Elrepült egy galamb a szemközti ecetfa előtt

szárnyaiból napsugár szitált a játékházak tetőire.

Páraköd lapított a Moss Lane park laposaiban, az

ezüst színű, nedves fűben sötétzöld sávokat hagyott.

Kelet felől barackbőr-felhőt olvaszt rám a hajnal-fény,

fölöttem kékség, nem tudom meddig a kék és honnan vagyok én.

Az akarat lépéseket gyárt, a gyönyörködő csendben feküdne, 

megsimítom a kutyám orrát, nem érti: neki csak a rohanás öröm.

Lehúnyva szemeim, körbefon a tegnap nyírt fű párolgása, az idő

engedi, hogy átszakadva titkain: gyerekként ballagjak egy másik helyen.

Hazafelé kőlábakkal tappogok, mély aknanyomokat pecsételek a fűbe

minden nehézkesség ellenére mosolyogva köszönök a létezés felé.

Ó, megint esett az eső és melegebb lett, mint az igazi nyár, majdnem másfél órát voltunk C.-al futni, annyit futott, hogy a végén már lefeküdt a fűbe és csak hempergett és lihegett.
A 2017-es Whitney biennálé anyagait nézegetem, semmi különös, ami felkeltette volna az érdeklődésemet, próbálok csak magamra figyelni, nem akarom, hogy bármi is zavarja a gondolataimat.
Munkaszüneti nap van, de dolgozni fogok, elő szeretnék készíteni holnapra néhány apróságot, közben nézelődök, olvasok és néha alszok.

amikor a busz kongó mély öregjében, nosztalgia és hatalom helyett
ritmusokat szorzol ezererrel és mosolyogva megjegyzed magadnak,
hogy Ginsberg se látná másképpen, hogy a folt az folt és a kéz az kéz,
hogy a divat-csücsökbe hegyeztt száj és a húsos comb, nem te vagy
és a belőled kinövő képtelenség tulajdonképpen csak egy sugár, ami
másokkal táncol körképeket, hogy a máló vakolat és a poros táj
azért nem integet, mert rádunt és a kölcsönös báj a neonszagú vályúból
körmönfont lidérceket szórva, vigyorogva visszainteget.

amikor az odaadás képtelenségnek tűnik és a násztánc nem kér
simogatást, csak rábólint mindenre és te hagyod, hogy a meglazult
imamalomod ugyanazt a szerelmes dalt integesse vissza a döngő
dörömögő szájból, amelyet nem látni, nem érezni, de mégis
mindenki hagyja, hogy ez a kifinomult kétfejű táj és ezek a körmök
ugyanazt a dallamot tapsolják a gyászindulód helyett,
a pörsenés nem bogarakból nő negligált kaktusszá, a méreg
és a vágy nem sokkal több egy fészkelődő lepedőnél, a csókod
pedig íztelen géplevegő, melyet beszívni már nem merek.

változik a belső és rád mutat a növekvő beomlás, a szavak szóra
mutatnak és az ujjaid rószaszín felhőkben úszva ugyanazokat
a hibákat ismétlik, a dőltbetűs finomság és a kiemelt négyzet
rögöket csóvál dísz-mintás ingedből, zsebedbe dalokat lő,
hogy átmulassa a maradék éjszaka-tengelyeidet, amelyből Semmi nő,
a kalapács formából öntött lassúság nem kéri magát közelebb,
a boldogság nem akar valódi formát, a remény nem növeszt
kétkerekű imamalmot, és te nem lógsz a szemcsücskiben, nem
pózolsz és nem emésztesz, csak kacagsz a korlátokon, amelyek
mindent átszőve győztes pózokat mímelnek a rab-szemek
olcsó és cinikus szabályrendszerek félelmetes bugyraiban.

itt volnék, de túlzás vagyok, itt lógok, de elsőre ijesztő vagyok,
próbálnék átjutni a térítőkön, tátogok, dalolok, de nem érződik.
kapaszkodnék és simogatnék, de minden mozdulatomról
látszódik, hogy a hegy és a völgy ugyanannak a körbeérő
mesének egy-vége, hogy az orrfojás és a csók íze ugyanaz a táj,
hogy a kapaszkodás és a kérés keserűsége nem merít új
világegyetemet az apály-vödör körkörös képzelgésébe,
ha ez a szédülés, akkor csak úgy van, nem akar semmi rosszat,
nem túlzás, csak nem mer kérni kezet, mert megszokta, hogy a kérés
olyan ritmusokat kavar fel, amiből a karát-mérő és a feleszínesség
bája: ugyannak a két vég-mesének a siralma - mindenféleség nélkül, de
megtalálná amit kerestem: és odaadna mindent, ezt a kevesemet is.

próbálok, próbálnék, akaratból lassabban lenni, hogy
nem el-veszíteni a levegőt, az ösztön és a logika hiába határa,
nem ugyanazok, hogy a tebenned kincs és az énbennem erő, hogy a
nemlegesség, olyan díszítőleme a létnek, amely elfáradna
ha nem lenne, talán égne, de oltani próbálnám, ha önmaga válaszolna
mindenre, burkolom és tekerem, de hiába az egész, akármit
hordok elém: kővé válik, nem tudok semmit tátogni, bonyolult
inda nyelvekeből hangyabolyt szőni, úgy próbálok levegőt venni,
hogy közben onnan, bentről: egy senki integessen, amit odatámasztottam
álarcnak, de két kezemben virágot tartani, cserépnek és delejes bájnak:
szebb-forrást és körmozgást mutatni boldogság helyett, könnyűséget és
játékot adni, hogy ne én legyek, az a hibagép, az a madár-maszk, amit
tanítani és változtatni nem lehet, hiszen változna ő magától, ha
kérnéd, hagynád és néznéd: mindent feledve odadőlne
kedves hangodhoz, hogy kipihenje azt a sok felesleges keringést,
amit felejteni akar, hogy veled dőljön táncba amíg csak mozdulnunk lehet.

