Beatrice Mandelman-t az "absztrakt expresszionista" címkével szokás felcímkézni, egy ideig a "Taos Modern" művészcsoport tagja volt.
Férjével, Louis Leon Ribak-al elköltöztek New York-ból Új-Mexikóba, Taos-ba. Ekkoriban Taos-ban már éltek más művészek és gondolkodók, akik a negyvenes, ötvenes években költöztek oda, mint például Edward Corbett. A férje politikai tevékenysége miatt az FBI őt is megfigyelte, hosszú éveken keresztül, mivel Ribak szimpatizált a kommunista eszmékkel.
A távolságon keresztüli átérzés, a távolságon átnyúló sejtés, nem foglalkozni az adott pillanatnál sem régebbi, sem a még be nem következett dolgokkal - az ember állandó reménykedéséből fakadhat, hogy talán képes lesz fájdalom nélkül megúszni az életet.
A buddhizmustól a kereszténységen át a kortárs gondolatokig: végül is csak erről szól minden, mindenki szeretné megúszni a fájdalmat, a rosszat, a kényelmetlenségeket, ezerféle formában próbáljuk megúszni a megúszhatatlant, vannak akik végül oda lyukadnak ki, hogy inkább elébe mennek a dolgoknak és egészen közel "hajolnak" a fájdalomhoz, de végsősoron ez is csak ugyanaz...edződni, hozzászokni, illetve reménykedni, hogy fel lehet készülni a meglepetésekre, a hirtelen jött betegségekre, a családtagok elveszítésére: bármire ami fáj. Pedig nem lehet.
Portishead-ot hallgatok, a Glory Box-ot. Kávé és kamillatea. Két szélsőség. Fekete és sárga, serkentő és nyugtató.
Az ötvenes években Németországban volt egy művészcsoport, aminek a neve "Hundsgruppe" ("Dog pack") - magyarul "Kutyafalkának" fordítanám, de nem teszem, csak leírom. A csoportnak tagja volt Maria Lassnig is, akiről épp egy könyvet rendeltem az utolsó 30 fontomból...rég voltam ennyire lenullázva. Mosolygok.
Maria Lassnig nagyon érdekel, régóta. Szerintem ebben a blogba már raktam be tőle képeket régebben - ez majdnem biztos és mejdnem teljesen mellékes.
Kellően üres minden, és nem is nagyon akarom megtölteni semmivel...
Férjével, Louis Leon Ribak-al elköltöztek New York-ból Új-Mexikóba, Taos-ba. Ekkoriban Taos-ban már éltek más művészek és gondolkodók, akik a negyvenes, ötvenes években költöztek oda, mint például Edward Corbett. A férje politikai tevékenysége miatt az FBI őt is megfigyelte, hosszú éveken keresztül, mivel Ribak szimpatizált a kommunista eszmékkel.
A távolságon keresztüli átérzés, a távolságon átnyúló sejtés, nem foglalkozni az adott pillanatnál sem régebbi, sem a még be nem következett dolgokkal - az ember állandó reménykedéséből fakadhat, hogy talán képes lesz fájdalom nélkül megúszni az életet.
A buddhizmustól a kereszténységen át a kortárs gondolatokig: végül is csak erről szól minden, mindenki szeretné megúszni a fájdalmat, a rosszat, a kényelmetlenségeket, ezerféle formában próbáljuk megúszni a megúszhatatlant, vannak akik végül oda lyukadnak ki, hogy inkább elébe mennek a dolgoknak és egészen közel "hajolnak" a fájdalomhoz, de végsősoron ez is csak ugyanaz...edződni, hozzászokni, illetve reménykedni, hogy fel lehet készülni a meglepetésekre, a hirtelen jött betegségekre, a családtagok elveszítésére: bármire ami fáj. Pedig nem lehet.
Portishead-ot hallgatok, a Glory Box-ot. Kávé és kamillatea. Két szélsőség. Fekete és sárga, serkentő és nyugtató.
Az ötvenes években Németországban volt egy művészcsoport, aminek a neve "Hundsgruppe" ("Dog pack") - magyarul "Kutyafalkának" fordítanám, de nem teszem, csak leírom. A csoportnak tagja volt Maria Lassnig is, akiről épp egy könyvet rendeltem az utolsó 30 fontomból...rég voltam ennyire lenullázva. Mosolygok.
Maria Lassnig nagyon érdekel, régóta. Szerintem ebben a blogba már raktam be tőle képeket régebben - ez majdnem biztos és mejdnem teljesen mellékes.
 |
| Maria Lassnig in her studio, Vienna 1982, Photo: Heimo Kuchling |
Kellően üres minden, és nem is nagyon akarom megtölteni semmivel...
No comments:
Post a Comment