Jordan MacLachlan szobrait nézegetem, azon gondolkodok éppen, hogy milyen érdekes, hogy sokaknak valószínűleg bizarrnak tűnnek... Régen láttam a munkáit, az újakat nem ismertem, szembeötlően sokféle állatot ábrázol, de nem különféle szimbólumokként, hanem csak úgy, önmagáért. Például egy orrszarvú hímet, ahogyan egy mű-orrszarvúval közösül, aki ismeri az állattenyésztés bugyrait, annak ez nem meglepő.
Emberi formák egy abszurd téren belül, egy részegen közösülő pár, buli után, egy erőszakos alak, szülő nő, disznókat sétáltató fejetlen nő?Az efféle művészet nem lehet bizarr, illetve csak pontosan annyira az amennyire a valóság, a lakások falai mögött - amit elrejtenek a falak: sokkal abszurdabb, gonoszabb a világunk: csak nem látni. Sokkal erőszakosabb mint amit én el tudnék képzelni.
Irtózok az erőszaktól, a legkisebb formájától is, de a művészetnek dolga van vele és az irtózás helyett jobb a tanulmányozás, akár pszichiátriai könyveken, akár a művészeten, akár a történelmen keresztül: muszáj feldolgozni mindent amit az emberek tettek a múltban, és tenni fognak a jövőben.
 |
| Jordan Maclachlan, Unexpected Subway Living 2010 - 2011, source |
 |
| Jordan Maclachlan, Unexpected Subway Living 2010 - 2011, source |
Érdekesek Laurent Craste munkái is, kerámiák. Emlékeztetnek a szürrealizmus legszebb hagyományaira, megbocsátom az emlékeztetést, nem ítélkezek, csak nézek. És még csak nem is hasonlítgatok. A formák színezése visszafogott, klasszikus vázának tűnő alapmotívum a közepébe baszott baltával, meglepőnek tűnhet, nekem annyira nem, de a megvalósításban mégis van valami amiért érdemesnek tartottam megjegyezni.
 |
| Laurent Craste, Dépouille aux fleurs Bleu de Delft, 2012, source |
No comments:
Post a Comment