Megnéztem Charles Chaplin Cirkusz című filmjét, egyszerűen zseniális, nem véletlenül volt Fellini kedvenc filmje. Minden benne van a médiáról, a népszerűségről és a kegyetleneségről, egyértelműen Charles Chaplin egyik remekműve. Amúgy nem nagyon szeretem a cirkuszos dolgokat, magát a cirkusz intézményét pedig kifejezetten kerülöm, de ez a film tényleg jó.

Amikor az üldözős jelenet után Chaplin megpihen egy rozzant fotelban és a porondra bejönnek a valódi bohócok és hivatásszerűen elkezdenek bohóckodni, a közönség meg unja őket és azt ordibálja nekik, hogy "Rotten! Hozzátok vissza a vicces embert!" (mert mindig az újabb, az életszerűbb élményt kell habzsolni, kell a 10 perc hírnév és a bukás) abban a jelenetben benne van az egész médiatörténelem, az emberek többségének a kegyetlensége és pillanatnyi elvakultsága, ahogy jóravaló polgárokból másodpercek alatt vérszomjas, kárörvendő ember lesz, majd pedig újra az aki előtte volt.
Ahogy minden részvét nélkül kukkoljuk mások életét és halálát a tévén és az interneteten keresztül a hírekben és mindenki aki szerepel a hírműsorokban, beszélgetős műsorokban, vagy akár egy interjúban, valójában csak egy Chaplin klón, egy Vicces Ember, akinek az életét, halálát és szenvedését kinevetni, könnyezni, vagy épp eltélni, jutalmazni akarja a szinte már perverz módon kíváncsi, önmagáért tenni képtelen és telhetetlen tömegember, aki mindezek felett soha nem gondolkik el. Nem akar, nem tud vagy nem mer a porondra kerülni. Ez nem értékítélet, a közönség nem elítélendő, a közönségben akaratlanul belekerül néha mindenki, én is, te is, ők is. Talán csak az nem, aki elvonul egy erdő mélyére és egyedül él a fákkal és a madarakkal. Vagy aki nem néz televíziót, nekem pont emiatt nincs tévém már hosszú-hosszú ideje, nem akarom mások életét kukkolni, nem akarok szemforgatni, álszenteskedni és ítélkezni, rettegek attól, hogy kívülállóként másokon nevessek, vagy sírjak.

Összegyűjtöttem azokat az szín-ábrázolási és rendszerezési kísérleteket, amelyek a színeket próbálták rendszerezni valamilyen logika mentén.

Richard Waller-től a “Tabula Colorum Physiologica”, ezt 1667 és 1668 között készítette és 1668-ban publikálta

A következő Claude Boutet, egyik munkájából való, aminek a címe Traité de la peinture en mignature, és 1708.ban készült

A következő Jacques-Fabien Gautier munkája, ami már egy komoly, tudományos munka 1746-ból

Moses Harris színköre, már színárnyaltokat is tartalmaz, amelyek csak a három alapszín keveréséből hozhatók létre, 1766-ból

Ignaz Schiffermüller osztrák entomológus (rovarkutató) színköre 1772-ből

Goethe és Schiller színekkel kapcsolatos kutatásinak egyik része, a "Temperamentenrose", 1798-ból

Philipp Otto Runge, Farbenkugel című nagyon érdekes színkörei 1810-ből

Később egyre több és jobb, pontosabb színkörök jöttek létre, ahogy a tudomány egyre jobban megértette, hogy a szín az valójában micsoda. De engem csak ezek érdekeltek most.

Az éjjel megérkezett a hidegfront, esővel és némi lehűléssel. Kopog. Camelot ébresztett fel, utána ott aludt mellettem, háromnegyed három körül lementünk a földszintre, készitettem magamnak epres-áfonyás smoothie-t rizstejjel és egy fehér teát, ő kiment pisilni, de sietett vissza, mert utálja az esőt. Most visszaültem az ágyba és hallgatom az esőben daloló rigókat. Pont olyan most a csend amilyennek szeretem, gyönyörködtet és minden szépséget felerősít.

Emlékszem, hogy mielőtt elaludtam volna, valami zajt hallottam, valaki kiabált odakint, ami szokatlan volt, mert csendes környék, igazán nem szokta semmi megtörni az unalmat, szerintem buli volt a jobb oldali szomszédnál, mert az előbb észrvetettem, hogy világos van a nappalijában. Vagy dugnak épp, vagy véletlenül nyitva maradt, vagy tán nem is világít, csak hallucinálok.

