbre zárkózni a saját világomba, hogy ne kelljen se emlékezni, se bűntudatot érezni, se vitatkozni, se vágyódni se semmi.

Lassan indulok hazafelé, ma korábban, mert korábban kezdtem, kutyával séta, remélem nem lesz eső, remélem nem lesz különleges dolog, csak a megszokott dolgok, csak a megszokott lépések a megszokott terekben, unalmas vagyok és üres --------:: újszürkeség.

Éjjel kettő körül ébredtem, egészen kipihenve, összegyűjtöttem néhány olyan művész munkáit, akik elsősorban képregényeket, könyvillusztrációkat készítenek, vagy is - akármi mást.

Emellett főztem sárgarépakrémlevest, vigaszul és nagy merészen a végén még olivaolajat is csepegtettem bele, bárcsak lett volna haragoszöld tökmagolajam itthon, akkor még intenzívebb mocskos élvezet kerekedett volna ki a leves-pornómból. Nem pofázok magamról, meg amiben szüttyögök, cuppogok egy helyben mint valami szarkaticabogár. A "szüttyögni"-t mint szót utálom, sose használnám, soha. Még akkor se ha kényszerítenének rá, ámbár itt most megtettem, de amikor visszaolvastam kirázott tőlem a hideg.

A lényeg a forma, szín és az érzés, kitölti az ürességet, megeteti a belső tehéncsordát és kimarja azokat a barlangokat amelyeken keresztül el tudok bújni, esetleg menekülni a saját életem legfelsőbb, legfelszínesebb rétegei elől - bár ha menekülési út, akkor az már enm barlang, hanem belső alagút, aminek a másik vége - legalábbis reményeim szerint: mindig egy véletlenszerű helyen van.

Josh Bayer, Transformer 2 (link)

Benjamin Marra, Night Business Character Studies (link)

Keren Katz, BLAB! (link)

Austin English, Ballerina Convention,
graphite and colored pencil on paper,
7.5 x 11 inches, 2014 (link)

Gerald Jablonski (link)

A szobabicikli merengésre ösztökélő, valójában azonban az agyat teljesen kikapcsolni tudó magányába menekülök, negyven percre lekapcsolom magam biológiai hulla leszek, gépként működök egy kicsit és valami jó hiphopra üvöltve tekerve salalázok, a szomszédok remélem felébrednek rá és azt hiszik, hogy egy óriási gyilkos hernyó költözött a szomszédjukba, aki épp most alakul át lepkévé, miközben lelegeli a saját kibaszott orchideáit.

A Vice-ben van egy jó cikk a queer, chicano 60-as évek művészetéről, még átolvasom. Őszintén szólva nem nagyon van kedvem felkelni a székből, még postára is kell majd mennem, és sétálni a kutyával, ami végül is a nap egyik kellemes része lenne, ha nem az őszbe mennénk bele és lenne minden nap egy kicsit sötétebb és sötétebb, nyáron meg a sötét hiányzik, tél-fele menvén pedig a nyári kora reggel, ideje lenne már egy távirányítót felszerelni az időjárásra. "Faszom mindenkibe és mindenbe..." -. gondolta Zhuang Zhou és rámutatott  Weöres Sándor lebiggyedt szájsarkára, majd írt róla egy verset "Anyád a Dzsuang-Dszi" címmel és rajszöggel ráakasztotta Szabó Lőrinc hátára, hogy az utókor okuljon az ő izéjükből, remélem így kellően Olyan most az egész, mint amilyennek nem szereti senki.

Kortárs vonzódás a multinacionális vállalatok logóihoz, mintha valami mélyebb jelentés húzódna meg a jel mögött, a kizsákmányolás, természetrombolás, társadalmi igazságtalanságok...számomra elsősorban a bűnbakképzést jelenti az egy-egy nagyvállalati logó művészetként való tálalása. Az arctalanság és a profit a bűnös helyettünk. Olyan ez mint a politikai marketing, amiben a potencionális átlagszavzó, átlaggcei, átlagjóska mindig ártatlan, a bűnös helyette vagy a túlgazdag sikerember, vagy a nyomorban élők, a gazdagból könnyen lehet a "népen élősködő" tolvajt kreálni, a szegény emberekből, pedig élősködőt. 

A művészet néha épp annyira primitív gondolatokkal dolgozik mint a politikai marketing. A kapzsiság, korrupció és a politikával való összefonódása a multinacionális vállalatoknak valójában a saját emberi kisszerűségünket szimbolizálja - mármint ha van bennünk olyasmi, de valószínűleg akad. Üres filozofálgatás, még üresebb moralizálás.

Ai Weiwei Coca-Cola Vase, 2011

Nincs a szememben bogár, nem sáros a cipőm, szívnám a friss levegőt egy erdőben sétálgatva, megsimogatnám az útbaeső fák törzsét, különösen szeretem a bükkfák sima törzsét, ha megkocogtatom, megkopogtatom, akkor érzem, hogy mennyire kemény belül, a vörösfenyő törzsét is szeretem, szeretném érezni a gyanta illetát és a földön heverő, nedves fenyőtűk illatát, a rozsdaszínű töbozokat és a sárgás aljnövényzetet.

