képek, betűk

Hajnaltól délig élek, hajnaltól hajadba,
köröket rajzolva, elhaladva, könnycsorogva
ámuló szájránc körül, ereszt formázó
hullamosolyként átfolyatom magamon a múltat és decosan jóreggelbe fordítom a fájdalmat, sokféleség.
Amikor minden annyira rossz, hogy már oda kell pötyögtetni egy határvonalat - amennyiben túl szeretnéd élni, akkor jön egy újabb eszméletre térés.
Éjjel kettő körül ébredtem, beraktam egy mosást, ágyhuzat, kilencven fokon.
Kiporcióztam még két mosást, ruhákat rendezgettem a szekrényben, most egy kis reggeli, ezután séta.

Herbert Read klasszikus könyvében a "A modern festészet"-ben (eredeti címe A Concise History of Modern Painting, 1968) olvastam először Emil Nolde munkáiról, fogalmam sincs mennyi idős lehettem, olyan 13-15 között valahol, ami mindegy, a lényeg, hogy akkoriban az ő formái fogtak meg leginkább, a foltokként - illetve inkább színfoltokként létező alakjai, hatalmas intenzitás, valamiféle szent őrület.
Nolde élete eléggé szánalmas volt, az 1920-as években Hitler rajongója és a náci párt támogatója lett, majd végül Hitler hatalomra kerülése után ő is bekerült a degeneráltnak nyilvánított művészek közé és minden képét eltávolítottak minden németországi múzeumból. Sőt, néhányat közülük még a nácik által rendezett "Degenerate Art" kiállításon is kiraktak 1937-ben.
Hitler hatalma idején festette a "Unpainted Pictures" (Megfestetlen festmények) című vízfesték sorozatát, amelyet elrejtett a nácik elől. A háború után elfelejtették neki a orábbi rajongását a nácizmus iránt, és több díjat is kapott. Az ő életet egyféle bizonyíték arra, hogy a művészi teheteségnek sok esetben nem sok köze van ahhoz, hogy a művész milyen szellemi vagy morális kvalitásokkal bír.

A lényeg, hogy nagyon szerettem gyerekkoromban a munkáit és most rakok ide belőlük néhányat, ismeretlenebbeket.

Emil Nolde, Kleine Sonnenblumen, 1946

Emil Nolde, Tropensonne, 1914

Emil Nolde, Grotesque Dog-Shaped Animal

Úgy tűnik ma ilyen hangulatom van, előszedem a régi kedvenc művészeim munkáit, furaság... Otto Dix egy képét is előkerestem.

Otto Dix, Sunrise, 1913

Georg Trakl-ról akartam még írni, de lassan ki kell emnnünk sétálni, így csak megemlítem, illetve idejegyzetelem magamnak, hogy ne felejtsem el majd, hogy utánanézzek néhány versének. Igaz, hogy ő költő volt, de rajzolt is, rakok ide tőle egy önarcképet.

Georg Trakl, Self portrait, 1913

Ennek a portrénak az érdekessége, hogy barátjának Max von Esterle-nek a műtermében festette Innsbruck, 1913-ban.

Az absztrakció és a kimért formák sokkal érdekesebbek most a kifejezés kitörő, kibuggyanó színeinél és formáinál, az "expresszionizmus" fogalmát nem nagyon szoktam használni, mert skatulya, ehhez képest most is hazsnáltam saját magamon belül, mert a kategóriák és a címkék segítik a belső rendezőelveket, csak nem szabad elfelejteni, hogy a keresésen és rendezésen kívül - belül önmagunkban, amikor már a konrkét dolog, amit kerestem megvan: akkor a címkék és a skatulyák elfelejtődnek és szabadon áramolhat minden gondolat.

Indulok a rétre Camelottal, megnézzük, hogy vajon világosodik-e már, ha meg mégsem, akkor majd mikor fog, kicsit másnapos is vagyok, tegnap ittam, pedig nem kellene, de most egy ideig nem is fogok, mert furni szeretnék - ma pihenőnap van, igy nem olyan nagy gond, de holnap 10K-t fogok furni hajnalban és fittnek kell lennem hozzá.