Le kellene nyírnom a szőrömet, először az arcomon, majd a mellemen, a hónaljaimban és ott, alul is, de nincs kedvem, talán majd holnap. Visszaaludnék, de hivogat az eső, egy óra múlva, négy körül világosodik majd és elindulhatok futni az erdőbe, ilyenkor mindenütt csigák lesznek, fura sötét, már-már fekete házaikat nem könnyű kikerülni és kevés borzalmasabb hang van annál, mint a csigaház roppanása a talpad alatt, emiatt nagyon óvatosnak kell lenni, nagyon körültekintőnek.

Ma szandált is kellene vennem, V. megígérte, hogy bevisz a városba, talán a D. kezdőbetűs bolthálózatba, ahol sportcuccokat árulnak, de megnéztem az intereneten, eléggé silány a kínálatuk szandálból. Nem tudom hányas a lábam, összezavar a sokféle mértékegység, talán tíz és feles, talán tizenegyes, a jóég tudja, de úgy érzem, hogy jobban járok ha az internetről rendelek, mert a kínálat ezerszeres. A fehér tea gyönyörködtet és lufiszerű üreget fúj belém a könnyűség amit okoz.

Másképpen látok mindent mint ahogyan a körülöttem élők szoktak, másképpen érzek mindent, tudom, hogy zavaró és idegesítő az ilyen, nincsenek előre gyártott vélemény-sablonjaim, a védekezés így lehetetlen, a sérülés gyakoribb, a fájdalomküszöb változó, a hullámzás erősebb, nincs még azelőtt véleményem, hogy megtapintanám, megszagolnám, vagy látnám a dolgot amiről gondolkodnom kellene, mi lesz így velem? G. jut eszembe erről, tudom, hogy ő is ilyen.

A teámat magam mellé tettem az ágyra, óvatosan nehogy kidőljön, mert nincs kedvem ágyhuzatot cserélni hajnalban. Nemsokára, úgy négy körül lemegyek a földszintre és elkezdem a napot, szürcsölés és önsimogatás. Lehúnyt szemmel élvezem a csendet, nyugalmat és a magányt. Mintha meditálnék, kiürülök és nem érdekel semmi, nincs is belül semmi, kifúvódott minden a szoba levegőjébe és ott keringenek valahol a magasban - képletesen értve, a dolgok káosza nem szűnik meg soha, de a tudat néha leállítható, csak csend és magány kell hozzá. Camelot feljött és pajkoskodik, tudja, hogy nemsokára megyünk futni.

Találtam egy kedves animációt a tea történelméről az Open Culture-n: http://www.openculture.com/2017/05/an-animated-history-of-tea.html

Nézegettem a kertben a fűszálakat, térdeltem köztük,
Ültetés - ismétlődő, lassú mozdulatok, a növényekből szivárgó
csend megnyugtató morajnkét terült szét bennem: élvezem a süppedést.
A kerítés vörös téglái és köztük a szürke habarcs: mint
magányom rácsozata, árny kezével úgy ölel magához: hogy
a hangod csobogását préseli ki belőlem, úgy érzem vízesés
a Minden:
amiben együtt lebegünk, keringő tollpiheként
fogaimból épített mosoly alatt: harapások és képzelt
ölelések közt: csontfehér melleiden huncutkodó
nyelvem tánca, nem tudni: sóhaj, nyögés, vagy vicsorgás rá
a válasz: örvény-keringő, mélyebb és egyre mélyebben
egymásban, mintha nem maradt volna semmi az
odakintből, a nevetésben növesztett vágyak pörgő: ódon kereplőket
aggatnak forró, izzadt homlokom elé: hogy
semmi bántó, semmi felhő, semmi hangos
szó ne érje azt a gömböt: amiben arcaink
papírrepülőként sodródnak, a kétség mint
néma márvány-önszobor - komorság-mentes. Édes
illatod pedig, mint ez a szalmavirág előttem:
simítanám: magamra húznám, tartanám.
Nézem az utcát: sétáló foltokból emberek nőnek,
figyelem az autók kerekein a pörgő formákat,
bárcsak megállhatnék, nem félnék többé:
lehúnyt szemmel
arra fordulnék: amerre a távolban sejtelek - hogy talán, ott
a másik időben: valami hullámot kelt nézésem,
és te majd: beszívod mint formátlan-szag harmatot.
Lellassult minden, a távolban borotvahab felhők,
a szegélykő sötétzöld árnyékának éles csíkjában
egy fura szemű bogár: nem menekül: ő is élvezi a
sodró melegséget, a korai nyarat, a késői tavaszt
és a napba mosolygást, majd befut a fűszál erdőbe
hogy magamra hagyjon álom-kertemben.

Megőrülés hajnalban, nem tudom, szokásos csend, nincs mit, különleges, különlegestelen. Nem gondolom, hogy lehet szebb, kellemsebb, megnyugtatóbb dolog a hajnalnál, talán a simogatás, azt se gondolom, hogy túl kellene élnem minden napot, de azért ezt a mait még jó lenne, valamitől, valameddig. Csináltam egy gyömbéres teát, fent a szájba bemegy, a csőben csíp, odabent langy, marás, majd elmúlik.

James Abbott McNeill Whistler képeit nézegettem épp, nagyon érdekes, amerikai képzőművész, aki gyerekkorában Oroszországban élt, mivel az apja ott dolgozott, Szent Péterváron kezdett képzőművészetet tanulni. Később visszament Amerikába és a West Point-on tanult, katonának. Hihetetlenül tehetséges képzőművész volt, szerintem a leghitelesebb amerikai impresszionsta (a leghíresebb képét szerintem mindenki ismeri). Engem főleg a sokkal kevésbé ismert impresszionista tájképei nyűgöznek le. 