Kevelem Koji Enokura alkotásait. Ő a Mono-ha nevű, japán művészeti csoportnak volt a tagja. A Mono-ha története az 1968–69-es japán diákmozgalmakhoz kötődik, amelyek főleg a Amerikai–japán biztonsági egyezmény ellen irányuló, nem ritkán erőszakos diáklázadások miatt híresültek el. Ennek az egyezménynek a japán elnevzése "Anpo" volt. Nem tudom, hogy hogyan jutottam elé eddig, csak Koji Enokura néhány munkáját szerettem volna megemlíteni.

Nem sok tennivalóm akad, egész nap dokumentációkat irogatok, még hat napom van hátra ebben a cégben, túl sok. A csapatomat átadtam, akit kellett betanítottam - már akit tudtam, mert sajnos van néhány reménytelennek tűnő ember is, de természetesen ez már nem az én dolgom, én csak mosolyogva írom a blogomat, esetleg zenét hallgatva régi kódexek angol fordításait olvasom, egészen meglepő mennyiségű régi latin szöveg fordítása van meg az interneten. Én már csak azért felelek itt, hogy amit kérdeznek tőlem arra megadjam a választ, de semmit nem szóban mondok, minden leírok és publikálok a céges, belső wikipédia-szerű tudásbázisban.

Meginnék egy pohár jó minőségű, száraz vörösbort és közben csendben bámulnék az ablakon kifelé, nézegetném a járókelőket és az esőtől nagyon friss-zöld növényeket. A növények nézése, tapintása és úgy általában a velük való érintkezés fontos része az éltemnek. Nem azért szeretem a növényeket mert csendesek, hanem azért mert mágikusak és a földhöz kötődnek, és egy kicsit én is ilyen vagyok szerintem, magamat látom bennük - de ez csak egyféle sejtés, magyarázat-próba, még az is leőfordulhat, hogy nem igaz.

Koji Enokura Untitled No. 11, 12, 13 and 14, 1978

Most van az Art Berlin végignéztem a projekt weboldalán, hogy milyen művészek szerepelnek rajta és ellapoztam, mert túl sok dolog nem tetszett, például Tomás Saraceno munkái, akinek szerintem évekkel ezelőtt megtetszett egy pókháló és most már a sokadik olyan projektet csinálja, ami más-más anyagból felépít egy hasonló struktúrát, például most legutoljára egy hálót (in orbit) és akkor onnan lehet felülről lefelé bámulni épületetket, biztosan bennem van a hiba, de ez a fajta művészet számomra felszínes és gügyögős, sajnálom. A következő művész akinek a munkáit szintén nem kedvelem és szerepel az Art Berlinen Pales Empire. Nem akarok értékítéletet alkotni, sem okoskodni, csak nekem ezek a munkák felszínesek és nem tudom értékelni. Számomra pozitív volt Vanessa Safavi munkáinak a megismerése, még soha nem láttam őket ezelőtt, nem mindent tudok értékelni tőle, de a honlapján találtam néhány munkát, ami tetszett. Körülbelül egy órás kutakodás után felhagytam a reménnyel, még megnéztem Jean-Pascal Flavien, Gregor Hildebrandt és Eli Cortiñas . munkáit és feladtam, sajnos nem tudom a munkáikat értékelni, nálam ezek a fajta munkák középszerűnek számítanak, az utánzatok utánazatainak az utánzatai, teljesen unalmasak és üresek. Sajnálom.
Amúgy szép a hajnal, szép minden, néhány esőcsepp a járdán, de nem esik. Indulunk sétálni, húzok nadrágot és bakancsot és irány a sötét város és a hajnali park. Camelot a lábtörlőről bámul rám és elégedetlenül néz.

Elaludtam, nem álmodtam, majd mikorra végre összeszedtem magam és nyöszörögve felöltöztem a kutyasétáltatós ruhámba, addigra elkezdett fájni az alhasam, de annyira, hogy nyöszörögtem - még most 4-5 órával később se tökéletes a hasam, érzem, hogy tompán fáj, talán fura ez, talán nem: összevissza eszek, a legtöbbször semmit, tegnap azért vettem egy fagyasztott pizzát és megettem. Ma reggel pedig csokit reggeliztem és kávékat, ami nem egészséges, ami fontos lenne - nyilvánvalóan és minden kétség nélkül, csak nem érdekel.

Dälek-ot hallgatok, ami fura hiphop, meg valami más, mostanában egészen sok hasonló zenét hallgatok, mint ez is meg az Antipop Consortium és hasonlók, talán mert a legtöbb régebben általam hallgatott zenét mérhetetlenül unalmasnak találom, ahogyan a jelzők használatát is.

