Umberto Eco mindig meglep, még mindig, olyan dolgokról írt és olyan dolgokat kutatott fel, rakott össze és öntött gondolat-formába, amelyeket nagyon nehéz átlátni. A fasizmusról jutott eszembe. Elsősorban a "posztfasizmus" fogalma érdekelt volna (ezt egy magyar filozófusnál, Tamás Gáspár Miklósnál olvastam egyszer régebben), amit később sokféleképpen próbáltak használni és felhasználni, elsősorban rosszul (szándékosan, vagy véletlenül, tudatlanságból, vagy politikai célok miatt), több magyar vonatkozású dologgal kapcsolatban.
Nyilván az egyik az a fogalmilag nehezen megközelíthető újkori, rendszerváltás utáni történet, ami végül elvezetett egy olyan - szinte már virtuális valóság hitében élő társadalomig, mint ami a jelenkori magyar kultúrkör egy nagyon nagy részére jellemező (szándékosan nem Magyarországot írok, hiszen a kisebbségben élő magyarok kultúrköreiben hasonló ez az egész és szinte ugyanez a képzeletbeli, ál-valóság iránti vágy dolgozik). A "posztfasizmus" az egyik legtávolabb merészkedő fogalom amely a rendszerváltás utáni magyar kultúra anomáliáit próbálja definiálni - ijesztő módon azonban egyáltalán nem téveszt teljesen célt, ellenben sajnos pontatlan és természetesen teljesen reménytelenül próbál egy komplex folyamatot egyetlen tűhegynyi fogalomba összesűríteni, hiszen bár egészen pontosan összefoglalja a magyar áljobboldal, álkeresztény és szélsőjobb és ezek keverékének az eszmeiségét - és történelmi előzményeiket, mégsem képes azt a fajta zagyvaságot, tudatlanságot és permanens bezárkózottságot visszaadni, amely nélkül minden leírási kísérlet torz lesz és pontatlan. Hogy miért? Azért mert a társadalom és a kultúrkörei bonyolultak. Nézzük a magunk részét, amely sokféle negatív dolog keveredése miatt olyan amilyen. A nagyon mélyen rögzült, 20. század elejei nacionalista hagyományok által táplált újkori xenofób, rasszista, homofób és sovén magyar társadalom ugyanis egyszerre piacellenes, versenyellenes, poszt-kádárista és korrupt, emellett még szinte teljes generációk semmilyen idegen nyelveket nem beszélnek, nemzetközi térben alig mozognak, világsajtót nem olvasnak, cserébe viszont a pszeudo-műveltség és önteltség lázálmában élnek és olyan mítoszokban hisznek, amelyek eleve megakadályozzák azt, hogy bármiféle szembenézés, empátia vagy változásra alkalmassá tevő akármiféle folyamat elinduljon a magyar kultúrkörön belül (például erősen hisznek abban a mítoszban, hogy a magyar oktatás világszintű, ami egyértleműen önbecsapás, vagy abban, hogy a magyarság valamiféle különleges kapocs kelet és nyugat között - ami már eleve vicces, hiszen a "kelet" és "nyugat" soha nem voltak teljesen különválva, mindig összetartoztak, nincsenek köztük éles határok, soha nem létezett egy olyan egyértelmű kulturális határvonal, amiben a legtöbben hisznek).
A "posztfasizmus" fogalma ennek ellenére mégis érdekes és itt jutott eszembe Umberto Eco "Ur-Fascism" című esszéje, amelyben messze-messze pontosabban leírja a kortárs magyar kultúra és társadalom problémáit is. Magyarul itt, angoul itt olvasható.
Idéznék belőle:
"A "fasizmus" elnevezés mindenre illik, mert el lehet hagyni egy fasiszta rendszerből egy-két tulajdonságot, attól még szemmel láthatóan fasiszta marad. Hagyjuk el a fasizmusból az imperializmust, és megkapjuk Francót és Salazart; hagyjuk el a kolonializmust, és megkapjuk a balkáni fasizmust. Fejeljük meg az olasz fasizmust radikális antikapitalizmussal (mely sosem vonzotta Mussolinit), és megkapjuk Ezra Poundot. Adjuk hozzá a kelta mitológia kultuszát és a Szent Grál miszticizmusát (melyek teljes mértékben idegenek a hivatalos fasizmustói), és megkapjuk az egyik legtekintélyesebb fasiszta gurut, Julius Evo-lát."
Ez az ami a magyarországi "illiberális demokrácia"...néhány dolog el van hagyva, néhány új dolog bekerült a rendszerbe, de alapjaiban véve...egy borzalmas rendszer alakult ki, amelyben a legrosszabb emberi tulajdonságok kerülnek jutalmazásra és mindenféle empátia és szolidaritás nevetség tárgyává válik és elértéktelenik. Nem akarom megnevezni, és főleg nem fogom politikai oldalakhoz kötni, ugyanis nem lehet...ez egy nagyon hosszú kulturális hanyatlás eredménye.
Esik az eső és kapar a légcsövem. Nincs kedvem ezekkel a dolgokkal foglalkozni, nem tudom miért teszem, néha... csak úgy elkezdek gondolkodni, félem a rosszat, félek egy olyan világtól aminek a kialakulását látni vélem magam körül, ahol az ember legrosszabb, legsötétebb oldala fog dominálni, ahol a gyűlölet válik újra a központi mozgatórugóvá és emellett még a bolygó szinte teljes biológiai rendszerei is megsemmisülnek - átélhetem, ahoigyan a lassú, sok-sok évtizedes gátlástalan rablógazdákodás és természetrombolás "gyümölcse" beérik a szemeim előtt, és lassan leszivárog a hétköznapok valóságába, ez ma már egy olyan világ, ahol a harc az ivóvízért és a levegőért folyik: vagyis a puszta életért. Ez már nem a félelmetes jövő...hanem ma történik.
Nincs ebben semmi pesszimizmus. Viszont...jobb lenne nem tudni ezekről és nem gondolkodni.
No comments:
Post a Comment