James Abbott McNeill Whistler Nocturne: Blue and Silver - Cremorne Lights 1872

Abbamaradtam. Visszatérő álmom, hogy fáj a vállam, azt álmodom, hogy dolgoznom kell, hogy buszozok, rémálmok, de hajnalban visszatérek a barlangomba, magamra húzom a bejárati-követ és nem kell fény, nem kell sötét, nem kell semmi, csak képek és betűk, meg zene. Most épp Laurie Anderson-Free Fall, lebegés, nincs kedvem igazából semmire, csak túl akarok lenni ezen a napon.

Nagyon szeretem a verset ami ebben a dalban van. Most Venetian Snares, My Love Is A Bulldozer, nevetnék, de nincs szám hozzá, igy a fülemmel mosolygok. Gyanúsan villog a wifi doboza, lehet, hogy valami történni fog? Lehet, hogy Kurtág Györgyöt kellene inkább hallgatnom? Majd lesz valami, de az szinte biztos, hogy túlélem és nevetni fogok, mert nincs idő, nincs tér, nincs lehetőség újabb élet-időre, csak ennyi van, ezt kellene valahogy úgy használni, hogy jó legyen. Ez a fajta pozitivnak mondott gondolat nem pozitiv, egyszerűen csak ez a logikus.

Nem vol túl jó ez az ébredés, mindig hirek olvasásával kezdem és most az első hir az volt, hogy itt Manchesterben, körülbelül két kilométerre innen, az Arénában terroristák robbantottak és 19-en meghaltak. Sajnálom nagyon és nem is nagyon van kedvem mit írni, csak jól ismerem azt a környéket, négy évig jártam arra minden nap reggel és délután, munkába menet és délután gyakran láttam sorakozni ott embereket, mindenféle koncertre várva.
Nem akarok ál-szentimentális és képmutató lenni, hiszen engem nem érint személyesen ez az egész - nem veszítettem el senkit, egyszerűen csak... bámulok és iszom tovább a zöld teámat. Csücsöritve hallgatom a hajnali rigókat és nem értem, hogyan képesek az emberek ilyen gonoszságokra.

Legyen egy kicsit csend, menjen ki minden a fejemből. Tegnap vettem organic, kínai fehér teát, olyan könnyed, áttetsző és engem is átlátszóssá tesz ahogy iszom, a kellemesen halszagú íze mindenféle emlékkel tölt meg, az egyik bejön, a másik kimegy - amikor Budapesten éltem mindennap ugyanígy, teával ébredtem, majd később itt Angliában átaszoktam a kávéra, mert nem találtam olyan üzletet, ahol jó minőségű zöld, fehér, vörös, fekete teákat lehet venni, de megérte a fáradtságot a keresgélés. Egy kicsit súg a csend, mint amikor belehallgatok egy búgócsigába.

Csak mintha halkan lépegetnék hideg csempéken,
azt képzelem kecses patak, s benne lehúnyt szemmel én;
Könnyedebb lesz képzelgésemtől a lét: valahonnan és
valamerre: hidegtörzsű mohás fákat ölelnék, kölyökképű
lélekgyilkosként az volnék: akinek kalapáló akarata: saját ön-paródiáját
álommá alakitja, mint morzsákon, liszten hempergő véres hús,
a gyerekkori emlékből ittragadt borzalom: de a fák közt táncoló
szó-formában tündérlő, pöttyökből összehordott vigasz: ha átölel:
nem számit meddig van, ha múlik: akkor addig volt - szétfolyt,
vagy gyomromban mosolyszoborrá merevedett örökre:
nevetéssé és simitássá alakitotta tünékeny pillanat mozaikomat,
kevésnek tűnik, de valójában minden ami számit: ebből épült.

Daniel Dennett egyik könyvének ma kellene megérkeznie, most februárban jelent meg "From Bacteria to Bach and Back: The Evolution of Minds" a címe, az emberi agy fejlődéséről szól, a neuronok hálózatba rendeződéséről és nyilván filozófiáról.

Még nem húztam el a redőnyt, hogy a megszokott időjárás ellenőrzésemen túllegyek. Nem mertem, mert félek, hogy eltűnt odakintről minden, ha kikukucskálok, lehet, hogy csak egy szürke csíkot látok majd, mert maga a mélység és a távalt is megsemmisült. Még szükségem van néhány percre, hogy elhiggyem, hogy talán mégse.

Alkalmasság valaminek a megtételére megértés nélkül, vagyis végül is olyan öntudatlanság, ahol a cselekvést nem követi folyamatos megértés - a fent említett könyv szerint az egész természetben ez az alap képesség, amivel minden élőlény rendelekzik.
Remélem, hogy mélyebbre is leás a könyv, mert bár ez igaz, de közel sem annyira újszerű elgondolás, hogy túl sokat agyaljak rajta. Nietzsche-től kezdve Richard Dawkins-ig eléggé sokan írtak már erről, persze - főleg Nietzsche teljesen más módon, sokkal öntudatlanabbul. A teljes komplexitás megértése szerintem még eléggé távoli, valószínűleg spekuláció lenne mindenféle találgatás.