Dälek - "Forever Close My Eyes"

Aludnék - felfele nézve, a mennyezet felé felefelé, mert az van talán arrafelé - hideg és rücskös felületéhez szorítanám arcomat, hagynám: öleljen, úgy érzem, hogy nem érdekelnek az értelmes és fontos dolgok, belelógok a saját ürességembe ----- felülről, alulról: ha pedig épp nem vagyok búvábaszott lófasz, akkor gyanús az egész létem, elveszítem azt amit értelemnek hív a közbeszéd, amit így nevezünk mert jobb fogalmunk nincs rá, esetleg a hosszas körbeírás, vagy hallgatás és holdsarló nézés, kézenfogva véled egy sötét ablakból bambulva kifelé, törpécském, fehérarcú óriáskám, Halacska Pikkelymentes --- ez van, ez a név, neked találtam - körbeforgó tyúklábkampóra akasztott mocskos lét: az élve rohadás egy kullancs-gödörben, ami a Közel_Keleten bevett kivégzési módszer volt: több utazó írt róla, Vámbéry Ármin is, aki a kedvenc sánta dervisem - Ármin Vámbéry Dunaszerdahelyen született, azon a környéken, ahol én is, csak én egy közeli disznószarszagú faluban. Vámbéry szülővárosa volt az egyetlen európai város, ahol a zsidóság többségi nemzet volt, egészen addig, amíg a magyar és a szlovák fajvédők és rohadékok nem küldték szinte a város teljes zsidóságát haláltáborokba: nos, hát igen....ez az undorító története a kultúrkörnek, ahonnét kibuggyantam, ez az amiről nem illik beszélni, főleg mostanság nem, amikor az neo-horthysta és szélsőjobbos idiotizmus újra divat a magyarlakta részeken, a szlovákoknál meg Tiso-t ásnák ki a sírból, hogy ünnepeljék, de ez utóbbira nagyságrendekkel kevesebben rezonálnak, legalábbis egyelőre - búskomor, mocskos múlt: disznófarm és kurvaélet. Finom utalás a történetemre. Meg arra, hogy azóta se változott semmi, most épp a xenofóbia és a rasszizmus a menő és nem az antiszemitizmus, mivel zsidóság már nincs, most épp a menekülteket gyűlölik és tőlük rettgenek. Az ok hasonló: tudatlanság, ostobaság, irigység csak a gyűlöletük és rettegésük tárgya más.
Nos, együnk, együk, egyétek. Baszódjatok meg? Büszke ifjak és ál-bölcs öregek, anyátok csipcsipáját, kedvesen felkacagok és élvezem a gyökértelenségemet, hogy nincs semmi gát, börtönrács, szokás, kulturális görcs és hasonló dolog ami bármihez kötne, rég elmúlt minden ilyen deviancia belőlem, csak embernek lenni jó: prekoncepció mentes üresség, amibe legszívesebben mákos-meggyes-mézes tölteléket raknék, hogy élvezve minden rágást és harapást, önnön örömöm örömének örömszerője és élvezője legyek, legyezgetve a jelenvalóság és a hétköznapi lét minden nyűgét, kibogozva azt, lehetőleg őszintén szembenézve mindennel ami önvédelem, vagy mások okolása: helyette itt vagyok én, aki mindenről tehet ami énbennem rossz, vagy hibás. ApádSzafát: azt - ez még véletlenül sem "individualizmus" - ha most éppen erre gondoltál ezen a ponton, akkor hülye vagy és nem olvass tovább.

Antipop Consortium - Dead in Motion


Két hónapja felmondtam, jelenleg az utolsó hét napomat töltöm a jelenlegi munkahelyemen (három hónap volt a felmondási időm, de kettő után elengednek), a távozásom oka az volt, hogy zavart a bazdmegolós, kurvaanyázós arrogancia, ahol a Lamborghini és a Ferrari a mérce, meg a boxmeccsek és az a fajta idézőjeles "erő" ami valójában csak a parttalan korlátoltság egyik jól ismert és ősidők óta létező következménye, az önző és buta emberek természetes tartozéka - a kapzsiság, mint a kapitalizmus egyik építőköve nem ugyanez - az más, valamennyire elfogadhatóbb, ez amire itt most céloztam teljesen más ez a mindenütt jelenlévő arrogancia és ragadozóság, ami már a barlangban is velünk volt, tehát nem különleges: és tudom, hogy én vagyok a deviáns, hogy kilógtam ebből a közegből, hogy nekem nem okoz örömet és boldogságot ha valaki havonta új sportkocsival parkol le a cég parkolójába, vagy ha céges buliban egy bár előtt a biztonsági őröknek ezer fontot kínál akkor ha részegen előre enged bennünket, kikerülve a sorakozást ----- szóval a stílus és a mentalitás, hogy úgy mondjam: nem volt nekem tetsző, így kiléptem és kerestem egy szerényebb helyet, szándékosan olyat, ahol teljesen az ellenkezője minden annak ami itt volt.


Kihűlt a teám, gyümölcsös volt. Dokumentációkat írok és embereket tanítok be.