Pénteken jött egy szakácskönyv is, vegán receptekkel..."street food" alcímmel, illetve ebbe a dobozba próbálták a marketingesek belerakni, ami egyébként nem baj, mert tényleg egyszerű és könnyen elkészithető ételek vannak benne. Én egyébként még soha nem készitettem egyetlen kaját sem pontosan ugyanúgy, ahogy a szakácskönyvben van, viszont imádom lapozgatni, ötleteket gyűjteni belőlük, azután csinálni valami mást.

Közben kinéztem az utcára, semmi nem változott, a szomszéd autója ugyanúgy van mint este volt, nincs szürke csík, élet van, két teljesen bebaszott részeg kalimpált az út túlsó felén, néha megálltak tanakodni, ismerős jelenet. Amikor ennyire részeg valaki, akkor még ilyenkor is képes azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet még nyitva, hová lehetne még beülni és inni valamit.

Amúgy Nietzsche-re visszatérve...jó, hogy kereste az erkölcs-képmutatás páros mindenféle formáit és variációit, sok van belőlük, rég olvastam már tőle bármit is, mert egy ideje már ráuntam a huszadik századra, fáraszt minden ami huszadik századi, fáraszt az egész. Lehet, hogy ez hülyeség, de most ezt gondolom, valószinűleg amiatt, mert túl sok volt abban a században a gyilkolás, meg a hülyeség okozta természetrombolás. Jó, persze...abban azért nem vagyok biztos, hogy ez a mostani század nem fogja ezt túlszárnyalni, de ez kilóg a téma kereteiből, messzire vinne.

Most egy ideig elleszek azzal, hogy kitalálom az új formáimat és kódrendszeremet, amit majd az új műtermemben használok, lehet, hogy nem fog sikerülni, de ha meg se próbálom...jó lenne jobban összpontositani és kevesebbet csapongani ide-oda, talán majd...de ez személyes, meg megint az az irány ami most nem érdekel.

A két részeg közben eltűnt, remélem találtak még nyitva valami bárt valahol és reggelig eszméletlenre isszák magukat és ettől jobb lesz nekik valahol, jó ha jó bárkinek bárhol bármi, csak legyen jó. Megszólaltak a madarak, elsőként egy rigó, itt a hajnal, elmúlt az éjjel, megyek és boxolok, utána bicikli, majd irány a közeli park Mr. Camelottal a hős whipettel, aki tegnap egész délután a legyektől rettegett, elbújt előlük, kapdosott utánuk, mindezt rettegő arccal - jó sokat nevettem rajta. Kis hülye? Talán. Talán nem.

Füvet nyírtam, egy ici-pici csalánt találtam a bejárati kapu mellett a járdaszegély tövében és kihúztam kézzel, azóta a jobb kezemen két ujjam szinte elhalt, annyira zsiborog, megérdemeltem a csípést, mert nem kellett volna kitépnem. Elfért volna ott, én meg...bántottam. Mindig bűntudatom van ha egy növényt gyomnak nevezek és próbálom megsemmisiteni, teljesen irracionális emberi kódrendszer alapján, önkényesen és erőszakosan rámutatok és eldöntöm a sorsát. Tudom, hogy ez fura, tisztában vagyok vele, hogy nem illeszkedik a megszokott fogalomrendszerbe, de vállalom: igen, majdnem megsirattam. És nevetek, na persze magamon.

Mostanában újra elkezdett érdekelni az orosz képzőművészet, régebben ebben a blogban, időről-időre eléggé sok orosz képzőművészt gyűjtögettem össze, most annyi történt, hogy egy kedves ismerősöm, aki Oroszországban él, élőbbé tette a kapcsolatomat ezzel a témakörrel, ezért átnéztem a régebbi bejegyzéseket. Fura, hogy előjönnek a régi emlékeim, általában mindenre jól szoktam emlékezni, kivéve az emberek neveit... Például a The Blue Noses Group. Ha orosz képzőművészet, akkor mindig ők jutnak először az eszembe, láttam is a munkáikat az egyik csoportos kiállitásukon Nagy-Britanniában (a Saatchi galériában talán). A következő ami eszembe jut az AES+F Collective csoport...ők moszkvaiak. De nem írok erről többet, csak valamiféleképpen fontos volt ez most nekem a gondolkodáshoz, és most leszarom magasról a további visszaemlékezéseket...

A lényeg nem az emlékeim között van, nem akarok elmerülni bennük csak egészen pontosan látni szeretnék minden apró részletet magamról, anélkül, hogy szétfollyak. Jó lenne mellőzni minden személyes utalást és úgy irni a dolgokról mintha mérőműszerekkel mérném őket. jegyzet, bólintás, fütty, jegyzet, észlelés, bólintás...és igy tovább.

Most ott tartok, hogy ideje hátradőlni és a saját dolgaimra koncentrálni, két hónap alatt be szeretnék rendezni egy műtermet és legkésőbb augusztus végén elkezdem szép sorban megvalósitani azokat a terveket, amiket az elmúlt években csak toltam és toltam magam előtt, mint valami elcseszett hótoló - halogatva és legyintgetve. Nem lesz könnyű, de már előre élvezem, és már pontosan tudom mit hogyan csinálok...fogok számitógépet is használni, többek között egy saját magam készitette grafikai szoftverrel fogok tervezni, amit régebben fejlesztettem egy cégnek ahol dolgoztam, vektorgrafikus és pont azt tudja ami nekem kell, bármekkora vászonnal elboldogul és pontos, ha meg nem tudja ami kell... akkor hozzáfejlesztem, vagy lecserélem, majd lesz ami lesz.

Kialudtam magam, de a hátam épp annyira fáj mint amennyire tegnap este, lehet, hogy jógáznom kellene, vagy többet innom, hogy lazább legyek, vagy csak kevesebbet stresszelni mindenen.

Javad Mirjavadov egy azerbajdzsáni képzőművész, nagyon érdekes pályát futott be, ugyanis a sztálini Szovjetunióban nem követte a hivatalos, mindent meghatározó képzőművészeti irányvonalat, hanem a saját kreativitása és érzései alapján dolgozott, ennek ellenére mégis a szovjet képzőművészethez sorolják, ami szerintem helytelen, de amúgy teljesen mindegy, hiszen kit érdekel, hogy kit ki hova sorol.
1923-ban született és az első kiállitása csak 1970-ban történhetett meg. Életének az egyik legmeghatározóbb része az volt amikor 1949 és 1954 között Leningrádban élt, itt találkozott a nem szovjet, nem az akkori hivatalos kánont követő művészettel. Szibériai sámánmaszkokat, tibeti képeket, óceániai dolgokat tanulmányozott. 1992-ben halt meg. Nem olyan rég Londonban volt egy kiállítása, amit sajnos csak videón láttam. Videó itt. Szinte hihetetlen, hogy a sztálini érában valaki otthon, szinte csak saját magának, a "fióknak" ilyen képeket tudott csinálni. És elszomorodtam azon, hogy Javad Mirjavadov-nak még Wikipédia oldala sincs, se orosz, se angol nyelvű, pedig szerintem a sztálini korszak egyik legtehetségesebb, legszerethetőbb és legokosabb orosz képzőművésze.

Tudom, hogy már emlitettem, hogy végre kialudtam magam, de már hiányzott, és csak örülök neki, ma se fogok semmi komoly dolgot csinálni, bár rajzolni jó lenne - nem hiszem, hogy menni fog, nincs hozzá türelmem. Meg tehetséget se érzek már magamban semmihez. Jövő hét végén elugrok Londonba, meg akarom nézni a Queer British Art 1861–1967 cimű kiállitást, ami iszonyúra érdekel. A kiállitáson vannak példéul munkák Charles Ricketts-től, aki Oscar Wilde egy kevésbé ismert, erotikus verseskötetét, a The Sphinx-et illusztrálta. Az ő hibrid formáinak gyökere amúgy egy orosz balettművészre vezethetők vissza, akinek a neve Vaslav Nijinsky. Nijinsky Londonban is fellépett (8 hétig volt Londonban) és az itteni faun alakitása nagy hatással volt Charles Ricketts-re. Szóval ide szeretnék elugrani jövő héten.

Ma már nem sok értelme lenne szinte semminek aminek régebben még volt, mármint a képzőművészetben. Mindig szerettem volna a 20. század elején élni, ez persze igy butaság, semmi értelme. Ó, a londoni Tate-ben meg Ellsworth Kelly kiállitás van és már csak május 29.ig van nyitva...

Próbáltam arról írni, hogy Mondrian miért és hogyan lett absztrakt, meg arról, hogy mi történik a Cool 3D World (Brian Tessler és Jon Baken) háza táján (megjelent egy albumuk, ami az animációik teljes zenei anyagából készült).

Ezenfelül még volt egy néhány dolog amiről akartam irni ma reggel (ahm, pl. Laura Callaghan grafikáiról), hétközben össze is gyűjtögettem az anyagot hozzájuk, de nem vagyok olyan állapotban, hogy ezekkel foglalkozzak. 

Álomhúrok álomszájakba, fogak helyett kifeszitve, nem játszanak semmi érdekeset.
Csupa hülyeség jár a fejemben, nehezemre esik abban a lét-sikban maradni amit úgy általában valóságnak szoktak nevezni, mondjuk ez is ugyanaz, csak máshogyan nézve. Más szögekből, másféleképpen, mindha kicsit bandzsitanék, vagy más sebességgel pislognék.

Azok a formák, amelyek a belélegzésnél keletkeznek, teljesen mások mint a kilélegzésnél keletkezettek, fura receptúra - teljesítmény alapú művészkedés, ahol a mennyiség szabja meg, hogy mit gondoljak minőségnek. Ülök és nézem a kezeimen az árnyékokat, minden kis foltban egy egészen jól elkülönült, ritmikusan ismétlődő mikrovilág, ha Aquinói Szent Tamás élne, azt mondaná: "borzalom amit felétetelez, ha lenne valamilyen Istentől kapott értelme, akkor sem létezhetne". Ide kellene egy olyan szabály, amelyik nem engedné, hogy érzelmek kerüljenek a szavak mögöttes értelmébe. Ha egyáltalán van ilyen, de attól félek, hogy nincs. Valójában egy túlzás vagyok, egy elviselhetetlen és élvezhetetlen túlzás, amelyik csak úgy van, minden különösebb cél nélkül, egy hiba. Kijavithatatlan.

Amúgy gyönyörű a reggel, élvezem a május minden pillanatát, már négy óra után derengeni kezd, öt előtt pedig el lehet menni sétázni a közeli parkba, hogy C. kirohanja magából amit kell. Azelőtt soha nem birtam őt felkelteni hajnalban, viszont mióta ilyen korán járunk futni, azóta magától felkel, háromnegyed ötkor már ide-oda gurigatja a labdákat a nappaliban, mikor elkezdem húzni a cipőmet úgy néz rám mint valami megváltóra.