Nem akarok gondolkodni, csak egyik lépéstől a másikig menni és minden lépésnél azt lépni ami nekem a legjobb lépés, nem szükséges, hogy örömöt okozzon - utálom ezt a fajta öröm-kényszeres, vigyorgástól görcsberándult szardumát, egyszerűen csak jó ha vannak lépések, ha van valamiféle struktúra, ami akár változékony is lehet, de legalább a pillanatnyi hangulathoz adjon valami kódrendszer-értelmezőt.

Egészen mélyre süllyedtem: két álom közé, reszkető, színtelen kockákon néhány fotó,
egyvonalban minden, középen összeszűkülő emlékkép a nappaliról,
talán mert este még felporszívóztam, ideje lenne szőnyeget cserélnem,
egyébként is a legjobb megoldás a tárgyak problémájára a kidobás,
gyorsan megszabadulni, hogy ne foglaljuk egymás időszeleteiben a helyet. Megjelent Krystian Zimerman új albuma Schubert: Piano Sonatas D 959 & 960 címmel, a Spotify-n rögtön ott volt, így nem kell ügyeskedve hallgatni, vagy megfrendelgetni, nagyszerű dolog a gyorsaság - még túl lassú az életnek nevezett szarkavalkád körülöttem, még gyorsulnék, nagyobbakat lökve előre magamon, minden irónia nélkül (ahogy mondani szokták) pillanatokra lehúnyni a szemeket (ahogy csinálni szokták) a hatást és az eredményt várva, na gyon la ssú pi slogás egészen szinkronizálatlan ütemet kitalálva, pi pö pö pppp alma.
A Sleek magazinban volt egy interjú Rachel Louise Hodgson-al, állítólag megtalálta a saját stílusát, ami, ha jól érzékeltem, akkor valamiféle fotóretusálás-nagyonszínes módon, esetleg tetoválás és expresszív vonalvezetésű rajzok és egyébként tetszik (most hazudtam), főleg a vadabb vonalvezetésű grafikái,(most hazudtam) elraktároztam a nevet, formákat, színeket (most hazudtam) - ahogyan kell. A látvány kód. Ha csak egy pillantig is őrizgetem,
szétpotyogna, lehullana a szőnyegre és kopogva
a szekrény alá gurulva, velem múlatná nyomorult idejét,
bélyegsarkát rágva: édes-borzalom: lángtalan gyertyavirágok,
homályos őszhajnal zihálva szenvedő hideg tüdején.
Ellopott hajnal, odakint erős, viharszerű szél - mozgatva mindent, ha akvárium lenne a ház: lötyögne benne a magány, odébbrúgnám, mint egy levetett zoknigolyót, sünként rohanna a szemközti falig. "Fura minden ha él, fura minden ha létezik - a furaság nem dícséret, nem kivétel és nem erény: akármelyik pillanat lehet fura." - gondolom és kortyolok a kávémból.
Közben azon ámulok, hogy Schubert No.20 In A Major, D.959: 2. Andantino című piánó szonátája mennyire fantasztikus, plüttyög és motyog, egyszerre vad és szerény, hmm, alvajárás közben hallgatni. Camelot visszaaaludt, hallgatom a szuszogását, ma már kétszer várta, hogy elindulunk sétálni, mindkétszer túl korán várakozott, még nem fogta fel, hogy az őszbe-kúszás azzal jár együtt, hogy a napok eleje és vége is a sötétség egyre növekvő teste miatt, egyre nehezebben elvislehető folyamat, hogy ilyenkor már várakozni kell arra, hogy előbukjon valami derengés és nagy valószínűséggel az is bizonytalan pislákolás lesz felhőkkel beburkolva, nedvességgel körülölelve. Így. Nem akarok nadrágot húzni, a nedves mohaszagú bakancsomba belelépni. Van egy pár, aki ugyanabban az időben sétáltatja a kutyájukat, ami egy fehér alapon fekete mintás kutya, többet nem tudok róluk, de a férfi tegnap még rövidnadrágban sétált, ez volt minden amit észleltem belőlük: a nő ugyanabban a szürke melegítőnadrágban, a férfi rövidgatyában, a kutya meg fehér alapon fekete pöttyökkel, alattuk egy járda, mögöttük néhány ház-kerttel és fent meg felhőszürke pamacstalan égbolt.
Valószerűtlenül kellemes a létezés, nem kell komolyan venni a valóságot, az akarat erejének és hatásának az illúziója könnyen csalódést okozhat, valójában minimális befolyásunk van a történésekre, mindenféle önszuggeszció röhejes, természetesen ez nem azt jelenti, hogy "nincs mit tenni", hanem csak annyit, hogy a "mindent megtettem" önmagában még nem garancia semmire - pongyolán fogalmazva. Nem merengek ma, mert nincs olyan szemem, ami erre alkalmas lenne, éjjel kicseréltem őket, két sötétkék gombra, lyukakkal a közepén.
A csend egyébként az egyetlen vigasz, a csendben levés valójában bátorság, az illúziók nélküli létezés egy formája lehet - lehet, de nem biztos, egyén és agy-függő, monsterikumizmus. Összekapom magam, felébresztem C.-t és lassan nekivágunk a szeles, nedves hajnalnak, elsétálunk a park felé, C mindentől meg fog rémülni amit a szél a járdán görget, elég egy ág, papírfecni - rémülten megugrik, majd néz rám: "ugye nem halálos" - kérdi, "nem halálos" - mondom és sétálunk tovább.