C. úr felébredt, irány a külvilág.

A busz ablakai a szemem kiterjesztett lencséi,

Elmaszatolt kép mindkét oldalon, a befelé omló látvány,

Mint tűkre feszített lepkék: mozdulatlan szárnyaikkal,

Halkságomat lenyelve, szaténból szőtt tenyered egyenként 

Végigkopogva bedőlt gerinc-rétjeimet, a csigolya

Mint szerepéből kibillent tartóoszlop, magába dőlve

Tánclépésekben halad a csípőtől forró homlokom felé.

Amikor a fájdalom már túlfordul, és szétfszítve saját

Nyűgös korlátait, békésen megpihen a számból kinőtt

Bizarr faág végén, hogy addig húzza a szegleteimet,

amíg mosollyá nem torzul az ablakban tükröződő arc: hogy

a lehetséges és a lehetetlen egymásnak koppanva

Szétfröccsenjen egy távoli a kuncogásban, majd 

szemeid árnyéka alá feküdve: végre megpihenjen.

Talán még soha nem volt ennyire szomorú az ébredés, az észlelés ali-alig indult be.

Nagyon hosszan csak feküdtem az ágyban és hallgattam a saját fülzúgásomat, ami összemosódott a földszinti hűtő háttérzúgásával.

A szemek nem akartak kinyílni, próbálták megtagadni, hogy a létnek képeket közvetitsenek a sikeres eligazodáshoz és túléléshez, azt hazudom magamnak, hogy a legjobb nekem az a fajta némaság, amit óriási szürke tenger vesz körül és nem jut át rajta semmi, se hang, se kép, se illat. Tudom, hogy ez hülyeség, de mivel mindentől félek: elhiszem. És így legalább járni tudok.

Estére meghivtak egy kortárs zenei estre, oda elvánszorgok és majd megpróbálok úgy tenni, mint aki jelen van, mozog, él, fingik és fülel: hiszen úgy mindenkinek jobb és kényelmesebb ha távoli, elszigetelet akváriumokban lebegünk, önmagunk képzeletbeli biztonság-zseléjében.

Elmegyek sétálni Camelottal és megnézzük milyen odakint a gyönyörű májusi hajnal, amiben minden illat ismerős, otthon-szagú és megnyugtató.

Azután pedig irány a világ: ahol mától nem teszek úgy mintha minden rendben lenne, mert elegem van belőle. Szar érzés tudni valamit, amit jobb lenne nem tudni.

Morton Feldman-tól a For Bunita Marcus pötyög a fejemben. Mostanában egyre többet foglalkoztat a visszaköltözés Közép-Európába, milyen fura lehet az valakinek, aki egyetlen országban élte le az életét, hogy én szinte egész Közép-Európát "otthon"-nak hívom, Nagy-Britanniát meg "itthon"-nak, de valójában sehol nincs "otthon". Két ütem közt csend.
Híreket olvastam otthonról, érdekes, hogy mennyire meghatároz egy kultúrkört a saját múltja, mintha egy élő organizmus lenne: ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra, nem akar változni, nem akar fejlődni, gyerekes duzzogással elfordul a valóságtól, művi történeteket kreál, nagyszerűbbnek mutatja magát önmaga és mások előtt mint amilyen valójában, bűnbakokat gyárt, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. Sodródnak, és újra a lehető legrosszabb válaszokat adják. És én mégis visszamennék, vagy talán nem. A másik lehetőség a még távolabbi magány és bevallom ez is csábitó, valójában semmi helyem a világban, nincs semmilyen zugom, úgy érzem magam mint Franz Kafka bogara. Állandó menekülés, folyamatos harc, készenlét, erőgyűjtés, nagy levegő, hülyékre vigyorgás, szerepek játszása, lelkemgyilkolás. De végül is, legalább nincsenek illúzióim. Ez is valami, talán nem is kevés.
Nos igen, ez egy "jó" nap lesz. Nevetek. Torna után csak én tudok ezen a világon depresszióba esni, mások endorfinok által az egyik idegsejttől a másikig cipelt örömfelhőkben úszank, én meg túl sokat gondolkodok és csak nézek. For Bunita Marcus. Amikor nincs saját arcom. Ez valaki másé. Ezen is jót nevettem.

Az ilyen hajnalokon mint ez, egészen jó élni,
ilyenkor a lélegzés tüdő-mozgása csörömpölő fedőként
ide-oda csattog: az összeszorított száj lassan
céklaszínű dombocskává csücsörödik,
hogy bőrőmtől elkülönülten, önmaga életét élve:
a rezzenéstelen levegőben a még itt keringő éjszakával:
végleg leszámoljon.

Az ilyen hajnalokban mint ez, nincsen semmi fájdalmas, a térdeim néha összekoppannak - ruganyosan szétpattannak, táncol a magány, a gyomrot lepkéztető melegség úgy lóg a képzeletbeli szájvégeken, mint gyerekes Tarzan: a talpam és a parketta közt: meleg levegő-csík, habselyemmé szelídült késő tavaszi árnyak ágaskodnak odakint, cékla és áfonyaillat a számban: a poharamban gyümölcsöskert, üvegfalán mint bizarr vérfolyások: hegek és omlások, mindeközben álcát sző az ébredés, hogy ma is eltakarjon.

----------------------------- körprés, kőprés, kőujjak ---------____ vagyok-bent - -- --

Egy óra múlva indulok sétálni C.-al (igy, igen), a szokásos hajnal előnyök: a csend és embermentesség. Jobb és könnyedebb napindulást engednek, talán egy kis mizantrópia is van ebben: elismerem és vállalom. Örök tinédzserkori lázadás(?), végtelenítetten unalmas játszma: nem is foglalkozok vele semmit, de jó ha tudom, igy nevethetek rajtam.
Szétvagyok. Szét vagyok. Eduardo Paolozzi munkáit nézegetem. Most vettem észre, hogy Mike Kelley-ről is megjelent egy köny "Mike Kelley - Memory Ware. A Survey" cimmel. Ezeket majd jövő hónapban beszerzem. Lassan körbenőnek a könyvek, minél jobban, annál jobb: igy is lehet dzsungelt csinálni.

Szét fog esni ez a hétfő: már most a pénteket várom, egy punk estre megyek, sok sörrel, remélem semmi nem zavarja meg a várakozást. De addig sokat kell tornázni, hogy "jól karbantartott negyvenes" maradhassak. Bűntudat nélkül. Ide egy vigyor.

Aludtam négy órát, ami egészen jó volt, pihentető, és zavaró, mindig bűntudatom van, hogy ennyit elpocsékoltam az ébrenlétből, két óra alvás jobb lenne, de ahhoz valami serkentőt kellene szednem, ami ébren tart, eléget és kifordit magamból. Megpróbálok megtervezni egy új grafikai sorozatot, sok ötletem van, de soha nem lesz belőle megvalósitás, mert beleveszek a saját útvesztőimbe, körbe-körbe járok, és attól is félek, hogy valamit létrehozok, aminek semmi értelme, mindig találok valami magyarázatot, amivel megakadályozom a cselekvést.

Visszaolvastam a blogom régebbi bejegyzéseit, régebben sokkal kevésbé voltam képmutató, mostanában megpróbálok kerülni mindent ami egy kicsit is őszinte, nyers, vagy szókimondó, megtanultam becsomagolni a valóságot, a lehető legvastagabb szöveg-páncéllal körbefonni a mondanivaló magját. Ez egyrészt kényelmes, másrészt röhejes, és ezek mellett még gyáva is, de kellemes búvóhely, az ember lehajol mögé és biztonságban érezheti magát a máz mögött.
Visszatérve arra amit elkezdtem fent-  a céltalan, lélekbúvárkodásnak álcázott kényszeres magyarázkodás előtt, vissza akarok térni azokhoz a motívumokhoz amiket a kilencvenes évek végén csináltam, a bajom az, hogy minden akkori munkám vagy elveszett, vagy több ezer kilométerre van innen a szüleimnél egy fekete szemeteszsákban, valahol a pincében, majd júniusban ha megyek haza, akkor megpróbálok belőlük hozni. A szadizmus továbbra is nagyon érdekel, és új fomákat akarok keresni hozzá, azt hiszem megértem arra, hogy az emóciókat teljesen ignorálva, olyan képi kódokat készitsek, amelyek képesek utalni egy-egy olyan dologra, ami végül mégiscsak létrehoz valamiféle érzékelést abban, aki be akarja fogadni. Ehhez egyébként - úgy vélem, hogy néha elegendő egy-egy absztrakt forma, és itt most nem az absztrakt expresszionozmusra gondolok, hanem a legletisztultabb mondiriani alakzatokra, csak másféle kontextusba helyezve. Ebből valószinűleg semmi nem lesz, mert már most unom, a valóság az, hogy a hangulatváltozásaim miatt képtelen vagyok bármiféle értékelhető létrehozására. Eléggé értéktelen vagyok (ebben semmi önsajnálat, tényleg semmi értékesnek nevezhetőt nem sikerült még csinálnom), de legalább tudok róla, és jó érzéssel tölt el a saját haszontalanságom, hiszen igy legalább nem kell áltatnom magam többé semmiféle hülye reménykedéssel, hogy egyszer...például kiállithatok, vagy valami hasonló.

Kellemes idő van. Reggel olyan illat volt mint odahaza, nyáron, gyerekkoromban, éjjel esett az eső, mindenütt csigák voltak, meg földigiliszták és virágillat.

Egy távoli mosolyban a láthatlanságod,

Vermet nyit előttem, odalent színes madarak

Fura fészkeit látom mélységed homokfalain lógva,

A nevetés állarca jól védő burokként szorul homlokomra

Hogy egyre gonoszabb szabályokat álmodjak kilépve az égető

Napfénybe, az önámítás kalapáló mancsait félretolva, felvillanó és

Lobbanó pernyeként libeg olyan belső tavak felé, melynek zöldes habjaiban

Nincs csobbanás, a madarak halakká változnak, kőcsipke formáik

Kecses zátonyként ölelik át hullámaimat, meleg páráikból

Bolondos felhők:  az eseménytelenség újraépíti azt a

Ligetet, mely lomb-páncélként körülölelve és

Tátogó énekétől megrészegülve elhessegeti

A színeket és az illatokat, kormot hint

Kopogva elillanó pillanataimba, hogy

Újra szürkére fessen.