Altató, éjjel, bedőltek a sejtek, lázongva bár, de megadták magukat a külső kémiának és álomra szenderültek: ideje volt az alvásnak, hogy mi történt közben nem tudom, nincs álom-maradék, de a lényeg, hogy sikerült kipihennem önmagam és a vasárnap estéről megmaradt másnaposság maradékot.
Még tegnap délután próbáltam megkeresni a Drezdai kódex fordítását, mert mindenütt csak fotókat és a történetét találtam, míg végül rábukkantam Edwin L. Barnhart dolgozatára, amiben a Drezdai kódex első huszonhárom oldalát teljes egészében bemutatja, fordításokkal együtt. (A Drezdai kódex az egyik legrégebbi maja írásos emlék, ami hieroglifákkal lett írva.) A Holdistennő a legjobban bemutatott istenség a kódexben, külön lapot kapott. Emelett a legsemlegesebb is, mivel 27 pozitív és 28 negatív és 3 ismeretlen jövendöléssel kapcsolatban van megemlítve. Érdekes, mert a "Holdistennő" neve csak egy fantázianév, amit a kódex jelentésének a megfejtésével próbálkozó kutatók adtak neki, máshol "O Istenségnek" nevezik, megint máshol pedig "Ix Chel"-nek és az orvoslás és a gyermekáldás istenének gondolják. A Drezdai kódex ezeken az jövendöléseken kívül nagyon pontos asztronómiai adatokat tartalmaz, pontos Hold és Vénusz naptárakat, és 260 napos évet határoz meg. Engem most főleg azok a részek érdekelnek, amelyek a leghomályosabb jóslásokat tartalmazzák, csak mert érdekesnek találom, mint kódrendszert.
Mindig nagyon mozgatta a fantáziámat, hogy hogyan történhetett az emberek "szétrajzása", amikor elődeink Afrikát elhagyva elindultak, mindenféle csoportokban, családok, csoportok, kötelékek szakadva szét, történetek, meserészletek, módszerek szájról-szájra járva egyre távolabb kerülve egymástól és a múló évtizedek, évszázadok alatt lassan átalakulva létrehozták a nyelvek, mitológiai rendszerek, vallások, törvények ezreit, különféle embercsoportokon belül.
Szinte teljesen biztos, hogy a szomszédomban lakó afrikai bevándorlónak és nekem a közép-európai bevándorlónak volt közös ősünk, lehet, hogy 15-20 ezer évvel ezelőtt az őseink testvérek voltak és az egyikük elindult észak felé, a másik pedig otthon maradt a szülőkkel, vagy a családdal és az egyik leszármazottja lettem én, a másiké pedig a szomszédom. Nem ismerjük a múltunkat, nem ismerjük azokat a történeteket, amelyeket a bolygónkon szabadon vándorló őseink éltek meg, akkoriban amikor még nem voltak városállamok, nem voltak királyok és dinasztiák, hanem csak egy-egy vállalkozó szellemű csoport, akik több zsákmányt, jobb életkörülményeket remélve elindultak valamerre és generációkon keresztül vándorolva ki-ki eljutott Ausztráliába, Dél-Amerikába, vagy épp Szibériába - bárhová.
Ma reggel nem esik, hűvös van, de nem fűtök be, mert jó a szigetelés és 17-19 fok van bent fűtés nélkül is. Mindig megdöbbenek azon, hogy mennyire szeretem a csendet, elmolyolok mindenféle aprósággal, mint például ez a leírás a Drezdai kódexről, aminek soha nem leszek a szakértője, de ennek ellenére mégis jó érzés bogarászni a különféle értelmezései közt, arról nem is beszélve, hogy a kis képecskéi és az esztétikája gyönyörködtet. Bár, mondjuk én bármilyen textúrát képes vagyok figyelni és nézegetni.
Lassan felöltözök és elindulunk Camelottal a szokásos reggeli sétánkra, tegnap sajnos vissza kellett fordulnunk félútról, mert annyira erősen esett az eső, de ma jobbnak tűnik és egész tegnap délutántól fújt a szél, talán a park talaja megszikkadt annyira, hogy ne süllyedjek bele térdig a sárba.

A teljes mondatok kerekségét, mint egy mikrovilágot kell értelmezni - mindig felidézem magamban ezt a dolgot, mert hajlamos vagyok belefeledkezni egy-egy állapotba, mintha mindig ugyanabban az állapotban lennénk, mintha nem változna mindig minden körülöttem.
A megszilárdult állapotot stabilitásnak gondolni nagy hiba lenne, ez inkább csak a tehetetlenség és az unalom egyik megnyilvánulási formája - ez persze egyáltalán nem jelent semmit, nem gondolnám, hogy a "nem unalom" állapot jobb lenne az unatkozásnál, nem gondolok semmit arról, hogy melyik mennyire értékes, és az "érték" fogalma amúgy is olyan irányokba ágazódik szét, aminek a felfejtéséhez kevés most az idő, végig kellene lépkednem mindegyik elágazáson, teljes hosszukban végigjárni mindegyiket, mint egy meseerdő amiben jó lenne bentragadni, eltévedni és nem csak rövid időre, hanem hosszú napokig, esetleg hónapokig ki se jönni belőle, tudni úgy tenni mintha kint is lennél. Tudni vélem, hogy az efféle állapot egyszerű menekülés, a valósággal szembenézni képtelenség - nem túl bonyolult és titkos dolgok ezek, még a legérzéketlenebbnek tűnő emberekben is vannak ilyen belső tájak, ahová elbújnának, ahová a kegyetlen szüleik, tanáraik, vagy egyéb fontos, vagy annak tűnő kapcsolataik űzték őket, nincs ebben semmi különleges, semmi szégyenkeznivaló, vagy titok - ilyenek vagyunk, csak az az időtartam és motiváció változik amennyit és ami miatt elvágyódunk, olyakor simogatást, máskor kínzó fájdalmat, vagy épp megalázást keresve, vagy a szadisták - rovarok elképzelt lábait kitépkedve, esetleg védtelen meztelencsigákat taposva más lényeket kínozva: rosszalkodnak.
Az eltévedés akkor a legkevésbé ijesztő, ha rettegés és kétségbeesett kapkodás helyett ugyanúgy vizsgálom az új belső helyszíneket és állapotokat, mintha egy szép, sivár, kies vagy kietlen tájon bolyonganék, nincs különbség. Ha maradni kell, akkor legalább nézzek körül, ismerjem meg, hátha pont a megismerés indít el egy olyan folyamatot, ami kaput nyit visszafelé, vagy talán rájövök, hogy az a másik hely, ahonnét ide érkeztem, valójában idegen és félelmetes volt, vagy idegenebb és félelmetesebb, így most itt maradnék, ebben az erdőben, ameddig lehet. Nézegetném az aljnövényzetet, a fűszálakat, egészen közelről mindegyiket, a több száz féle növény minden apró rezdülését, nincs kedvenc növényem, mindegyik egyformán figyelemreméltó és ugyanúgy léteznie kell, a létezés nagyszerűségét úgy tükrözi, hogy közben él - illetve az élet maga a nagyszerűség, az öntudatra ébredt anyag, persze az "öntudat" megtévesztő, végül is ebben az erdőben a növényeknek is van öntudatuk, ebben talán eltér a valóságtól, ahol az eszmélet az embernek nevezett lények sajátos tulajdonsága, de ebben az erdőben, ez a növénytársulás és emellett még a zugok, repedések, kődarabok is tudnak önmagukról, önérzetük van - az "ön érzet" értelmében, nem pedig az "önérzetesség" szokványos értelmezési tartományin belül, sziszifuszi munkával próbálom megérteni mindegyiket, de ha nem akarnák, hogy sikerüljön, akkor semmit nem látnék és hallanék abból amit tesznek és mondanak, egy titkos világ szereplőit látnám, amiben minden hallgatag, minden történik a mikorvilág alaptörvényei szerint.
Az "érdekes" jelző használatát figyelem, hogy mikor érzek késztetést arra, hogy használjam, valóban érdekesnek tartom-e azt amihez hozzákötném, vagy csak töltelék - aminek ott kell lennie, hogy megpuhítson egy jelentéstartományt, vagy megnyugtasson: "nem akartál semmi rosszat", "nem szerettél volna kritizálni semmit, te fasz".
Elgondolkodtam azon, hogy valóban lehetnék-e értékes, vagy tehetséges. Negyven éves lettem ebben az évben és gyakorlatilag ugyanazokon a dolgokon merengek mint tíz, tizenöt, vagy húsz éve, próbálom elhinni, hogy a művészet nem egy privilegizált szegmense a világnak, ahová csak a megjelölt, önjelölt, kijelölt, bejelölt és jelölésre ajánlott emberek léphetnek be. Ezt hoztam magamból, abból a kultúrkörből, ami kilökött magából, ahol az emberek csak ismerős-ismerős, sógor-koma és urambátyám viszonyrendszereken belül képesek mozogni, a tehetség pedig önmagában a leggyakrabban jelentéktelen, illetve irigylendő és eltaposandó. Az eltaposás sikere pedig az adott politikai rendszer stílusától függ, ezen múlik, hogy épp ki az aki tapos és ki az akit taposnak - ezt hoztam otthonról. A telejsítmény, tehetség és a tanulási vágy egymásra hatása és összefüggései nyilvánvalóak - ez közhely, az viszont nem annyira közhelyes, hogy az ettől való pénikszerű rettegés egy egész kultúrkör fura és gyűlöletes sajátossága, ahol az irigykedéstől kezdve a büntetések legperverzebb formái megengedettek azok ellen, akikben a túlteng a kreativitás, esetleg önmaguk örömére hoznának létre formákat - anyagit vagy anyagtalant, ez teljesen mindegy.
Elvesztem. Az erdőm mégis örömforrás, a fent említett zárt rendszer minden elemét lehet gyűlölni vagy élvezni, vagy semlegesen szemlélni - ez utóbbi talán a legkellemesebb, csak kell hozzá egy magasított szék, mint egy bárszék, a legjobb a pörgős fajta, amin lehet ide-oda forogni, ami pontosan olyan pótcselekvés mint a száj harapdálása, körömrágcsa, vagy épp a lábak gyors mozgatása az asztal alatt. Próbálom apám szemeit felidézni, nem tudom. Az jutott eszembe, hogy én soha nem öleltem meg apámat még gyerekkoromban sem, ő sem ölelt meg, soha, ahogyan a kezemet se fogta meg soha, ápolni sem ápolt, tanulni sem tanult velem, gyakorlatilag nem létezett volna ha nem ver meg hetenbte legalább 4-5 alkalommal, mert az volt az egyetlen testi kontaktusom az ütései és a pofonjai voltak, ezt belevésem egy fa törzsébe és mosolyogva továbbsétálok, a következő fáig, azon tanakodva, hogy ennek a törzsébe vajon mit véssek? És, hogy szabad-e egyáltalán bármit vésni a fák törzseibe, ugye nem? Lassan sötétedik ebben a világban, az állatok üvöltései és mocorgásai felerősödnek, végignézek magamon és teljesen meztelenül ácsorogva az avaron, nyugodtan lépkedek előre, nincs mitől félnem, hiszen az én erdőm, az én ragadozóim, az én zsákmányaim és az én csendem. Itt maradok örökre, mint az egyik állatom a sok közül, néha kikukucskálok a valóságnak nevezett helyre és beemelek onnan dolgokat az én erdőmbe, nem okvetlenül hasznosakat,m szépeket vagy kellemeseket, inkább véletlenszerűen, hogy ne legyen az erdő mesterkélt, hogy igazinak tűnjön.
Elmerengek a mai napomon, hogy hogyan tudok ebben a világban létezni, néha nem értem mi történik körülöttem, fel sem tudom fogni, hogy az emberek mit miért csinálnak, nem értem, hogy hogyan képesek olyan felszínes és ostoba dolgokat nézni, olvasni és pofázni amiket nap mint nap tesznek, a sorozatok nézésétől kezdve a pozíciók hajszolásáig. Kiváló szemlélnivaló egy munkahelyi közeg, ahol a seggnyalástól a nagylelkűségig minden viselkedési minta megtalálható, és az emberi aljasságtól az önfeláldozásig mindennel lehet találkozni, és néha ugyanaz az ember képes a legnagyszerűbb dolgokra mint aki más alkalommal másokat próbált eltaposni. A viselkedési mintázatok sokfélesége és abszurditása egyáltalán nem véletlenszerű és abszurd, mindennek oka van, minden apró mozdulatnak előzménye és következménye van és ha vissza lehetne követni egy-egy tett életútját, akkor az elágazások ezrein keresztül minden egyes dolog alapokát és annak az előzményeit is meg lehetne tudni. Ülve alszok, ezt a felismerést most visszacipelem az erdőmbe, leülök egy fa mellé, nekidőlök háttal és forgatom a kezemben a gondolat-gömböt, majd felugranék és nagyon-nagyon messzire dobnám, be a sűrűbe, hogy ne találjam többé és önűlló életre tudjon kelni.

A mosógép mos, a reggelim lecsúszott, bár kicsit csalódtam, mert a smoothie-m ivása közben jöttem rá, hogy kihagytam belőle a komodo dragon chili-t, amit az áfonya és a feketeszeder mellé szoktam rakni és emiatt nem olyan volt mint amit terveztem. Ez a csili nagyon csípős, vigyázni kell vele! A megfogása után ajánlatos kerülni a maszturbációt, illetve a másik kézzel kell csinálni, de a szemvakarást is jobb elkerülni.

Tegnap elhívtak az új cégembe egy céges buliba, érdekes pizzát ettem, erdei gombásat, ami mellett spenót volt és valamilyen sajt, rég ettem ilyen finom pizzát, ezen kívül jó söröket hoztak, rendes IPA-kat és dupla IPA-kat. Kellemes volt beszélgetni olyan emberekkel akik közül kapásból ketten is tudták, hogy mi az a Twin Peaks. Kicsit berúgtam, ami kellemetlen, mert ma egész nap megbeszéléseim lesznek, de végül is örülök, mert már csak két hetet és egy napot kell eltöltenem a jelenlegi munkahelyemen, amit már annyira utálok, hogy legszívesebben meg se közelíteném. A legbolodnabb dolog az, hogy a munkámat szeretem itt, csak az embereket nem - a szokásos történet, valószínűleg túl magasak az elvárásaim a kollégákkal kapcsolatban. 

A magánéletem teljes csőd, szétesek, szétfolyok, merengek, dühöngök és magamban beszélek, szexuálisan kielégületlenül csapongok, amit lehet lerombolok, bűntudatom van, minden és mindenki miatt, néha legszívesebben hagynám az egészet és felvágnám az ereimet, vagy bevenném az összes altatót ami itthon van, de egyelőre még élvezem a művelődést, olvasást és a merengést és vágyakozok valamiféle megváltás féleségre, hogy talán valahol, valamerre akad majd egy kis őszinte boldogság, amit egyszer majd magamba zárhatok és ez a naiv, butácska remény és az, hogy valamennyire még leköt a művészet - mondhatni, életben tart.

Ma reggel Gian Lorenzo Bernini szobrait nézegettem, csodálatosak. Azért került a látóterembe, mert véletlenül megláttam az egyik szobra egy aprócska részletét egy fotón és elképedtem a finom megmunáláson és textúrán. A szexualitás és a testiség kódoltan van a munkáiban, ahogyan a korszakára ez jellemző, de ezeket egyszer meg kellene néznem élőben, mert a fotók tényleg semmit nem adnak vissza a valóságból.

Nem tudom, hogy hogyan fogom ezt a napot kibírni, munkába menet veszek magamnak csokit és kekszet, kényeztetni fogom magam. Tegnap este csúnya dolgokat írtam valakinek, reggel az első gondolatom a szégyen volt. Bűntudat vegyítve szégyenérzettel, keveredve depresszióval és frusztráltággal, nyakönöntve reménytelenséggel és napi gondokkal, a tetjére pedig szórok egy kis paranoiát és kielégületlenséget és kész az énsütemény. Szerencsére önsajnálat nincs, mert az lenne csak igazán a "kellemes" állapot-hangulat.

Amúgy a fasz tudja, de másrészt meg jó dolog lenni és minden ki-be-baszott-retkes szart valamennyire negál a tudásbázisom növelésének lehetősége, hogy kéjes öröm ha találok egy olyan morzsát az irodalomban, vagy a képzőművészetben, ami kinyit valami olyasmi "kaput" amin érdemes belépni valakinek - az alkotónak a gondolat játékába, hogy onnan szemlélve másokat, esetleg egész világokat talán valamennyire segít önmagam megértésében, name a külvilág jobb megértésében is. Beszélni ezekről nem nagyon érdemes, meg nem is lehet, és nem is kell, hiszen alig-alig akad valaki akit érdekelnek ezek a dolgok, meg úgy általában a tudás, kár, hogy valamennyire elitizmus önmagunk és mások megismerése és a "normalitás" pedig a teljes ignoranica, gazemberkedés és a mások feletti ítélkezés.

Egész éjjel esett, de hajnalra végre elállt, ami Manchesterben már ok az örömre. Nos, akkor pozitívan, ameddig tudok olvasni, zenét hallgatni, enni és lélegzek, szellentek és szexre vágyok, addig még van ok az életre, ahogy leírtam ezt hallom, hogy elkezdte verni az ablakot az eső, tehát már szakad megint, mosolyt csalt az arcomra és érdeklődve várom, hogy ma hányszor fogok elázni...

Gian Lorenzo Bernini, Pluto and Proserpina
(The Rape of Proserpina), 1621-22. 

Gian Lorenzo Bernini, Pluto and Proserpina (The Rape of Proserpina),
1621-22.

Bernini korának egyértelműen az egyik legjelentősebb építésze és szobrásza volt, ezen kívül festett is, főleg kisméretű vásznakra, az ő neve mellett még François Duquesnoy-t és Alessandro Algardi-t lenne érdemes kiemelni abból a korból. 

Bernini eljegyezett egy házasságban élő nőt, akiről csak annyit tudni, hogy egy bolti eladó felesége volt és Costanza volt a neve, de a nő megcsalta őt, lefeküdt Bernini öccsével is, aki a műhelyében volt segéd, ezért a két testvér összeverekedett az utcán, Bernini majdnem agyonverte az öccsét. Bernini egyik szolgálója ezen felmérgedt és elment Costanza házához és borotvával összemtélte a lány arcát...mindekttőt börtönbe csukták, a Costanza-t házzaságtörés miatt. 

Bernini sokáig egyedül élt és csak sokkal később nősült meg.

Costanza-ról egyébként szobrot is készített, ami abban a korban nem volt jellemző, valószínűleg nagyon szerette őt. 

Gian Lorenzo Bernini,
Costanza szobra, 1636–37

Csendet akarok, mélységes csendet, csak elmerülni magamban, figyelni az apró dolgokat, nem szólni senkihez, formákat elképzelni, közelről megnézni a tárgyak felületét, elbújni a takaró alá és fizikáról, kémiáról, csillagászatról olvasni. És néha enni valami finomat és maszturbálni, ezt az utóbbit szívesen kihagynám, de sajnos mivel egyedül vagyok csak erre van lehetőségem, fura, hogy sokan szégyenkeznek emiatt, nekem semmi szégyenérzetem nincs a maszturbáció miatt, egészen kellemes ha az ember fantáziája kellőképpen szárnyaló és szabad.